Annyira nincs rendben ez az egész világ, hogy csak élek és álmodom az életet. Idealizálom a világom, elképzelem, hogy jó lehet, hogy jó lesz... És közben tudom, hogy csak egy kép. Egy buta, ostoba kis álomkép. Annyira vágyom rá, hogy valaki meghallgasson, hogy csak rám figyeljen, hogy átöleljen, hogy megkérdezze, mi a baj... Hogy komolyan vegyen, nem túlzottan, éppen csak annyira, amennyire kell... Vágyom rá, hogy megértsen és elfogadjon - legalább egy ember. Csak egy legyen, aki nem tűnik el, mikor szükségem lenne rá, aki nem támad hátba, mikor amúgy is védtelen vagyok, aki nem önt le jéghideg vízzel, mikor előtte állok csupaszon, aki nem sebez meg, mikor már egyébként is alig élek, aki nem rúg belém, mikor az utolsó hörgés hagyja el a számat...

És képzelgek... és a képzeletemben élek. A képzeletemben szeretek és szeretnek... A képzeletemben ez még megtörténhet...

Nem szeretem az ébredést... Túl hideg a föld ahhoz, hogy két lábbal álljak rajta... de már letört a szárnyam...

Every night in my dreams I see You, I feel You...





Miért ilyen bonyolult minden... Embereket veszítek el, mert nem vagyok hajlandó akár csak esélyt adni a szívnek, hogy érezzen... Mert félek. Mert nem akarok érezni. Ezzel a boldogtalanságot választom, tudom, de inkább ne legyek boldog, minthogy megint valami rossz történjen. Nem vagyok egy baba, amivel játszhatsz. Törékenyebb vagyok, mint a legfinomabb porcelánbaba... És porcelánba zártam a szívemet is. Döntő pillanatokban ösztönből nem hagyom, hogy meginogjon, hogy bármilyen érzésféleséget produkáljon. Aztán visszanézem magamat, és rájövök, hogy mennyire ösztönösen taszítom el, akik talán szeretnének. De nem baj...
Bonyolult így az egész. És rohadt nehéz. Annyival könnyebb és érthetőbb lenne, ha itt lennél mellettem... Minden könnyebben menne... El tudnám mondani, hogy érzem, ahogy a barátaim meg-megfogyatkoznak, aztán egy-egy pillanatban visszatérnek. De érzem, hogy semmi sem állandó. És tudom, már tudom, hogy a szerelem sem az. És ettől is megfosztom magam. Beburkolóztam, látod... Már csak a Zene az, amin keresztül igazán őszinte vagyok. Amikor játszom, abban benne van a lelkem... Még ha a kéz béna is, de a szív érez - olyankor érez...
Nem tudom, hogyan kell élni egyedül. Még csak most tanulom. Újra kell tanulnom. Mintha elveszítettem volna a látásomat, és most újra kell idézni a tapasztalatokat, és mindent elölről kezdeni. És hiába van melletted ideig-óráig valaki, aki segít - éjjel, elalvás előtt, csak te vagy. Te és a fájdalom - az elvesztés, a magány, amivel egyedül kell megbirkóznod, mert más nem segíthet...
Hát így érzem most magam. Hiányzik a szeretet...

Igen, Viktor, tényleg olyan szokásos nikis, érzelmileg túlfűtött vagyok. Végre megint. Hogy mire nem képes az icipici unokaöcsim látványa, és egy Rachmanyinov-darab... Jaj, amit én természetesen nem játszok. Merthogy meg lett tiltva... :$ Hát de na. Ami egyszerű, az nem kihívás, ami nem kihívás, az nem tud felpörgetni, ami nem tud felpörgetni, az unalmas... Szóval volt zongoratanárom határozott kérése ellenére csak letöltöttem a kottáját.


De csak a középrészt tanulom meg... Egyszer már borzasztó lassú tempóban, de két kézzel sikerült végigjátszani. És áááh, ilyenkor érzem,hogy semmi más nem kell a világon, csak egy zongora és két - a mostaninál sokkal ügyesebb - kéz... :) Annyira imádom a Zenét... "Az egyetlen dolog, ami tuti nem csal meg" - hát ja, Dávid, igazad volt. Egyetértek.
Semmi más nem kell, csak legyen Zene... és akkor minden könnyebb. Akkor szép a világ és érzem, hogy élek, érzem, hogy van bennem tűz, hogy van bennem valami, ami hajt előre... Mindig, mindig, mindig... Legszívesebben csak ezt csinálnám életem végéig. :)


(1:17-tól 2:20-ig... Ezt próbálgatom most... :D)

...100...

Lassan eljutok oda, hogy már nem remélek. És ez mindennél rosszabb... A lelkem meghasadt, elhagyott szívem vérzik és elapadtak a könnyeim, kiszáradt a torkom, nem tudok már üvölteni sem - csendben kell viselni, hogy fáj... Mérhetetlen düh, csalódottság és tehetetlenség, amit érzek... És valamiféle lemondás - ez új. Mint a halálos beteg, aki tudja, hogy talán már holnap meghalhat, talán már az is csoda, hogy eddig élt, hogy most itt van és hallhatja a szavakat. Amik megpecsételik sorsát. És ő csak akkor, a legutolsó pillanatban döbben rá, hogy még nem is élt... Hogy még annyi mindent kell megtennie, még annyi érzést nem érzett, annyi pillanat van, amit meg kellene élnie, olyan sok dolog, amit el kellett volna mondani valakinek - de már nem teheti. Semmi esélye, hogy átélje, hogy érezze, és talán már elmondani sem tudja, amit addig elmulasztott... Talán nem is csekélység. Talán életeket tehetett volna jobbá, talán a világot változtatta volna meg - de az is lehet, hogy csak egy mosolyt csalt volna valaki arcára, csak egy szívet melegített volna fel... de már sohasem fog. És talán már nem lesz olyan mosoly azon az arcon, talán már nem fog úgy örülni az a szív - de már túl késő...
Túl késő...


Negyed éve, hogy elváltak útjaink. De a szívem még mindig nálad van... Remélem, már nem sokáig...

aztamindenit...

Te visszamennél szívesen
De már nem tudod hová
Minden emlék idegen
Sok régi kép, ami nem hasonlít rád
Egy álmos szerető
Egy majdnem szenvedély
S te nem hiszed már,lehet elég időd
Hogy a pillanatnak élj
Az ami volt, egy szomorú emlék

Hát szabadítsd fel a szíved és szállj
Érezd, hogy újra égni kell
A szavakon túl más szemmel látsz
Hogy nem gyengít félelem
De benned még ég az a tűz
De ha nincs miért meghalnod, úgy miért élsz
Engedd el, ami nem kell

Néha visszatér még ugyanúgy
Egy régi félelem
Semmi nem hajt igazán
Ha elhiszed, hogy túl vagy mindenen
Rég nem volt szélvihar a néma tengeren
Mert összetörhet, s te félsz nem élnéd túl
Ha a szíved védtelen
De félig él, az aki nem mer

Hát szabadítsd fel a szíved és szállj
Érezd, hogy újra égni kell
A szavakon túl más szemmel látsz
Hogy nem gyengít félelem
Mert benned még ég az a tűz
De ha nincs miért meghalnod, úgy miért élsz
Engedd el, ami nem kell

Én sem látom, hogy mit tennék másként, ha újra kezdhetném
Eltévedtem párszor, de nem bánom már, lehet, újra megtenném
Ami volt, marad a múlt, egy régi emlék

A szívedben érzed
Hogy van még mért élned
A tűz újra éled
És újból megéget
De nem kell, hogy félj
Nem kell, több szó
Engedd, hogy fájjon
Engedd, így jó
A szíved újra érzed, hogy szabadon száll

Úgy érzem magam néha, mint Coelho Esthere... Várok valakire, akit szeretek, hogy majd rámtalál. Csak vannak alapvető különbségek. Áthidalhatatlanok.
Szóval aztán mindig felébredek a saját magam álmodta tündérmeséből, és rájövök, hogy nem, nem vagyok Esther. Nincs kire várnom, mert nincs, aki rájöjjön, hogy mégis szeret, és megkeressen és rám találjon. Tudom,igen, tényleg tudom, hogy nincsen. Csak a lelkemnek nem szólt erről senki sem...

Rátaláltam arra, amit én sohasem tudtam volna leírni...
Talán ez történt. Talán csak a képzelet furcsa játéka. Talán csak álom. Csak képzelgés. Remény... Vágy...

,,Emberek között, akik egyszer szerették egymást, s aztán elmentek egymástól, marad valamilyen kegyetlen, minden írott szerződésnél és ünnepélyes eskünél keményebb kötés, mely ellen nem tudnak vétkezni, akkor sem, ha akarnak."
- Márai Sándor -

Paulo Coelho: A Zahir - csak néhány kiragadott gondolat

"Növekszünk, változunk, néha észreveszünk magunkban egy-egy hibát, amit ki kell javítani, nem mindig a legjobb megoldást választjuk, de a megpróbáltatások közepette tovább élünk, létezünk, és igyekszünk szilárdan állni, hogy méltóságot kölcsönözzünk, de nem a falaknak, s nem is a kapuknak és az ablakoknak, hanem annak a belső, üres térnek, ahol imádjuk mindazt, ami számunkra kedves és fontos." - 63. o.

"Mindent kitölt. Ő életem egyetlen értelme. Körülnézek, készülök az előadásra, és megértem, miért szálltam szembe a hóval, a dugóval, a jeges országúttal: hogy eszembe jusson, hogy mindennap újjá kell építenem magam, és hogy - életemben először - elfogadjam, hogy van egy lény, akit önmagamnál is jobban szeretek."
- 63. o.

Hogy miért blogolok?
"Egy napon talán eljut hozzá ez a könyv, de ha mégsem, én most már akkor is megbékéltem a lelkemmel. Már nem harcolok a sértett büszkeségemért, már nem keresem Esthert minden utcasarkon, bárban, moziban és étteremben, Marie-ban és az újságokban.
Ellenkezőleg, boldog vagyok, hogy létezik - mert megmutatta, hogy képes vagyok olyan szerelemre, amiről magam sem tudtam, és ez hálával tölt el.
Elfogadom a Zahirt, és hagyom, hogy elvezessen a szentségig vagy az őrületig."
- 64. o.

"Képzeletbeli világomban Esther még mindig a társam volt, és szerelme erőt adott, hogy tovább menjek, hogy kitágítsam a határaimat.
A valóságban viszont a rögeszmém volt. Leszívta minden energiámat, kiszorított mindent az agyamból, és kényszerített, hogy óriási erőfeszítések árán folytassam az életemet, a munkámat, és producerekkel találkozgassak meg interjúkat adjak.
Hogy lehetséges, hogy két év után sem tudom elfelejteni? Nem bírok már folyton rá gondolni, elemezgetni minden jelenetünket, megfontolni minden lehetőséget, próbálok menekülni előlre, hozzászokni a helyzethez, könyvet írni, jógázni, jótékonykodni, látogatóba járni a barátaimhoz, nőket elcsábítani, vacsorákra járni, moziba járni (...), színházba, balettra, focimeccsre járni. De bárhogy küzdök ellene, mindig a Zahir győz, minden csatát megnyer, mindig jelen van, mindig eszembe juttatja, hogy "milyen jó lenne, ha itt lenne velem." - 115. o.

"...éppen ebben áll a titok, hogy vannak történetek, amelyek félbeszakadtak. Ezek a történetek sokkal inkább jelen vannak, mint a többi, és amíg nem zárjuk le őket, addig nem tudunk továbblépni." - 198. o.

"Ezért olyan fontos, hogy bizonyos dolgokat hagyjunk elmenni. Elszakadni. Megszabadulni. Az embereknek meg kell érteniük, hogy senki sem játszik cinkelt lapokkal, egyszer nyerünk, másszor veszítünk. Ne várd, hogy visszakapj valamit, ne várd, hogy észrevegyék az erőfeszítéseidet, hogy felfedezzék a tehetségedet, hogy megértsék a szerelmedet. Minden egyes ciklust le kell zárni. Nem büszkeségből, nem azért, mert nem bírsz tovább harcolni, nem is gőgből, hanem egyszerűen azért, mert már nem része az életednek. Zárd be az ajtót, cserélj lemezt, takarítsd ki a házad, rázd ki a porrongyot. Felejtsd el azt, aki voltál, és legyél az, aki vagy." - 198. o.

"- Nem ezt mondtam: hitem szerint soha senki nem hibáztathatja a másikat, semmilyen körülmények között. Azt mondtam, hogy megvan rá a lehetősége, hogy válasszon: vagy nem szereti tovább magát, vagy ráveszi valahogy, hogy megkeresse." - 199. o.

őszinte vallomás...

Nem bírom... Újra és újra előtörnek az emlékek, az érzések és a megmagyarázhatatlan remények, amiket már nem is értem, mi éltet. De ott vannak. Könyörtelenül jelen vannak. Két hónapja nem hagynak nyugtot, nem szűnnek, még csak nem is csillapodnak. Pedig Te éppen mindent megteszel, amivel el lehetne tüntetni ezeket a dolgokat. Ott bántasz, ahol érsz, hagyod, hogy óriásikat csalódjak Benned, bunkó és önző vagy - és mégsem tudlak nem szeretni. Pedig már ez is elég volna.
Szenvedek. Két hónapja nincsen életem. Azt hiszem, tudom, ki vagyok. Úgy érzem, magamra találtam. Aztán, mint egy ébredés, egy rettenetes és kiábrándító ébredés, rájövök, hogy fogalmam sincsen, ki is vagyok. Mit keresek ebben a világban? Mit akarok az életemtől? Mi is az, amit az életemnek hívok? Mi célból jöttem a világra? Van-e értelme a létezésemnek?
Ki vagyok én?
Keserű szájízzel írom le ezeket. Borzasztó belegondolni. Nem tudok létezni. Nélküled nem... Egyszerűen nem megy, bárhogyan is próbálom.

Kérlek, gyere vissza hozzám. Elmondhatatlanul hiányzol. Szeretni akarlak és megadni Neked mindent.
Szeretlek. És ezt nem tudja kiölni belőlem semmi. Megpróbáltam hazudni önmagamnak is, másoknak is. Nem megy, tudod?!
Nem lázadok. Most nem. Megnyugodtam. Le kellett ezt végre írnom. Nem tudok magamnak hazudni.
Szükségem van Rád.
Legszívesebben megírnám ezt Neked. De bebizonyítottad, hogy nem számítok már Neked. Hiába fáj, és hiába tudlak ezért gyűlölni - nagyon is jól emlékszem arra az Énedre, akit én szerettem. Hiába döntöttél úgy, hogy ez már nem Te vagy. Saját magadat nem tudod elásni. Megpróbálhatod. De egy idő után úgyis rájössz, hogy nem tudsz hazudni. Önmagadnak semmiképpen. Lehet, hogy nem leszel már belém soha többé szerelmes. Lehet, hogy még csak beszélni se fogunk többé. De a szívemnek van egy olyan része, ami nem felejt. Ez a rész mindig Hozzád fog húzni.
Mindig...

Nem hajítottam el magamtól a Tőled kapott, Hozzád kötődő, stb. dolgokat. Még csak el sem pakoltam őket. A zenekaros pólódban alszok a plüss kacsával, amit Tőled kaptam. A zongorámon ott a közös képünk, az ajándékok. Azt a telefont használom, amit a húgodtól kaptam kölcsön, azzal a SIM-kártyával, amit felesben együtt vettünk. Te vagy a háttérképem azóta, mióta az egyik utolsó Welcome-bulin, amin még a barátnődként voltam ott, lefényképeztelek beálláskor az egyik kedvenc ingedben (amiben tegnap is voltál...) azzal a gitárral, ami a kedvencem volt (és amin nagyon ritkán játszottál, de mióta nem vagyunk együtt, szinte csak azon láttalak játszani).
Nem is szeretnék még változtatni ezeken a dolgokon. A pénztárcámban ott a stúdiós névjegykártyátok, a pengetők között ott van az a kettő is, amit Tőled kaptam. Játszom a dalokat, amiket Te mutattál, amiket a suliban tanultatok, és adtál róla kottát. Játszom azt a számot is, amit együtt kezdtünk el megtanulni. Nagyon sok jazz-t hallgatok, még akkor sem hallgattam ennyit, amikor együtt voltunk. Nézem a Hangmestert, nCore-ozok, szedem le a filmeket, amiket már egyedül nézek meg... Folyamatosan Rólad beszélek...
Kegyetlen a felismerés, amit bár mindig tudtam, de most óriási erővel tör rám: nem fogok soha senkit így szeretni. Nem fogok soha senkinek így megnyílni. Rettenetes szó ez: soha... Borzalmas kimondani... Soha nem leszek már ugyanaz az ember.
De Téged sem fog soha senki így szeretni. Ezt Te is tudod, mindig tudtad. Szakításkor is. Még ki is mondtad.
Mindig emlékezni fogok Rád, és mindenre, amit Tőled kaptam, Veled éltem át. Ha akarnám, se tudnám kitörölni az emlékezetemből. Általad lettem az, aki vagyok. És tudom, hogy most magamra találtam. Ennyit már senki nem fog rajtam változtatni, mint Te. Nem tudnálak kitörölni az emlékezetemből, mert az emlékek már beleíródtak a vonásaimba, a mozdulataimba, a gesztusaimba és a szavaimba. Elkezdek írni, és látom a betűket, amik némelyike mintha a Tiéd lenne... Megpróbáltam máshogy, de egyszerűen nem állt kézre. Már bennem vagy. Kitörölhetetlenül. És Te sem fogsz soha tudni kitörölni az emlékezetedből. Éveket tölthetsz el egy lány mellett, őt szeretve - de teljesen nem fogsz elfelejteni sohasem. Ebben majdnem teljesen biztos vagyok. Megsemmisülnék, ha az ellenkezője történnék.

De nem fogom eltemetni magam. Egyre többet gondolkodom. Tudod, szeretnék egy kapcsolatot. Nem arra törekszem, hogy akár csak megközelítse azt, ami köztünk volt, dehogy! Hogyan is kívánhatnám? :) Viszont nő vagyok. ,,Szeretnék valakit, aki majd fél elveszíteni..." Szeretnék egy kapcsolatot. Tudom, hogy nem leszek túlságosan szerelmes. Először biztos nem. De vágyom rá, hogy valaki mellettem legyen. Szükségem van az érintésekre és a szerető pillantásokra. Ezt szeretném.

Nem az emlékeimben élve reménytelenül várni Rád...

Kell már a suli. Minél többet vagyok emberek között, annál többet színészkedem, és minél többet játszom azt, hogy jól vagyok, annál több lesz azokból a pillanatokból, amikor (ha csak egy villanásnyi időre is, de) tényleg jól érzem magam. Nem akarok egyedül lenni. Elegem van a gondolatokból. Menekülök saját magam elől. Nem akarok azzal az emberrel beszélgetni, ott belül. Nem akarom, hogy a szememre hányja a hibáimat. Nem akarom, hogy emlékeztessen. Nem akarom, hogy arra kényszerítsek, érezzek... Nem akarok érezni. Üres akarok lenni, teljesen üres. Mert amikor már végleg nincs semmi, akkor egyszer csak - legeslegutoljára - megszűnik a fájdalom is. De erről akkor már ne tudunk. Mert akkor már tudat sincs... Nem akarom azt, hogy én, nem akarom azt, hogy élet, nem akarom azt, hogy vagyok. És egyre többet használom az "akarom" szót. Nem jó. Ahogy egyre mélyebbre süllyed az emberekbe vetett hitem, úgy süllyedek én is, érzem. Feneketlen az emberi rossz tengere. Képtelenség a felszínen maradni. Nem lehetsz jó. Egyedül nem. Csak a szerelem képes jobbá tenni az embert és a világot. Amint elkezdünk nem szeretni vagy épp ellenkezőleg, minket nem szeretnek, elkezdünk süllyedni... Akkor megszűnik a lebegés, már nem tudunk ellenállni az erőnek, ami egyre csak húz lefelé... És egyszer csak azt vesszük észre, hogy megváltoztunk. Már mi magunk is látjuk. De nem tudunk változtatni. Ahhoz már késő...

Evanescence: My immortal

I'm so tired of being here
Suppressed by all my childish fears
And if you have to leave
I wish that you would just leave
'Cause your presence still lingers here
And it won't leave me alone

These wounds won't seem to heal
This pain is just too real
There's just too much that time cannot erase

When you cried I'd wipe away all of your tears
When you'd scream I'd fight away all of your fears
And I held your hand through all of these years
But you still have
All of me

You used to captivate me
By your resonating life
Now I'm bound by the life you've left behind
Your face it haunts
My once pleasant dreams
Your voice it chased away
All the sanity in me

I've tried so hard to tell myself that you're gone
But though you're still with me
I've been alone all along

Talán titkon még várok Rád... Az ész tudja, vagy legalább sejti, hogy hiába: soha nem leszel már az enyém. De a szív... A szívnek szüksége van a reményre. Nem fogadja el, amit az ész mond. Reménykedik, és addig képes várni, amíg ez a remény él. Addig él a szívem is, míg van benne remény. Arra mindig szükség van. Anélkül nem létezünk. Amikor tényleg mindent feladunk, csak akkor tűnik el szívünkből a remény - és akkor megszűnik dobogni. Nem dübörög a vér az erekben. Az utolsó szusszanással megszabadulunk az emlékeinktől, amik reményt keltettek, és a vágyaktól, amit a remény szült. Szemünk üressé válik - már lelkünk sincsen. És akkor azt mondják: halottak vagyunk. Pedig sokszor csak a remény halt meg a szívben. Erre pedig nincs gyógyszer. Lélegeztethetnek géppel, lehet tökéletes az agyműködésed - elvileg. De ha nincs szíved, és nincs lelked, nem élsz te sem. Létezhetsz. De nem élsz.

Úgy szeretném, ha itt lennél és megoszthatnám Veled az élményeim, az érzéseim és a gondolataim... és mindent - mint mindig. Elmesélném, hogy képzeld, sikerült, úristen, nagyon sokat változtam itt belül. Elmondanám, hogy még mindig bármit megtennék Érted - de tudom, hogy hol a határ, hol kell azt érezni, hogy már Rajtad lógok. Nem beszélnék olyanokról, akikről marhára nem kellene. Te itt lennél nekem- és több kívánságom már nem lenne. Illetve, dehogynem... Ember vagyok én is... Lennének kívánságaim. De tudnám, hogy mind várhat. Hogy nekem már az is elég, ha velem vagy.

De látod, nem vagy velem...

Elmesélném, hogy találkoztam ma Roxyval, hazatekertünk a tóról, beszélgettünk, hogy megyek kedden lovagolni Kecelre, hogy kimentem a tanyára és Pista bácsi épp indult és ott voltam több mint egy órán át és csak néztem a tájat és simogattam és csutakoltam a lovakat; hogy a legkisebb csikó beleharapott a tenyerembe; hogy hazafelé majd' egy órát beszélgettem apu munkatársával meg a feleségével, miközben néztük a két kislányt meg a két kiscicát játszani...
Elmesélném, hogy mennyire hiányzol. Hogy végig Rád gondoltam - mégis csak kétszer ejtettem ki a neved...
Elmesélném, hogy látod, rájöttem, hogy van életem, és ezt szeretném is élni, mégpedig úgy, hogy a lehető legtöbbet hozzam ki belőle. És mindenfélét csináltam ma délután is. Nem csak egy telefont néztem. Mert tudtam, hogy sohasem fogja már kiírni, hogy Kicsim...

És rájöttem, hogy ezt sokkal előbb is ugyanígy meg tudtam volna tenni. Miért nem tettem meg? Miért nem volt akkor ennyi eszem? Talán most nem egy elektronikus kütyüt bámulnák, és gépelnék összeráncolt szemöldökkel és sírásra görbülő szájjal - hanem nevetve mesélném Neked mindezt. Te pedig beszólnál a lovakra, aztán mesélnél, és beszélgetnénk. És érezném, hogy igen, velem vagy - bennem vagy. És az enyém vagy.

De nem vagy az...

Néha olyan jó lenne, ha lenne valakim... Akivel nyálas csöpögős szerelmes filmet lehet nézni és hozzábújni és megcsókolni és simogatni és... De akivel vígjátékot, horrort, minden hülyeséget lehet nézni.
Vagy egyszerűen csak hozzábújni. Hogy megsimítsa az arcom... Puszit adjon a buksimra... a homlokomra... a fülem alatti puha mélyedésbe... a nózimra... és egy csókot a számra. Simogassa a vállamat és átöleljen... Végigsimítson a gerincemen, a derekamon és a fenekemen...
Akihez hozzá sem kell érnem, hogy megkívánjon... mert szeret. Aki előtt nem kell szégyenkeznem sohasem - mert úgyis mindent tud rólam. Aki nem szörnyed el, ha reggel piaszagúan, kócosan, gyűrötten, elmosódott sminkben ébredek mellette...

Mégsem kell nekem senki. Nincs szükségem rájuk. Nincs szükségem a pasikra. Egy férfire lenne szükségem - egy bizonyosra... De mivel Őt nem lehet, így mást sem akarok. :/

´Én nem szeretem az álmokat. Becsapnak, elhitetik velem azt mi nincs.Az álmaimban minden lehetséges, minden valóra válik. De sajnos túl élethűen. Néha elhiszem, hogy az a való, és a szívem, érzem... boldog,egy pillanat alatt megváltozik minden. S már már az álombeli önmagam lesz ha csak pár órára is a valós énem. S mikor már minden sikerülne,eltűnt az összes fájdalom a szívemből, s tervezném a jövőt, hirtelen tör rám az ébredés. Szemem könnyes lesz, a torkom össze szorul a fájdalomtól. Minden ami szép volt, s jó, meg sem történt. Csupán egy képvolt, egy elképzelt világ. Pedig olyan valósnak tűnt, oly tisztán éreztem az élet szépségét... Én inkább nem álmodok többé. Mert fáj az ébredés. ´