Rátaláltam arra, amit én sohasem tudtam volna leírni...
Talán ez történt. Talán csak a képzelet furcsa játéka. Talán csak álom. Csak képzelgés. Remény... Vágy...

,,Emberek között, akik egyszer szerették egymást, s aztán elmentek egymástól, marad valamilyen kegyetlen, minden írott szerződésnél és ünnepélyes eskünél keményebb kötés, mely ellen nem tudnak vétkezni, akkor sem, ha akarnak."
- Márai Sándor -

,,Hová tűnt az álom nappalaimból?
Éjjel álmodom még - de éjjel minden csempész álmodik.
Az a másik álom, a nappali, mely végigkísért utcán és szalonon, műhelyen és tömegen, az igazi, az a derengő és eszmélő álom, az autóbuszon, jegyváltás közben vagy a fák alatt, egy kerti úton, az a szédülés, mikor átmentem egyik szobából a másikba, az a cél, tárgy és kép nélkül való eszmélés, hogy élek, két semmi között, ez a makacs álom az életről: hová tűnt?"

Van valami, ami mélyebb a puszta emlékeknél. Valamiféle lelki beivódás, ami sokkal több annál, hogy meg tudjuk fogalmazni. Még az okait vagy a "tüneteit" se... Megszokás, kötődés, két lélek elszakíthatatlan köteléke... csak szavak. Felszínesek és üresek. Jobb híján tudatalattinak hívjuk ezt a jelenséget, amikor annyira belédivódott egy dolog, érzés vagy éppen egy ember, hogy erős akarat és tudatosság kell az elfojtásához. Hogy ép eszednél maradj.
Kinyújtod a kezed valaki után, de csak a semmit érinted, akire vársz, már rég csak az emlékeidben él... Van erre valami idézetféle is, talán megkeresem. Azért szeretek idézni, mert amiből már idézet lesz, az már egy olyan mondat, ami szívünk legbelsejéből fakad. Van, aki egész életében egyszer tud egy ilyen mondatot mondani. A szívet leírni borzasztó nehéz. Épp azért, mert a szavak csak valami felszínes dolgok. Sohasem fogjuk tudni szavakkal kifejezni, kik vagyunk és mit érzünk...
Megtaláltam. Természetesen egyik kedvenc íróm mondta...

,,Egy napon felébredtem, és észrevettem, hogy hiányzik. Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted. Kinyújtod a kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. Minden a helyén van az életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami."


Mióta nem vagy velem, először aludtam valakivel. Nem, nem feküdtünk le és semmi személyes nem volt közöttünk. Még csak ölelés se.
Aztán két nap múlva barátok mesélnek, akik a szobában voltak... És úgy elásnám magamat... Vagy inkább a "tudatalattimat".
Ugyanis sikerült beszélnem álmomban. De ha csak ez lenne... Felriadtam, majd hozzábújtam Ákoshoz, miközben az Ő nevét mondogattam és az Ákos hátát simogattam... Kérdeztem, hogy miért nem ébresztettek fel, azt mondták, hogy addigra abbahagytam. Szerencsére Ákos nem ébredt fel. De basszus...
És a durva az, hogy nem azt szégyellem, hogy ez a két ember tud róla. Mert ők ismernek és a barátaim. Hanem saját magam előtt nem tudok elszámolni ezzel. Mi a franc volt ez?! De senki nem válaszol, onnan belülről... Egész hétvégén beszélgettem egy-két baráttal... Nem tudok továbblépni. Továbbra sem. Egy hülye vicc, hogy már jó úton haladok, mert ez csak a felszínes, buta álca. Aminek néha már én is bedőlök. Aztán közben meg...
A fenébe az egésszel.
Nem tudom leírni, mit éreztem, mikor ezt úgy közölték velem... Egy csomó szót tudok írni, de még csak a közelében se lesz az érzésnek: megdöbbentem, mellbevágott, szíven ütött, és még egy csomó szebbnél szebb és válogatottabb kifejezés van... de annyira felesleges írni.
És aki nem is tud az egészről semmit, csak éppen felnőtt nő és borzasztó jó emberismerő, azt mondja nekem, szedjem össze magam. Én próbálom, annyira próbálom, tényleg... Mondta, hogy beszélgessek, és ha kell, ott van ő is. Megköszöntem, mert tényleg aranyos, de hogyha egyszer... áh,mindegy. A hétvégén beszéltem erről eleget. Felkavart rendesen. De hogy jutottam-e akár csak egy kicsivel is előrébb... Nem tudom.

"Mert az emberrel nemcsak történnek a dolgok... Az ember csinálja is azt, ami történik vele. Csinálja, hívja magához, nem engedi el azt, aminek meg kell történni. Ilyen az ember. Akkor is megteszi, ha rögtön, első pillanattól érzi és tudja, hogy amit tesz, végzetes. Tartják egymást, az ember és a sorsa, idézik és alkotják egymást. Nem igaz, hogy a végzet vakon lép életünkbe, nem. A végzet az ajtón át lép be, melyet mi tártunk fel, s magunk előtt tessékeltük a végzetet. Nincs ember, aki elég erős és okos ahhoz, hogy elhárítsa szóval vagy cselekedettel azt a balsorsot, amely vastörvénnyel következik lényéből, jelleméből."

(Márai Sándor)