...

Vajon milyen érzés lehet orvosként tudnod, hogy az idős úr, aki előtted áll, halálra van ítélve? Ha megműtöd, igen nagy valószínűséggel leáll a szíve a megterhelés miatt és a kezeid között hal meg, ha nem teszel semmit, a kór fog vele végezni - itt már nincs más szereped, csak a kínjainak enyhítése...

Vajon milyen érzés lehet orvosként megmondanod ezt a családjának?

Vajon milyen érzés lehet a gyerekeinek látni, ahogy a férfit, aki felnevelte őket, aki példaképük volt, most teljesen maga alá gyűri a betegség?

Vajon milyen érzés lehet a legfiatalabb gyermekének tudni, hogy a most még csak pár hetes csecsemő fia sohasem fogja ismerni azt az embert, aki az apjából embert nevelt?

Vajon milyen érzés lehet, hogy ha akarod, ha nem, itt fogod hagyni ezt a világot... És tudod, hogy nem előbb vagy utóbb... Hogy nincs vagy... és nincs utóbb... Nem tudod irányítani a sorsodat, persze senki sem. De neked nincs választásod. Nincs az édes tudatlanság. A könyörtelen tények vannak, összemázolt papírmasék és sötét fekete betűk látszólag logikátlan egymásutánja, és egy szempár, ami mindezt érti, és nem mosolyog, nem kacsint és nem biztat... Nincs választásod. Nincs semmid. Életed fonala véges, és egyre keskenyedik. És nem tudod elengedni a múltat. Nem tudod elfogadni, hogy az élet a porba taszított, és lépten-nyomon megaláz. Nem tudod elfogadni a szereped - lehetetlen. Emberből vagy - van büszkeséged. Nem tudod elviselni, egyszerűen nem engedi a méltóságod, hogy egy botra támaszkodva lépkedj, hogy mások fürdessenek, hogy fogják a kezed és vezessenek - hiszen férfi vagy. Mindig is te voltál az erős. A fiaid tisztelnek... És most... Egy asszony karja az, ami elkap, különben összeesnél. Ebbe nem lehet beletörődni... A Sors tudja csak igazán megalázni az embert, semmi más...

Csak egy sors van, ami talán még ennél is rosszabb... Nem kezdem úgy, hogy vajon... Nem szeretném átélni az előzőeket sem... de ezt le sem merem írni, hogy vajon... Kegyetlen, kegyetlen világ... Mindent, amit kapunk, meg kell becsülni, mert legalább annyit fogunk elveszíteni is... Nem szeretném tudni, mit él át egy asszony...
A férfi, aki közel fél évszázada melletted volt mindig, akivel együtt álmodtad az életet, majd együtt éltétek az álmaitokat, aki mindent tud rólad... Aki mellett a lányból nő lett, majd a nőből asszony... Óriási álmok, gyönyörű tervek, és nagyon sok bonyodalom, amit együtt, vállvetve oldottatok meg... A semmiből megteremtettétek, amire szükség volt, és elindítottatok az életbe öt gyermeket...
És ez a férfi most ott van melletted, halvány kis árnyéke a múltjának, és rád van szorulva, és mindenedet odaadnád, ha csak egy kicsit tudnál könnyíteni a bajain... Mégis tudod, minden egyes tizedmásodpercben, hogy hamarosan egyedül maradsz... és senki nem fogja megkérdezni, hogy menni fog-e egyedül...



Néha elgondolkozom, mennyi mindent nem tudunk eléggé megbecsülni, amíg van... Mennyi minden van, amire túl későn jövünk rá... Mennyi érték, amiről aztán kiderül, hogy semmit nem ér. És csak akkor jövünk rá, hogy csak az fontos, ami ősidők óta megadatik nekünk, embereknek. És sohasem tudjuk eléggé értékelni...
Szeretet, család, egészség...

Vörösmarty Mihály: A VÉN CIGÁNY

Húzd rá cigány, megittad az árát,
Ne lógasd a lábadat hiába;
Mit ér a gond kenyéren és vizen,
Tölts hozzá bort a rideg kupába.
Mindig igy volt e világi élet,
Egyszer fázott, másszor lánggal égett;
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Véred forrjon mint az örvény árja,
Rendüljön meg a velő agyadban,
Szemed égjen mint az üstökös láng,
Húrod zengjen vésznél szilajabban,
És keményen, mint a jég verése,
Odalett az emberek vetése.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Tanulj dalt a zengő zivatartól,
Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl,
Fákat tép ki és hajókat tördel,
Életet fojt, vadat és embert öl;
Háború van most a nagy világban,
Isten sírja reszket a szent honban.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Kié volt ez elfojtott sohajtás,
Mi üvölt, sír e vad rohanatban,
Ki dörömböl az ég boltozatján,
Mi zokog mint malom a pokolban,
Hulló angyal, tört szív, őrült lélek,
Vert hadak vagy vakmerő remények?
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Mintha ujra hallanók a pusztán
A lázadt ember vad keserveit,
Gyilkos testvér botja zuhanását,
S az első árvák sirbeszédeit,
A keselynek szárnya csattogását,
Prometheusz halhatatlan kínját.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

A vak csillag, ez a nyomoru föld
Hadd forogjon keserű levében,
S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől
Tisztuljon meg a vihar hevében,
És hadd jöjjön el Noé bárkája,
Mely egy uj világot zár magába.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Húzd, de mégse, - hagyj békét a húrnak,
Lesz még egyszer ünnep a világon,
Majd ha elfárad a vész haragja,
S a viszály elvérzik a csatákon,
Akkor húzd meg ujra lelkesedve,
Isteneknek teljék benne kedve.
Akkor vedd fel ujra a vonót,
És derüljön zordon homlokod,
Szűd teljék meg az öröm borával,
Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.

1854

...100...

Lassan eljutok oda, hogy már nem remélek. És ez mindennél rosszabb... A lelkem meghasadt, elhagyott szívem vérzik és elapadtak a könnyeim, kiszáradt a torkom, nem tudok már üvölteni sem - csendben kell viselni, hogy fáj... Mérhetetlen düh, csalódottság és tehetetlenség, amit érzek... És valamiféle lemondás - ez új. Mint a halálos beteg, aki tudja, hogy talán már holnap meghalhat, talán már az is csoda, hogy eddig élt, hogy most itt van és hallhatja a szavakat. Amik megpecsételik sorsát. És ő csak akkor, a legutolsó pillanatban döbben rá, hogy még nem is élt... Hogy még annyi mindent kell megtennie, még annyi érzést nem érzett, annyi pillanat van, amit meg kellene élnie, olyan sok dolog, amit el kellett volna mondani valakinek - de már nem teheti. Semmi esélye, hogy átélje, hogy érezze, és talán már elmondani sem tudja, amit addig elmulasztott... Talán nem is csekélység. Talán életeket tehetett volna jobbá, talán a világot változtatta volna meg - de az is lehet, hogy csak egy mosolyt csalt volna valaki arcára, csak egy szívet melegített volna fel... de már sohasem fog. És talán már nem lesz olyan mosoly azon az arcon, talán már nem fog úgy örülni az a szív - de már túl késő...
Túl késő...


Negyed éve, hogy elváltak útjaink. De a szívem még mindig nálad van... Remélem, már nem sokáig...

"A sors dönti el, hogy kihez ad hozzá, és hogy kit vesz el tőled... Már csak a ropogásokat hallod, a szíved ezer apró darabra tört. Talán így kellett lennie. Ha az eszedre hallgatsz, az volt a helyes, mert teljesen mások vagytok. Más életkor, más város, más célok, más légkör, más múlt, más jövő, de vágytok egymásra. A szívetek egymásért kalapál, boldogok vagytok együtt, de ez hosszú távon elég? Tudnátok élni egymásért és egymásnak? Hoznátok áldozatokat egymásért? És a legfontosabb: megérné? Nem tudod, csak abban vagy biztos, hogy beleszerettél, és hogy akarod úgy ahogy van mindenestől, bármilyen nehéz lesz, akarod, de neki több vesztenivalója van. A szíve szerint veled lenne, de az esze ellenkezik. De ő, bármilyen nehéz is, az eszére hallgat....Nem tehetsz ellene semmit. Nem öregedhetsz tíz évet, nem végezhetsz el három iskolát, nem vehetsz házat, autót, nem szerezhetsz tapasztalatot. Nem teheted. Pedig megtennéd érte. Érte mindent. Neki mindez megvan. De neked meglesz? Nem tudod ...mit hoz a sors. Talán egyszer valahol, valamikor, és lesz még egy csók és még egy ölelés. Ennyi, vagy talán több? Nem is sejtheted. Csak az időre vársz, hogy az majd segít, és eldönt mindent. De még mindig fáj. Látnod kell. Senki sem tudhatja körülötted, hogy megveszel érte, csak kopognak széthullt szíved darabjai, és csak a remény marad. A remény, hogy egyszer csörög a telefon, ő hív, vagy jön egy sms, egy e-mail, hogy 'hiányzol', hogy egyszer láthatod még úgy, hogy nincs ott senki más, csak te és ő. És akkor elmondhatod azt, amit eddig nem, hogy fontos, hogy érte élsz, hogy mindent megadnál neki amit csak kér. Vagy nem is mondanál semmit, csak a szemébe néznél mélyen, igazán, s talán egy pillanatra eldöntené a sorsotokat, rájönnél, hogy akar-e még, hogy van-e még remény, hogy élhetsz-e érte, vagy el kell felejtened örökre. Most a szíved darabjait keresed, össze akarod rakni, hogy újra tudj örülni. Ő egy érintéssel összerakna, de nem csörög a telefon, nem jön az sms. A remény marad csak, a türelem. Csak lopva figyeled. Hiszen a sors dönti el, hogy kihez ad hozzá, és hogy kit vesz el tőled. Így te is a sorsra bízod.. Úgyis ő dönti el.."

Szükségem van Rád... Nem megy, Nélküled nem... Nem, nem és nem... Képtelen vagyok. Kell a támogatásod, kell a biztatásod, azt szeretném, hogy mellettem legyél és elkapj, ha elesnék. Mert nem tudok talpon maradni. Elfogyott az erő. Nincs már bennem semmi. Nem tudom, mi tart még mindig életben...

Kell már a suli. Minél többet vagyok emberek között, annál többet színészkedem, és minél többet játszom azt, hogy jól vagyok, annál több lesz azokból a pillanatokból, amikor (ha csak egy villanásnyi időre is, de) tényleg jól érzem magam. Nem akarok egyedül lenni. Elegem van a gondolatokból. Menekülök saját magam elől. Nem akarok azzal az emberrel beszélgetni, ott belül. Nem akarom, hogy a szememre hányja a hibáimat. Nem akarom, hogy emlékeztessen. Nem akarom, hogy arra kényszerítsek, érezzek... Nem akarok érezni. Üres akarok lenni, teljesen üres. Mert amikor már végleg nincs semmi, akkor egyszer csak - legeslegutoljára - megszűnik a fájdalom is. De erről akkor már ne tudunk. Mert akkor már tudat sincs... Nem akarom azt, hogy én, nem akarom azt, hogy élet, nem akarom azt, hogy vagyok. És egyre többet használom az "akarom" szót. Nem jó. Ahogy egyre mélyebbre süllyed az emberekbe vetett hitem, úgy süllyedek én is, érzem. Feneketlen az emberi rossz tengere. Képtelenség a felszínen maradni. Nem lehetsz jó. Egyedül nem. Csak a szerelem képes jobbá tenni az embert és a világot. Amint elkezdünk nem szeretni vagy épp ellenkezőleg, minket nem szeretnek, elkezdünk süllyedni... Akkor megszűnik a lebegés, már nem tudunk ellenállni az erőnek, ami egyre csak húz lefelé... És egyszer csak azt vesszük észre, hogy megváltoztunk. Már mi magunk is látjuk. De nem tudunk változtatni. Ahhoz már késő...

Bikini: A világ végén

Már nem számít mi volt a múltad
Már nem számít, megtanultad
Már nem csábíthat semmi se jóra
Hogy vagy, vagy nem az mindegy

Ahogy állnak a dolgok és ülnek ütések
És szenvedések a szenvedélyek
Hajnal van és kibírhatatlan,
Hogy vagy, vagy nem az mindegy

Mikor magára ránt egy világváros
Ahogy kibérli álmod az álomgyáros
És megfesti képed, hogy kép a képben
Sétálj magaddal kéz a kézben

Ahogy mássá válsz egy más világban
Nagyon hideg van mielőtt másvilág van
Az angyal se kérdi, hogy merre jártál,
Hogy vagy, vagy nem az mindegy

A világ végén, Télapó alszik a hóban
A világ végén, újság alatt a metróban
A világ végén, bárcsak sohase látnám
A világ végén, megfagy a lábnyom a járdán

Film-nagyon-ajánló: Veronika meg akar halni

„Légy, mint a forrás, amely örökké túlcsordul, s ne mint a tó, amelyben mindig ugyanannyi víz van.” Mindig úgy gondoltam, hogy nincs igaza a költőnek: kockázatos dolog túlcsordulni, mert fönnáll a veszély, hogy olyan területeket árasztunk el, ahol a szeretteink élnek, és belefulladnak a szeretetünkbe, megfojtjuk őket a rajongásunkkal. Ezért inkább úgy éltem, mint a tó, és soha nem léptem át a saját határaimat” – írja búcsúlevelében a regény egyik szereplője társainak, az elmegyógyintézetből való gyógyultan távozása során, a brazil író Paulo Coelho: Veronika meg akar halni című regényében.
A 24 éves szép, látszólag kiegyensúlyozott szlovén lány, Veronika egyszer csak úgy dönt, hogy végez magával. Mint vallja, „Az egyik ok: minden olyan egyforma és kiszámítható az életében, és tudta, hogy ha véget ér a fiatalság, jön majd a hanyatlás: az öregedés visszavonhatatlan jelei, a betegségek, a magány. Nem volt értelme tovább élni. A másik ok filozófiai természetű volt: (…) olvasott újságot, nézett tévét, jól tudta, mi folyik a világban. Látta, hogy minden egyre rosszabb, ő pedig nem tehet ez ellen semmit – ezért teljesen haszontalannak érezte magát.”
Veronika a mellett, hogy szép lány, intelligens is, vizsgálja, elemzi a világot, amely körülveszi. Látja, hogy csoportokba verődnek az emberek, falakat emelnek maguk köré, és nem engedik, hogy bármi ismeretlen megzavarja középszerű életüket. Minden tettüket a megszokás diktálja, haszontalan, semmitmondó dolgokban mélyednek el, akkor szórakoznak, amikor felszólítják őket, hogy szórakozzanak. Látja a beszürkült, megkeseredett kisemberek hatalmas táborát. Azt tapasztalja, hogy aki a saját világában él, azt az emberek általában őrültnek tartják, mert a legtöbbje azt hiszi magáról, hogy normálisak, csak azért mert mind egyformák. Arra törekednek, hogy bebizonyítsák, hogy erősek és érzéketlenek, legtöbbször nem tűnve ki semmiben. Veronika is közéjük tartozik. Arra pazarolta energiáit, hogy minden, ami körülveszi, ugyanúgy maradjon. A megszokottság biztonsága. És ahogy időnként lenni szokott, a néhány súlyos elmekórtani esettől eltekintve, az emberek többsége abba őrül bele, hogy megpróbál kitörni a hétköznapok egyformaságából. De Veronika feladja, kiszáll a ringlispílből, nem érdekli már a kitörés sem, a szerinte előre kiszámítható jövőből és az egyforma mindennapokból.
Öngyilkossága nem sikerül, egy elmegyógyintézetben ébred, különös figurák között, mert itt sem csak azok a klasszikus elmekórtani betegek vannak. Mert „bolond az, ki nem képes kifejezni a gondolatait. Mintha idegen országban lennél: mindent látsz, mindent értesz, ami körülötted zajlik, de képtelen vagy kifejezni magad, és nem tudsz segítséget kérni, mert nem érted a nyelvet, amit beszélnek.”
Amint a mű végén kiderül, a pszichiátriai kutatómunkával is foglalkozó főorvos újszerű kezelésének első alanyául szemeli ki Veronikát, annak tudta nélkül. Közli a lánnyal azt a fikciót, hogy az öngyilkossági kísérlete következtében fellépő komában elhalt az egyik szívkamrája és legfeljebb egy hét múlva meg fog halni. Az elképzelés, miszerint ez a kevés idő elég arra, hogy a lány félni kezdjen, hiszen lesz ideje gondolkodni, megérteni, hogy meg fog halni és újragondolni az életét – beválik.
Ezekben a napokban a lány új barátokra talál, új vonásokat, új vágyakat fedez fel magában. Elkezdi kutatni, majd elemezni és megvalósítani az igazi Énjét. Érdekes emberekkel találkozik, megismeri azok sorsát, buktatóikat. Persze, tudjuk, hogy az ember soha nem tanul abból, amit mások mesélnek, mindent magunknak kell átélnünk.
És a nagy megtapasztalás, a várva várt nagy „hangrobbanás”, mint gyakran megesik, egy különös dimenziójú szerelem képében érkezik el. Veronika szeretné megosztani valakivel azt a sok mindent, amit most, az utóbbi napokban értett meg, mivel olyan világok nyílnak meg előtte, amelyeknek a létezéséről nem tudott. Szerelem szövődik közte és egy szkizofréniás fiú között, aki ott csúszott meg a kinti világban, hogy átlépte a határt, ami elválasztja az embert az álmaitól. Újraéled körülöttük és bennük a világ. Megszöknek az intézetből. És mi lesz Veronika sorsa? Ki tudja, talán ugyanaz, mint legtöbbünknek vagy valami merőben más, igazából már nincs jelentősége. A lényeg, hogy megtalálta önmagát, és ami még fontosabb, mindketten egy olyan személyiséget találtak a másikban, aki mellett saját énjüket tudják élni, saját maguk tudnak lenni, tabuk, klisék, sablonok nélkül. Talán ez az egyik legnagyobb üzenete ennek az érdekes regénynek.
A regény fő mondanivalója, talán tanítása, számomra összecseng Szerb Antal: Utas és holdvilág című szintén nagyszerű regényének záró akkordjaival, melynek az utolsó mondata így hangzik: „És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami”.

">

És tehetetlenül nézem, ahogy az egyetlen ember, aki valaha igazán szeretett, most mást ölel, mást csókol, mással beszélget összebújva, biztatja, bátorítja, elmondja neki ami foglalkoztatja... És álmodik és tervez, vele tervez és meg is valósítja ezeket a terveket... És ami nekem csak álom marad, az az ölébe hullik annak a másiknak úgy, hogy talán nincs is tisztában vele, milyen ember áll mellette. Ki az, aki szereti őt és vele van minden nap...

És lesz ez még rosszabb is. Mindig azt hisszük, ennél lentebb már nincsen - pedig dehogynem. Mindig lehet rosszabb - és ez általában be is következik. Nem szabad hinni a vágyaknak, nem szabad bízni a jövőben... Az álmok csalókák, a vágyak nem teljesülnek... és csak akkor szívod meg igazán, ha mégis.

Kegyetlen egy tanítómester ez az élet... Annyi darabra törsz össze, hogy már abban sem lehetsz biztos, tényleg létezel-e... Vagy csak egy álomkép ez a világ és egyszer felébredünk?
És azt hisszük, még egy törés, még egy csalódás, még egy elvesztés, és belehalunk a fájdalomba. Hogy több darabra már tényleg nem törhetünk, mert olyan nincs, hogy a lélek elviselje, hogy ennyi részre szakad - és mégis. Újra és újra összetörünk. Csalódunk, elveszítünk valakit. És nem tehetünk mást, minthogy fogjuk magunkat és talpra állunk - más választásunk nincs. De mindig magunkon viseljük ezeknek a töréseknek az emlékeit... Mindig magunkban hordozzuk az átélt fájdalmat... Soha nem fog csillapodni...

...és elsírtam magam.

"Egy idő után megtanulod a finom különbségtételt a kézfogás, és az önfeláldozás között... És megtanulod, hogy a vonzalom nem azonos a szerelemmel, és a társaság a biztonsággal... És kezded megérteni, hogy a csók nem pecsét, és a bók nem esküszó... És hozzászoksz, hogy emelt fővel és nyitott szemmel fogadd a vereséget: a felnőtt méltóságával, nem pedig a gyermek kétségbeesésével... És belejössz, hogy minden tervedet a mára alapozd, mert a holnap talaja túl ingatag ehhez... ...egy idő után kitapasztalod, hogy még a napsugár is éget, ha túl sokáig ér... Műveld hát saját kertecskédet, magad ékesítsd fel lelkedet, ne mástól várd, hogy virágot hozzon neked... És megtanulod, hogy valóban sokat kibírsz... hogy valóban erős vagy... és valóban értékes."

(Shoffstall, Veronica A.)

"Mert az emberrel nemcsak történnek a dolgok... Az ember csinálja is azt, ami történik vele. Csinálja, hívja magához, nem engedi el azt, aminek meg kell történni. Ilyen az ember. Akkor is megteszi, ha rögtön, első pillanattól érzi és tudja, hogy amit tesz, végzetes. Tartják egymást, az ember és a sorsa, idézik és alkotják egymást. Nem igaz, hogy a végzet vakon lép életünkbe, nem. A végzet az ajtón át lép be, melyet mi tártunk fel, s magunk előtt tessékeltük a végzetet. Nincs ember, aki elég erős és okos ahhoz, hogy elhárítsa szóval vagy cselekedettel azt a balsorsot, amely vastörvénnyel következik lényéből, jelleméből."

(Márai Sándor)