"Folyton arra gondolok, hogy nem lenne szabad így éreznem irántad, ahogy érzek. Egyszerűen nem értem magam. Mintha egy vég nélküli labirintusban bolyonganék. Nem találom a kiutat. Nem igazodom el az érzéseimen… Menekülnék előled. Tudnod kell..., hogy nap mint nap megfogadom: soha többé! Mégis itt vagyok melletted. Mert Téged elküldhetlek, de hová menekülnék az emlékeink elől? Azok itt élnek a fejemben. És a bűntudatom elől? Vagy a hozzád fűződő érzéseim elől? Sehová! Ezek mind velem vannak. Bennem élnek. A szívemben, a gondolataimban, a zsigereimben, egész lényemben. Ha akarom, ha nem: velem vannak. Velem vagy. Az életem részévé váltál. Nem mondom, hogy a jobbik részévé, de ez nem sokat változtat már semmin. És tudod mi a legfélelmetesebb mindebben? Az, hogy rádöbbentem: még a hazugságot is szívesebben vállalom azért, hogy veled lehessek, mint az önbecsülésemet, de: Nélküled!"

...100...

Lassan eljutok oda, hogy már nem remélek. És ez mindennél rosszabb... A lelkem meghasadt, elhagyott szívem vérzik és elapadtak a könnyeim, kiszáradt a torkom, nem tudok már üvölteni sem - csendben kell viselni, hogy fáj... Mérhetetlen düh, csalódottság és tehetetlenség, amit érzek... És valamiféle lemondás - ez új. Mint a halálos beteg, aki tudja, hogy talán már holnap meghalhat, talán már az is csoda, hogy eddig élt, hogy most itt van és hallhatja a szavakat. Amik megpecsételik sorsát. És ő csak akkor, a legutolsó pillanatban döbben rá, hogy még nem is élt... Hogy még annyi mindent kell megtennie, még annyi érzést nem érzett, annyi pillanat van, amit meg kellene élnie, olyan sok dolog, amit el kellett volna mondani valakinek - de már nem teheti. Semmi esélye, hogy átélje, hogy érezze, és talán már elmondani sem tudja, amit addig elmulasztott... Talán nem is csekélység. Talán életeket tehetett volna jobbá, talán a világot változtatta volna meg - de az is lehet, hogy csak egy mosolyt csalt volna valaki arcára, csak egy szívet melegített volna fel... de már sohasem fog. És talán már nem lesz olyan mosoly azon az arcon, talán már nem fog úgy örülni az a szív - de már túl késő...
Túl késő...


Negyed éve, hogy elváltak útjaink. De a szívem még mindig nálad van... Remélem, már nem sokáig...

Hmm... Nem tudom már én se, mit csinálok. Úgy szeretnék dolgokat. De közben mégsem. Tudom, hogy tilos, szigorúan tilos vágynom dolgokra, emberekre, érzésekre... Tilos emlékezni és emlékeket felidézni... Nem akarom. Tényleg.
Szánalmas, amit csinálok. Egyenesen röhejes. De annyira nem megy máshogy... Nem tudok, képtelen vagyok változtatni. Már nem kereslek rögeszmésen mindenhol, nem lesem a dolgaidat olyan sűrűn, de... A fejemből nem tudlak kiűzni. Hiányzol, annyira hiányzol - még mindig... Szándékosan próbálom hanyagolni az ilyen bugyuta bejegyzéseket... De ha egyszer ez van bennem. Hogyha egyszer muszáj leírnom...

Szétfeszít belül a vívódás. Küzdök a lelkemmel, harcolok a gondolataimmal. De nem, nekik nem tudok parancsolni. Az arcomnak megparancsolhatom, hogy nevessen, a tudatomat kényszeríthetem, hogy minden másra figyeljen... de a szívem, a lelkem és a bennük lévő emlékek valami sokkal magasabb rendű dolgok, minthogy azokat én akarattal befolyásoljam. Hát akkor mi a fenét csináljak?!

Azt hiszem, most kell elővennem - a sok-sok Paulo Coelho és minden egyéb után - Márait...

Már nem tudom, hány réteg van bennem... Hány teljesen különböző ember és karakter, hányféle stílus... Mennyi ellentétes és egymással összeegyeztethetetlen érzelem...
Egyáltalán ki a fene vagyok én?
Az embereknek megmutatom egyfajta arcomat. A barátaimnak egy kicsit más arcomat is. A legjobb barátaim ismerik ezt a blogot. És érzem, hogy még mindig maradt bennem annyi minden...
Csak sodródok. Persze, hogy jó végre ez is. De én sohasem szerettem úgy túlságosan sokáig sodródni. Nem szeretek céltalanul élni. Egy csomó tervem és célkitűzésem van, mégis valahogy céltalannak érzem az egészet... Most akkor hogy is van ez? :S

"Megijeszt a tudat, hogy az a fiú -aki, esküszöm, különleges volt!- pontosan ugyanolyanná vált, mint a többi..."

Nem hittem volna, hogy valaha ekkorát fogok benned csalódni. Nincs nagy betű. Az annak az embernek szólt, akit én ismertem. Ezt a mostanit nem ismerem.
Nem ismerlek.
Elképesztően rosszul esik, hogy még egy rohadt magyarázatot sem kapok. Hogy ennyit sem érdemlek meg azok a hosszú és gyönyörű hónapok után. Azt hittem, ennél sokkal többet jelent neked, ami köztünk volt. Hát, tévedtem.

Ha pedig komolyan, tényleg azt hitted, hogy te eltiltasz valamitől, én meg be fogom tartani, na akkor tényleg nem ismersz. Normális hangnemben kellene beszélni, nem hiszem, hogy akár csak egyszer is bunkó lettem volna - nemhogy ennyiszer és ennyire... Ki nem állhatom, ha megmondják nekem, mit csináljak. Ezt Te is nagyon jól tudod.

Nem tudom, mit vártál. Hogy majd visszaszólok neked és hisztit rendezek? Akkor megint csak nem ismersz. Lehet, hogy rohadtul megsértettél, de nem leszek akkora egy geci, hogy én ugyanígy viselkedjek.

Az az ember, akit én ismertem... csodálkozom, hogy tűnhetett el ennyi idő alatt. Az, aki sohasem volt indokolatlanul bunkó, még hogyha volt rá indoka, akkor sem. Be-beszólogatott az embereknek, de komolyan nem bántott senkit. Az az ember nem csak hogy szerethető volt, de nem is lehetett mást. Nem lehetett nem szeretni. Az az ember önzetlen volt.
Az az ember hiányzik...

Miért kell ilyen gecinek lenni?! Mert csak egy ex vagyok? Na mindegy... Vagy azon dolgozol, hogy utáljalak, mert te utálsz? Hát nagyszerű. Nem illik a képbe az egyszer rendes vagy (mint mindig mindenkivel), máskor meg önző és rettentő bunkó...

Leszarlak lassan nagy ívben, úgyis úgy néz ki, hogy ez a célod a folyamatos cseszegetéssel és egyébbel... Minek legyek valakivel normális, ha most szemét? Az sajnos már kevés indok, hogy régen mindig az volt...

Hiányzik az az ember, aki - úgy látszik, hogy (sajnos) csak - voltál...

Annyira rossz azt érezni, hogy olyan dolgokban változtam meg, amikben mindig is szerettem volna - és nem ment. Amiket kértél. Amikkel könnyebb lett volna megoldani a dolgokat. Tudom, hogy egy óriási lépéssel közelebb vagyok ahhoz a Nikihez, aki sokkal szimpatikusabb lenne Neked. Nem mondom azt, hogy akit szerettél volna. Mert nem akartál megváltoztatni. Én szerettem volna a kedvedért változni - de nem ment. És tudom, hogy most mennyivel jobban passzolnánk, ha újra kezdhetném...
Az elvesztésed kellett, hogy még jobb legyek Neked?!

Hol van ebben a logika, bakker...

Mikor lettél ennyire önző? Nem tudom. De nagyon zavar. Csalódtál bennem július végén, ugye? Hát most én is benned. Szombaton is, és 10 perccel ezelőtt szintén.
Hogy hagyhatod, hogy egy csaj megváltoztasson?! Pontosítok: hogy ennyire megváltoztasson...
Csaba azt mondta, visszatért a régi éned... Nagyon remélem, hogy megint téved veled kapcsolatban... Nagyot csalódnék - elsősorban nem benned. Inkább barátnődben.

De nekem ehhez megint csak semmi, az égegyadta világon semmi közöm nincsen.
Nem akarom, hogy elszúrd az életed.

Sajnálom, hogy nem sikerült a barátság. Köszönöm, L.!

Én nem vagyok senkinek a bábja.


Én nem vagyok senkinek a bábja.


Én nem vagyok senkinek a bábja.


Én nem vagyok senkinek a bábja.




...és Te?

Film-nagyon-ajánló: Veronika meg akar halni

„Légy, mint a forrás, amely örökké túlcsordul, s ne mint a tó, amelyben mindig ugyanannyi víz van.” Mindig úgy gondoltam, hogy nincs igaza a költőnek: kockázatos dolog túlcsordulni, mert fönnáll a veszély, hogy olyan területeket árasztunk el, ahol a szeretteink élnek, és belefulladnak a szeretetünkbe, megfojtjuk őket a rajongásunkkal. Ezért inkább úgy éltem, mint a tó, és soha nem léptem át a saját határaimat” – írja búcsúlevelében a regény egyik szereplője társainak, az elmegyógyintézetből való gyógyultan távozása során, a brazil író Paulo Coelho: Veronika meg akar halni című regényében.
A 24 éves szép, látszólag kiegyensúlyozott szlovén lány, Veronika egyszer csak úgy dönt, hogy végez magával. Mint vallja, „Az egyik ok: minden olyan egyforma és kiszámítható az életében, és tudta, hogy ha véget ér a fiatalság, jön majd a hanyatlás: az öregedés visszavonhatatlan jelei, a betegségek, a magány. Nem volt értelme tovább élni. A másik ok filozófiai természetű volt: (…) olvasott újságot, nézett tévét, jól tudta, mi folyik a világban. Látta, hogy minden egyre rosszabb, ő pedig nem tehet ez ellen semmit – ezért teljesen haszontalannak érezte magát.”
Veronika a mellett, hogy szép lány, intelligens is, vizsgálja, elemzi a világot, amely körülveszi. Látja, hogy csoportokba verődnek az emberek, falakat emelnek maguk köré, és nem engedik, hogy bármi ismeretlen megzavarja középszerű életüket. Minden tettüket a megszokás diktálja, haszontalan, semmitmondó dolgokban mélyednek el, akkor szórakoznak, amikor felszólítják őket, hogy szórakozzanak. Látja a beszürkült, megkeseredett kisemberek hatalmas táborát. Azt tapasztalja, hogy aki a saját világában él, azt az emberek általában őrültnek tartják, mert a legtöbbje azt hiszi magáról, hogy normálisak, csak azért mert mind egyformák. Arra törekednek, hogy bebizonyítsák, hogy erősek és érzéketlenek, legtöbbször nem tűnve ki semmiben. Veronika is közéjük tartozik. Arra pazarolta energiáit, hogy minden, ami körülveszi, ugyanúgy maradjon. A megszokottság biztonsága. És ahogy időnként lenni szokott, a néhány súlyos elmekórtani esettől eltekintve, az emberek többsége abba őrül bele, hogy megpróbál kitörni a hétköznapok egyformaságából. De Veronika feladja, kiszáll a ringlispílből, nem érdekli már a kitörés sem, a szerinte előre kiszámítható jövőből és az egyforma mindennapokból.
Öngyilkossága nem sikerül, egy elmegyógyintézetben ébred, különös figurák között, mert itt sem csak azok a klasszikus elmekórtani betegek vannak. Mert „bolond az, ki nem képes kifejezni a gondolatait. Mintha idegen országban lennél: mindent látsz, mindent értesz, ami körülötted zajlik, de képtelen vagy kifejezni magad, és nem tudsz segítséget kérni, mert nem érted a nyelvet, amit beszélnek.”
Amint a mű végén kiderül, a pszichiátriai kutatómunkával is foglalkozó főorvos újszerű kezelésének első alanyául szemeli ki Veronikát, annak tudta nélkül. Közli a lánnyal azt a fikciót, hogy az öngyilkossági kísérlete következtében fellépő komában elhalt az egyik szívkamrája és legfeljebb egy hét múlva meg fog halni. Az elképzelés, miszerint ez a kevés idő elég arra, hogy a lány félni kezdjen, hiszen lesz ideje gondolkodni, megérteni, hogy meg fog halni és újragondolni az életét – beválik.
Ezekben a napokban a lány új barátokra talál, új vonásokat, új vágyakat fedez fel magában. Elkezdi kutatni, majd elemezni és megvalósítani az igazi Énjét. Érdekes emberekkel találkozik, megismeri azok sorsát, buktatóikat. Persze, tudjuk, hogy az ember soha nem tanul abból, amit mások mesélnek, mindent magunknak kell átélnünk.
És a nagy megtapasztalás, a várva várt nagy „hangrobbanás”, mint gyakran megesik, egy különös dimenziójú szerelem képében érkezik el. Veronika szeretné megosztani valakivel azt a sok mindent, amit most, az utóbbi napokban értett meg, mivel olyan világok nyílnak meg előtte, amelyeknek a létezéséről nem tudott. Szerelem szövődik közte és egy szkizofréniás fiú között, aki ott csúszott meg a kinti világban, hogy átlépte a határt, ami elválasztja az embert az álmaitól. Újraéled körülöttük és bennük a világ. Megszöknek az intézetből. És mi lesz Veronika sorsa? Ki tudja, talán ugyanaz, mint legtöbbünknek vagy valami merőben más, igazából már nincs jelentősége. A lényeg, hogy megtalálta önmagát, és ami még fontosabb, mindketten egy olyan személyiséget találtak a másikban, aki mellett saját énjüket tudják élni, saját maguk tudnak lenni, tabuk, klisék, sablonok nélkül. Talán ez az egyik legnagyobb üzenete ennek az érdekes regénynek.
A regény fő mondanivalója, talán tanítása, számomra összecseng Szerb Antal: Utas és holdvilág című szintén nagyszerű regényének záró akkordjaival, melynek az utolsó mondata így hangzik: „És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami”.

">

Annyira örülök, hogy 11 hónapja ott, akkor elkezdtünk valamit. Vagyis, akkor vállaltuk (vállaltam) fel...
De áh... Annyi mindent kaptam Tőled. Köszönöm, újra és újra. :)
Nélküled soha nem lettem volna ilyen... de így rájöttem, hogy annyira nem is vagyok én rossz ember, és igenis meg tudok állni a saját lábamon. Látod, mindig ezen erőlködtél, hogy ezt elérd, aztán a szakításunk kellett, hogy mégis ilyen legyek. Rájöttem, hogy nincs szükségem a pasikra, nincs szükségem az újabb és újabb szerelemre - és igenis jól megvagyok egyedül. Ha már Veled nem lehetek...

...és elsírtam magam.

"Egy idő után megtanulod a finom különbségtételt a kézfogás, és az önfeláldozás között... És megtanulod, hogy a vonzalom nem azonos a szerelemmel, és a társaság a biztonsággal... És kezded megérteni, hogy a csók nem pecsét, és a bók nem esküszó... És hozzászoksz, hogy emelt fővel és nyitott szemmel fogadd a vereséget: a felnőtt méltóságával, nem pedig a gyermek kétségbeesésével... És belejössz, hogy minden tervedet a mára alapozd, mert a holnap talaja túl ingatag ehhez... ...egy idő után kitapasztalod, hogy még a napsugár is éget, ha túl sokáig ér... Műveld hát saját kertecskédet, magad ékesítsd fel lelkedet, ne mástól várd, hogy virágot hozzon neked... És megtanulod, hogy valóban sokat kibírsz... hogy valóban erős vagy... és valóban értékes."

(Shoffstall, Veronica A.)

"Mert az emberrel nemcsak történnek a dolgok... Az ember csinálja is azt, ami történik vele. Csinálja, hívja magához, nem engedi el azt, aminek meg kell történni. Ilyen az ember. Akkor is megteszi, ha rögtön, első pillanattól érzi és tudja, hogy amit tesz, végzetes. Tartják egymást, az ember és a sorsa, idézik és alkotják egymást. Nem igaz, hogy a végzet vakon lép életünkbe, nem. A végzet az ajtón át lép be, melyet mi tártunk fel, s magunk előtt tessékeltük a végzetet. Nincs ember, aki elég erős és okos ahhoz, hogy elhárítsa szóval vagy cselekedettel azt a balsorsot, amely vastörvénnyel következik lényéből, jelleméből."

(Márai Sándor)