Nézem az illedelmes, mögöttes tartalomtól és érzelemtől mentes szavakat, és el-elmélázok... Hogy egy éve milyen teli szívvel ejtettem ki szavakat, milyen tiszta és összeforrt lélekkel... Már sosem lesz egy darab, túl sok a repedés. De nem ez a lényeg. Tudod, mit gondolok? Hogy olyan emberekkel vállalsz közösséget, akik csak futólag, látásból, a nevedet ismeri. Ez még nem is lenne gond, persze, oké, normál. De tudod, majd' egy évig megosztod valakivel nem csak a terveid, vágyaid, mindennapi dolgaid, az ágyadat, de az életed és egész lényedet - aztán pedig még azt is letagadod, hogy ismered. Ez az, ami nem frankó, látod. Mindig a legutolsó döfést fájlalja az ember a leginkább. Az az utolsó rúgás, a legutolsó fordítás a késsel a már amúgy is régen halálos sebet kapott szívben... Nem semmi azért. Miközben ott van az előtte lévő ember is, akiről már én is ódákat tudnék zengeni...

Minek adjuk oda az egész lényünket valakinek, minek tárjuk fel legsebezhetőbb pontunkat, miért tartjuk céltáblának legbelsőbb érzéseinket, amikor ennyit kapunk később. Nem csak addig kell valakit megbecsülni, ameddig megosztod vele az ágyad. Csak én látom annyira naivan a világot, hogy úgy érzem, akkor is ember valaki, hogyha elválnak az útjai tőle? Nem értem. Biztos bennem van a hiba.
Meg tudtam bocsátani annak az embernek is, akinél jobban még senki nem bántott és alázott meg. Sőt, még szóba is állunk, és olyan haverféleségem. És nem érzem gáznak. Mert a múlt egy dolog. Mindenki hibázik, van, amit sohasem felejtünk, de emberek vagyunk. Akkor is ember, ha velem időnként egy szemétláda volt.

És te még ezt sem mondhatod. Talán épp az volt a gond eddig, hogy midnig odaadtam magamat teljes valómban annak, akit szerettem.

Én máshogy élni nem tudok.


Boldog születésnapot...

Néztem és csak folytak a könnyek... és csak egy mondat visszhangzott a fejemben: "ki fog engem így szeretni?"... végül mégis elhagytál. Ha nem is akkor, amikor a mondat elhangzott... Hiába nem kellesz már, hiába nem a tiéd már a szívem... Azért mégsem felejt...



Van, amire mindig emlékezni fogok...

,,Bárcsak elég bátor lennék ahhoz, hogy elsétáljak és elfelejtsek mindent, ami a miénk volt, de nem merek elmenni, mert tudom, hogy nem jönnél utánam, és ez fájna a legjobban."

Te elmentél... Ha nem is elsőre, ha folyton vissza-visszanézve, de végül csak elmentél és otthagytál az emlékekkel... Én még csak most kezdek távolodni Tőled... És borzasztó nehéz... Nem tudom, mit higgyek, Neked miért volt olyan könnyű... Bár ez nem is lényeges. Már nem számítasz. Ami most vagy, az semmiképpen... Én sem számítok a szemedben... Azért ez baromira tud fájni... De már nem. Nem érdekel. Tényleg nem. Őszintén tudtam tegnap nevetni úgy, hogy közben egyszer-egyszer összetalálkozott a tekintetünk. A zene oltalma alatt nem számított, hogy ki vagy... Jól éreztem magam. És cseppet sem bánom, hogy nem beszéltünk két szót sem.

Ennyi volt parányi kis monológom mára... Ennyit a tegnapról, ennyit az eddigi 4 hónapról, ugyanis igen, napra pontosan négy hónapja kísértél ki a buszmegállóba és mentél tovább... Minden értelemben... Akkor a múltaddá tettél... Most már én is Téged...

,,Gyűlölöm a szavaidat, a hajadat, s amit érzel,
Gyűlölöm, ahogy vezetsz, azt is, ahogy nézel,
Gyűlölöm cipőd, s ha átjár tekinteted tőre,
Gyűlöletem oly heves, hogy rímet hányok tőle.
Gyűlölöm, gyűlölöm, ha hazudsz, és azt is gyűlölöm, ha nem,
Ha miattad nevetek, vagy ha könnyes lesz a szemem.
Gyűlölöm, ha nem hívsz fel, ha nem nézel felém,
S gyűlölöm, hogy nem gyűlöllek cseppet sem,
Szemernyit sem, nem gyűlöllek én."

Legszívesebben gúnyosan nevetnék magamon... Nevetnék, amiért még ennyi idő után is vagyok olyan buta, hogy Miattad sírjak... Gyűlölök sírni, gyűlölök, gyűlölök... Mégis Te jártál a fejemben egész nap... Mégis azzal zártam a napot, hogy utánad sírtam... Buta, buta, buta lány...

"Love was when I loved you,
One true time I hold you" ...

Hónapok óta először találkozok valakivel... Buta divatszóval randinak is nevezhetnénk... Erre nem előjönnek az emlékek? Legalább ötször említettem a nevedet, és tucatszor haraptam el mondatot és váltottam témát, hogy ne legyél benne... És hasonlítgattam... De tudod mi az, ami ennél is rosszabb?
Te nyertél...

"Nem akarom, de rád gondolok; menekülnék, de nem tudok. Nyugalom kéne, béke, csend... de itt visszhangzol idebent."

Nem tudom, miért kell áskálódnod, beleszólnod az életembe (amiből - csak mellékesen - Te vontad ki magadat...) és ami ennél is rosszabb, másokra rossz fényt vetned ezzel... Igaz, szereztél nekem egy jó estét a hülyeségeddel... Ugyanis könnyesre röhögtem magam. :D
Én sem állítok Rólad hülyeségeket, sőt... Megvédelek, ha valótlant hallok másoktól... Pedig rohadtul nem érdekem. Na mindegy. Szóval jól esne, ha ennek nem az ellenkezőjét kapnám. Csak két ember vagyunk, kiknek van közös múltjuk. Ezt aláírom, tudom. Viszont: lehet, hogy múlt (és nem jelen), de az a múlt akkor is közös volt, ennyivel talán megtisztelhetnél, hogy nem terjesztesz rólam hülyeségeket... Na, mindegy. Lehet, hogy nem is szándékos volt, csak valakinek elejtettél egy megjegyzést a véleményedről. Csak annyiban zavar marhára, hogy ez a másik érintett személy részéről azért, valljuk be, gázabb...

Amíg nem származik neki ebből a pletykából hátránya, addig megtartom a véleményem a blognak. De amint kárát látja a kitalációdnak, rögtön menni fog az üzenet fészbúkon......

Felhúztál.

Every night in my dreams I see You, I feel You...





Miért ilyen bonyolult minden... Embereket veszítek el, mert nem vagyok hajlandó akár csak esélyt adni a szívnek, hogy érezzen... Mert félek. Mert nem akarok érezni. Ezzel a boldogtalanságot választom, tudom, de inkább ne legyek boldog, minthogy megint valami rossz történjen. Nem vagyok egy baba, amivel játszhatsz. Törékenyebb vagyok, mint a legfinomabb porcelánbaba... És porcelánba zártam a szívemet is. Döntő pillanatokban ösztönből nem hagyom, hogy meginogjon, hogy bármilyen érzésféleséget produkáljon. Aztán visszanézem magamat, és rájövök, hogy mennyire ösztönösen taszítom el, akik talán szeretnének. De nem baj...
Bonyolult így az egész. És rohadt nehéz. Annyival könnyebb és érthetőbb lenne, ha itt lennél mellettem... Minden könnyebben menne... El tudnám mondani, hogy érzem, ahogy a barátaim meg-megfogyatkoznak, aztán egy-egy pillanatban visszatérnek. De érzem, hogy semmi sem állandó. És tudom, már tudom, hogy a szerelem sem az. És ettől is megfosztom magam. Beburkolóztam, látod... Már csak a Zene az, amin keresztül igazán őszinte vagyok. Amikor játszom, abban benne van a lelkem... Még ha a kéz béna is, de a szív érez - olyankor érez...
Nem tudom, hogyan kell élni egyedül. Még csak most tanulom. Újra kell tanulnom. Mintha elveszítettem volna a látásomat, és most újra kell idézni a tapasztalatokat, és mindent elölről kezdeni. És hiába van melletted ideig-óráig valaki, aki segít - éjjel, elalvás előtt, csak te vagy. Te és a fájdalom - az elvesztés, a magány, amivel egyedül kell megbirkóznod, mert más nem segíthet...
Hát így érzem most magam. Hiányzik a szeretet...

csak egy aprócska megjegyzés...

"Ha szeretsz valakit, tiszta szívből, akkor sohasem felejted el. Nem számít, mi történt, mennyi idő telt el, szeretni fogod. Úgy érzed, túlléptél, hogy többé már nincs rá szükséged, a szívedben mégis úgy őrzöd az emlékét. S egyszer, ha szembejön veled, rád mosolyog s életedről kérdez, csak annyit tudnál felelni: hiányos... Mert este, mikor lefekszel, peregnek az emlékek és a könnycseppek. Mindig is szeretni fogod, történjen bármi..."

Wass Albert: HA JÖN AZ ŐSZ


Ha majd az ősz
összegyűjt minden bánatot , s vele
a lelkemet behinti csendesen:
eljössz-e vigasztalni kedvesem?

Eljössz-e akkor simogató szóval,
mikor a lelkem többé nem nevet,
s mesélsz-e majd, mikor a könnyem éget,
hajnal-fényből szőtt, színes-szép meséket,
amiket egyszer én mondtam neked?

Ha akkor eljössz:
áldni fogom a lábaid nyomát,
s áldott legyen a rózsaszínű út,
az út, melyen menni fogsz tovább,
áldott legyen a szív, mely erre kerget,
s áldott legyen, áldott legyen a lelked,
legyen a boldog álmok temploma.

Hanem azért
áldani foglak téged akkor is,
ha nem gondolnál rám többet soha

Neked - búcsú...

Üres vagyok, totálisan üres... Fogtam a szívemet, bebugyoláltam a lelkemmel és beleraktam egy papírdobozba - az összes emlékemmel együtt. Ott hever az a sok semmiség, ami mind-mind egy felejthetetlen emléket őriz. Ha megkérdeznék, hogy lettem az, aki vagyok, csak rámutatnék a dobozra... Természetesen nem raktam bele mindent. Csak azokat, amiket már régen el kellett volna... Még a naplóm is ott hever. Képtelen vagyok kinyitni. Tőled kaptam, a Veled együtt töltött időről írtam bele, életem eddigi legszebb időszakáról... Ránézni sem tudok...

Úgy érzem magam, mintha kifosztottak volna. Mint akinek elvették az emlékeit. Nem olyan ez, mint az amnézia. Az édes, gondtalan, mert nem tudja, mit veszített. Én pontosan tudom.

Feszít a mellkasom belül, fizikailag fáj. Szétfeszít az a hatalmas űr, ami ott keletkezett. De nem foglalkozom vele. Csak hallgatom a zenét, amit Veled együtt kezdtünk el megtanulni, és nem foglalkozom az ürességgel. Meg fogok tanulni együtt élni vele. Nem akarom megtölteni semmivel. Elég. Egy időre ennyi volt az életnek ezen része. Most kicsit más.

Búcsúzom... búcsúzom Tőled végleg. Hiányozni fognak az emlékek. Hiányozni fog a nevetés. Hiányozni fog a valakihez tartozás érzése. Hiányozni fog a személyiséged, hiányozni fog a varázsod, amivel magadhoz láncoltál minden pillanatban. Hiányozni fog a nevetésed, ami mindig boldogabbá tett, hiányozni fog a szemed csillogása, ami egy gyönyörű léleknek a tükre volt. És végül a legfontosabb: hiányozni fog a Zene, amit Tőled kaptam. Ami Benned él mindig. Kicsit mindig csodálni foglak, gyermeki naivitással.

Köszönöm, hogy az enyém voltál és én a Tiéd lehettem...

some quotes... and a remark you made.

13 is meg nem is...

"Amikor saját sorsomról beszéltem, kétségtelenül kettőnkre gondoltam. Külön-külön az egésznek csak a fele voltunk."

"Úgy teszek, mintha élnék, pedig csak egy baba vagyok.. a polcon ülve, szép ruhában, üres szemmel, merev háttal, érzéketlen mosolygással; a távolba révedve lebénultan figyelek, és jöttödre porcelánszívem megremeg..."

"Két karját körém fonva szorosan magához ölelt. Egy szívdobbanásnyi
időre meglepett, majd én is épp oly erősen átkaroltam őt. Végre valaki,
aki nem azért érint meg, mert előnye származik belőle. Csak úgy magához
szorít. Ölelés, hátsó szándék nélkül, csak azért, mert jólesik.
Mostanában nem sokszor volt benne részem.
...Hiányzik az ölelésed, hiányzik a mosolyod, hiányzik minden, ami Te vagy."

"Ne kérdezd, hogy miért éppen te. Ne kérdezd, hogy mi különös van benned. Nincs benned semmi különös, magamnak sem tudom megmagyarázni. Mégis - íme az élet misztériuma - semmi másra nem tudok gondolni."

"Csalódni kell hogy boldogok lehessünk,
Gyűlölni tudni hogy újból szeressünk.
Kell tudni zokogni meg sírni,
Valakit megunni aztán visszahívni.
Csalódni százszor, csalódni ezerszer,
Hogy boldogok lehessünk egyetlen egyszer!"




Újabban egyre többet hallgatom. Bár nem játszottam azóta, hogy utoljára itt voltál. De gyönyörű zene... :)

Amikor először szakítottunk, elfelejtettem odaadni Neked egy pólót. Mikor utoljára aludtam Nálad, abban jöttem haza. Anyuék persze be is szóltak rá... Akkor dobtad utánam a pénztárcámat a harmadikról, én meg nevettem:) Azóta nem volt rajtam ez a póló. Sokáig a párnám alatt volt, ágycserénél vettem csak kis és raktam bele egy dobozba néhány más hülyeség, emlék és a naplóm társaságában. Most előkapartam, és felvettem. Nem tudom, sírjak-e vagy nevessek a saját butaságomon, hogy csak a kezembe veszem, de már érzem az ölelésed. Na mindegy. Ez az utolsó, hogy ilyeneket megengedek magamnak. Holnap 13-a... Ezt a napot sem fogom többet emlegetni. Száműzlek végre az életemből. Talán most már sikerülni fog. Vannak körülöttem olyan emberek most, akik alapjaiban változtatják meg a világom, és akikkel csak beszélgetnem kell, máris jobban érzem magam. És ott az unokaöcsém. Még alig két hetes, de már most megdobogtatott sok-sok női szívet - köztük az enyémet is. :) Szóval, menni fog Nélküled. Szép nem lesz, boldog sem. Piszok nehéz lesz és gyakran borongós. De ez van. Nem akarok egy akármilyen gyenge kis senki nő lenni. Ennyi elég volt a hisztiből, ennyi elég volt az önsajnálatból. Holnap még szabad - utána vége. Legfeljebb blogon. De itt is megpróbálom száműzni.

Hálás vagyok Neked.

Árnyék fény nélkül
Mondat szó nélkül
Tenger víz nélkül
Ennyi vagyok nélküled én

Lány álmok nélkül...

Dallam hang nélkül
Felhő szél nélkül
Erdő fák nélkül
Ez lettem nélküled én

Nő a férfi nélkül...

Nézz rám, ismerj rám
Némán szavak nélkül is értem már

Hisz' ismerlek. Hisz' ismersz...

Hogy Te is hiszel a mesékben
Hiszel ugyanúgy még talán
Ugye tudod mit ígértél,
Hogy mindig rám találsz
Felismersz még, ha álmodban látsz

Hát hol vagy most? Miért nem vagy itt? Hol máshol lenne helyed... ugyan hol?

Minden nap fáradt lánggal ég Nélküled
Egyedül meddig bírom még
Minden nap várom hova sodor a szél,
De úgysem hiszem el
Hogy igazán itt felejtettél
Amíg jót ígérsz
Te jót remélsz
Hát lépj ki álmomból
Ahol régen élsz

És nem hagysz nyugodni, nem hagysz egy pillanatra sem...

Jöjj el álmomból
Jöjj el vágyamból
Minden sóhajból
Angyal akit nem láttam még

Testem és lelkem csak Téged vár...

Minden harcomban, minden vad szóban
Minden arcomban ott vagy és csak tőled lesz szép

Minden álomban, minden pillanatban, minden gondolatban...

Nézz rám, ismerj rám
Némán,szavak nélkül is értem már

Mindenhol érezlek...

Hát legyen aki megvéd
Hát legyen aki rád vigyáz
Hát legyen aki elkísér
Aki érted mond imát
És mindig rád talál
Bármerre jársz....

Remélem, van...

Délután az egyik lány ezt énekelte... Szerencsére nem kiemelkedően jól. Így is alig tudtam elfojtani a könnyeket...




Nálad aludtam... Emlékszem a pontos dátumra is, de ez most lényegtelen. Együtt aludtunk, aztán mentél dolgozni én meg elkísértelek. Barátnőm stúdiózott. És mikor ezt a dalt énekelte, Te a széken ültél a keverő mögött, én meg melletted a földön, és a fejemet az öledbe hajtva hallgattam, és közben könnyes lett a szemem... És énekeltem Neked néhány sorát... Még a farmerod tapintását is érzem az arcomon, látom a szemedet, ahogy rám nézel - csak az érzés az, ami csak egy halovány emlék... az érzés, hogy tartozom valakihez... az érzés, hogy Hozzád tartozom...


,,Néha féltem, hogyha nagyon megnéztél egy csinos lányt,
de elfeledtem mindent, úgy öleltél éjjel át..."

itt az éjjel és te nem vagy már velem...

Cserháti Zsuzsa: Egy elfelejtett dal

visszahoz egy régi perc
megidéz egy fénykép
míg csak élnem kell
sose lesz másképp
ugyanaz a fájdalom
ugyanaz az érzés
az a búcsú szó
amivel elmész

nem számít
hogy hány év messzeség
az a perc ma sem múlt el még

teli voltunk élettel
szabad volt a szívünk
és én úgy hittem
sose kell félnünk
hova lett a boldogság
hova a sok álom
és ami nincsen már
miért kell
hogy fájjon

nem számít, hogy
hány év messzeség
az a perc ma sem múlt el még

itt az éjjel
és te nem vagy már velem
hogy fogd a két kezem
úgy mint régen
és ha hívlak
tudom senki nem felel
csak egy elfelejtett dal
sír a szélben

visszahoz egy régi perc
megidéz egy fénykép
amíg csak élnem kell
sose lesz másképp

nem számít
hogy hány év messzeség
az a perc ma sem múlt el még

itt az éjjel
és te nem vagy már velem
hogy fogd a két kezem
úgy mint régen
és ha hívlak
tudom senki nem felel
csak egy elfelejtett dal
sír a szélben

hány év múlt el
és még mennyi kell ahhoz
hogy újra kezdjem el

itt az éjjel
és te nem vagy már velem
hogy fogd a két kezem
úgy mint régen
és ha hívlak
tudom senki nem felel
csak egy elfelejtett dal
sír a szélben

Érdekes este volt... Nem hallgattam a megérzéseimre, vagy inkább azok ellenére is csak elmentem, pedig sejtettem, hogy úgyis ott lesz... De ebből is tanultunk. Ahogy megérkeztem és mondták, hogy számítsak Rá, már elkapott a gyomorideg, mikor ténylegesen megérkezett, kb. fél óráig próbáltam elrejteni, hogy az egész testem remeg az idegtől... Aztán elmúlt, 1-2 órán belül pedig már nem is érdekelt - mondjuk ebben szerepe volt annak is, hogy eldöntöttem, hogy én így józan nem maradok...
De aztán... hát, ennél azért többet vártam. Nem baj. Az ember mindig tanul, hogy mindig a legrosszabbra számítson. De jó volt a tegnap. Arra mindenképp, hogy kiűzzem az álmaimból. Remélem nem csak ideiglenesen. Már elegem van ebből. Elegem van Belőled. Ez van. Egyszerűen elég...

"akármennyire is próbálkozunk megállni a földön, talpon maradni, haladni előre, és elhinni hogy képesek vagyunk rá, előbb vagy utóbb rá kell jönnünk, hogy nem. egyedül semmire sem megyünk az életben."

...de egy álomképpel sem.

Köszönöm, hogy nem voltál velem bunkó.
És köszönöm, hogy nem méltattál annyira, hogy pár mondatot hozzám szólj. :S

Ez gáz. Na nem baj. "végre jóban akarok maradni egy ex-szel"...