Talán titkon még várok Rád... Az ész tudja, vagy legalább sejti, hogy hiába: soha nem leszel már az enyém. De a szív... A szívnek szüksége van a reményre. Nem fogadja el, amit az ész mond. Reménykedik, és addig képes várni, amíg ez a remény él. Addig él a szívem is, míg van benne remény. Arra mindig szükség van. Anélkül nem létezünk. Amikor tényleg mindent feladunk, csak akkor tűnik el szívünkből a remény - és akkor megszűnik dobogni. Nem dübörög a vér az erekben. Az utolsó szusszanással megszabadulunk az emlékeinktől, amik reményt keltettek, és a vágyaktól, amit a remény szült. Szemünk üressé válik - már lelkünk sincsen. És akkor azt mondják: halottak vagyunk. Pedig sokszor csak a remény halt meg a szívben. Erre pedig nincs gyógyszer. Lélegeztethetnek géppel, lehet tökéletes az agyműködésed - elvileg. De ha nincs szíved, és nincs lelked, nem élsz te sem. Létezhetsz. De nem élsz.