Amikor ilyen kottákat küldenek nekem... Amit az illető nő a diplomahangversenyén játszott... És megkapom a kottát úgy, hogy előtte egy órával közölték, hogy legalább két hétig nem zongorázhatok... Szeretnék még ideírni sok mindent, de áh... Nem megy. Elmegyek tanulni. Bár írni sem ajánlatos... Nem mintha ez a része meghatna.
Nem játszani két hétig minimum... Már most se bírtam ki...

egy kis hiszti...

Egy hatalmas töltött kifli és egy nagy bögre forró tea után lassacskán folytatom a tanulást... Félek ettől a holnapi nyelvtan OKTV-től... Bár csak ketten vesszük tényleg komolyan, de nekem ez fontos, ez számít... még ha most a fenébe kívánom is az egészet, még ha a tanárral kibékíthetetlenül összekaptam, még ha nem is akarok később kezdeni a nyelvtannal magával semmit... De ezt szeretem. És tudom, hogy jó vagyok benne. Csak azt is tudom, hogy ez kevés. Ezen felül még baromi sok szorgalom és odaadás kellene. És nem utolsó pillanatban hozzáfogni, mintha nem ez lebegne a szemem előtt hetek óta... De most se megy. Egyszerűen nem tudok koncentrálni. 11-ig csinálom, aztán lefekszem aludni, és így jártam... Annyira buta vagyok...

Délután 6 óra van. Négy órája itthon vagyok és még el se kezdtem agyalni a tanulnivalón. Mindig így van. No, nem baj. Viszont most tök jól érzem magam. Sajtófakton megjöttek az újság, fél délután közéleti lapokat bújtam, és a 9 lapból így is csak 2-be olvastam bele. Ráadásul megvettem végre a nyelvtan könyvet, belenéztem és borzasztóan tetszik. Egyszóval pezseg a vérem, és ujjonganak a fogaskerekek a fejemben, hogy végre érdemi dolguk van. Imádok olvasni, imádok gondolkodni és imádok élni. :)
És egy kicsit lökött is vagyok, igen.

Paulo Coelho: A portobellói boszorkány - kiragadott gondolatok...

,,De ha jól meggondolom, azt hiszem, senki nem kerülheti el, hogy tanúja legyen annak, ahogy a számára legfontosabb dolgok egyik pillanatról a másikra eltűnnek az életéből. És itt most nemcsak emberekre gondolok, hanem az eszményeinkre és az álmainkra is: talán bírjuk egy napig, egy hétig, vagy akár néhány évig is, de végül mégis elveszítjük a harcot, mert eleve vesztésre vagyunk ítélve. A testünk tovább él, de a lelkünk előbb vagy utóbb mindenképpen elszenvedi a halálos döfést. Tökéletes bűntény: soha nem tudjuk kideríteni, ki ölte meg az örömünket, hol vannak a bűnösök, és miféle okok vezérelték őket.
De ezek a bűnösök, akik nem fedik fel a kilétüket, vajon tudatában vannak-e egyáltalán a tettük súlyának? Szerintem nem, mert ők is a saját maguk által teremtett valóság foglyai - legyenek bár depressziósak vagy arrogánsak, kisemberek vagy nagyhatalmúak." - 12. o.

,,Már jövök visszafelé. Jobban mondva: az egyik felem elindult visszafelé ebbe a világba, ahol csak annak van értelme, amit látunk, megérintünk, és meg tudunk magyarázni. (...) Ez az a világ, ahol le kell élnem életem hátralevő részét. Megnősülök, gyerekeket nemzek, és egész álló nap azt fogom kérdezni magamtól: hogy lehettem ilyen vak, hogy lehettem ilyen naiv?
De azt is tudom, hogy éjjelente lelkem másik fele céltalanul kóborol majd (...) A lelkem Athena lelkével táncol majd, álmomban együtt leszek vele, aztán verejtékben úszva ébredek, kimegyek a konyhába egy pohár vízért (...) De muszáj újra beilleszkednem ebbe a világba, mert különben megőrülök." - 13. o.

Igen, Viktor, tényleg olyan szokásos nikis, érzelmileg túlfűtött vagyok. Végre megint. Hogy mire nem képes az icipici unokaöcsim látványa, és egy Rachmanyinov-darab... Jaj, amit én természetesen nem játszok. Merthogy meg lett tiltva... :$ Hát de na. Ami egyszerű, az nem kihívás, ami nem kihívás, az nem tud felpörgetni, ami nem tud felpörgetni, az unalmas... Szóval volt zongoratanárom határozott kérése ellenére csak letöltöttem a kottáját.


De csak a középrészt tanulom meg... Egyszer már borzasztó lassú tempóban, de két kézzel sikerült végigjátszani. És áááh, ilyenkor érzem,hogy semmi más nem kell a világon, csak egy zongora és két - a mostaninál sokkal ügyesebb - kéz... :) Annyira imádom a Zenét... "Az egyetlen dolog, ami tuti nem csal meg" - hát ja, Dávid, igazad volt. Egyetértek.
Semmi más nem kell, csak legyen Zene... és akkor minden könnyebb. Akkor szép a világ és érzem, hogy élek, érzem, hogy van bennem tűz, hogy van bennem valami, ami hajt előre... Mindig, mindig, mindig... Legszívesebben csak ezt csinálnám életem végéig. :)


(1:17-tól 2:20-ig... Ezt próbálgatom most... :D)

egy kis ars poetica-részlet...

Nem fogok idegrohamot kapni a suli miatt. Nem a tanulnivalók fogak felkészíteni igazán az életre, nem ezáltal fogom megtalálni a helyem. Nem fogom átrendezni a dolgaimat, és nem a tanulnivaló fogja megszabni, hogy éppen hogy érzem magam. Vannak bizonyos dolgok, amiket ennyi tanulnivaló mellett luxus megengedni - de szükségem van rájuk, hogy ember maradjak. Nem egy gép vagyok és nem a tanulás az életcélom. Emberekre van szükségem és beszélgetésekre. Zenére és szeretetre. Ezek nélkül eláshatom magam, néhány napnál tovább nem bírnám. És inkább éjszakázom és nem alszok, és csak késő este fogok hozzá tanulni, és ami sallang, nem is érdekel. Felelőtlen, lázadó, gyerekes, komolytalan kamasz vagyok? Oké, vállalom.
Ezért nem leszek sohasem irodakukac. Én azt nem érzem életnek, ha ülök és tanulok és csinálom a dolgom. Ez van.

Igen! Végre egy fiú, aki megmozgatott bennem valamit... Végre éreztem, és mosolyogtam, és jól éreztem magam, és bármit megtettem volna, csak még hagy tartsam a karjaim között egy percig... Beleszerettem az egy hetes unokaöcsémbe... :))

Érdekes este volt... Nem hallgattam a megérzéseimre, vagy inkább azok ellenére is csak elmentem, pedig sejtettem, hogy úgyis ott lesz... De ebből is tanultunk. Ahogy megérkeztem és mondták, hogy számítsak Rá, már elkapott a gyomorideg, mikor ténylegesen megérkezett, kb. fél óráig próbáltam elrejteni, hogy az egész testem remeg az idegtől... Aztán elmúlt, 1-2 órán belül pedig már nem is érdekelt - mondjuk ebben szerepe volt annak is, hogy eldöntöttem, hogy én így józan nem maradok...
De aztán... hát, ennél azért többet vártam. Nem baj. Az ember mindig tanul, hogy mindig a legrosszabbra számítson. De jó volt a tegnap. Arra mindenképp, hogy kiűzzem az álmaimból. Remélem nem csak ideiglenesen. Már elegem van ebből. Elegem van Belőled. Ez van. Egyszerűen elég...

wááááá.

Ma voltunk babalátogatóban és alig tudtam betelni a csöpp kis unokaöcsémmel, és gyönyörű és egy picit úgy feledtette a bajokat, belenézni egy apró pici kis szempárba, ami alig nyílt ki, viszont rögtön grimaszok tárházát mutatta (bebizonyítva, hogy márpedig ő Nehéz gyerek, grimaszolni már fél naposan is tud), és áhh... Már most imádom. Olyan jó lenne, ha csak ezzel kellene most foglalkozni. De nem. Mindig minden jót beárnyékol valami rossz.
És most is - a Nehéz család ujjong, hogy Tamásnak végre összejött az élet, összejött a szerelem, és általuk megszületett a nyolcadik unoka is - közben meg fél és retteg és ha csak egy kicsit is hívő lenne, imádkozna az Istenéhez, hogy jöjjön haza megint a papa... Szerdán engedték haza a kórházból, erre ma reggel vissza... Nem jó ez így, nagyon nem...
Miért nem lehet csak egy kicsit tisztán jó valami?

És mindeközben az élet más területei is, áhh... Már nem érdekel, hogy nem alszok. Teljesíteni akarok a suliban, de ez egyre nehezebb. Legalább ott legyenek sikerélmények, könyörgöm...

De nem hisztizünk, nem dagonyázunk az önsajnálatban, nem. Régóta szánalmasnak érzem az egészet. De amikor megpróbálok változtatni, elfojtani ezt a hülyeséget, akkor meg később még rosszabb, és szinte robbanok. Szóval inkább vállalom, hogy a blogot hisztizésre, a hülyeségeimre és panaszkodásra használom. Valahol muszáj. Így is többet fárasztom a barátaimat ilyenekkel, mint kellene. De borzasztó hálás vagyok nekik...!!! :/

,,Hová tűnt az álom nappalaimból?
Éjjel álmodom még - de éjjel minden csempész álmodik.
Az a másik álom, a nappali, mely végigkísért utcán és szalonon, műhelyen és tömegen, az igazi, az a derengő és eszmélő álom, az autóbuszon, jegyváltás közben vagy a fák alatt, egy kerti úton, az a szédülés, mikor átmentem egyik szobából a másikba, az a cél, tárgy és kép nélkül való eszmélés, hogy élek, két semmi között, ez a makacs álom az életről: hová tűnt?"

Csak bőgök és bőgök... Egy apróság, az utolsó csepp a pohárban, és előjön minden. Tudom, hogy szétestem, betelt a pohár, kész... Idegileg kikészültem, nem bírom. És nincs senki, egy rohadt ember sem, akit fel mernék hívni. Csak írom ezt a szaros blogot, mintha meghallgatna, mintha segíteni tudna.
Úgy szeretnék megkérni most valakit, hogy öleljen meg és hagyja, hogy kisírjam magam. Egyedül nem megy. Vagy csak hogy felhívhassak valakit... de nem. Ha egy hete jutok el ide, akkor még tudtam volna, kiket hívjak. De már nem tudom. A bizalom egyre nehezebb dolog. Távol tartom magamtól az embereket, tudom... De ha egyszer nem merek már megnyílni... Minek? Akiben pedig megbízok, és tudom, hogy sohasem fog megbántani, őt nem akarom zaklatni. Pedig már rég beszéltünk, és nagyon hiányzik az intelligenciája, az empátiája és a beszélgetés... Még a jövő héten megkereslek, asszem. Betelt a pohár... A legeslegutolsó csepp pedig csak egy apróság volt. Ami gondolkodásra késztetett, és rájöttem, hogy már nem is tudom, kiben bízhatom teljesen. Nem tudom, ki az, akit érdekelek. Ez gond.
Nem bírom már el a dolgokat... Próbálok ott lenni a barátaim mellett, mikor baj van. Erősnek lenni, okos tanácsokat adni és segíteni, vagy egyszerűen csak meghallgatni. De a saját terheimet már nem bírom...

Az utolsó csepp volt.

Úgy érzem, egy csomó dolog van bennem, amit nem tudok magamban tartani, muszáj lenne kiadnom. De nincs meg az a mondat, ami segítene elkezdeni, hogy kiírjam magamból. Nem is tudom pontosan megfogalmazni, mi az, ami bennem van. De már szétfeszít.
Tele vagyok érzelmekkel. De nem is tudnám pontosan megmondani, mik ezek.
És közben üresnek érzem magam. Mintha semmi nem lenne belül, csak a fájó, hideg, sötét üresség.

Tele vagyok valamivel, ami maga a tökéletes üresség. És nem tudok megszabadulni tőled...

Fogalmam sincs, mi ez. Nem tudom, nem értem, nem látom...


Az elmúlt két napban azt érzem, hogy érzékenyebb vagyok, mint bármikor. Mintha valaki kinyitott volna. Vagy mintha a lelkemet nem takarná semmi. Csupasz, meztelen vagyok. Nem tudom megvédeni magam. Jön egy fuvallat, és én már reszketek. És mikor jön az eső, és jön a jégeső... Fázom és fáj, de nem tudok semmit sem tenni. Összehúzom csupasz testemet és didergem, reszketek, ahogy bőrömet felsebzik a jégdarabok.
Pont ez történik most a lelkemmel.
Miért, hogyan, és meddig tart, nem tudom...

Lezárlak. Lassan most már végleg. Nem hiszem, hogy a hiányod okozta sebek valaha is behegednének. Vagy ha mégis, akkor sok-sok időnek kell eltelnie hozzá... Viszont beleuntam, hogy mindig a sebeimet nyalogassam.
17 éves vagyok, előttem van még minden. Nincs szükségem egy vágyálomra, egy olyan ember képére, aki már csak a múltban létezik. Nem felejtek - de nem leszek az emlékeim rabja. Itt vagyok, világ! :)

Paulo Coelho: A Zahir - csak néhány kiragadott gondolat

"Növekszünk, változunk, néha észreveszünk magunkban egy-egy hibát, amit ki kell javítani, nem mindig a legjobb megoldást választjuk, de a megpróbáltatások közepette tovább élünk, létezünk, és igyekszünk szilárdan állni, hogy méltóságot kölcsönözzünk, de nem a falaknak, s nem is a kapuknak és az ablakoknak, hanem annak a belső, üres térnek, ahol imádjuk mindazt, ami számunkra kedves és fontos." - 63. o.

"Mindent kitölt. Ő életem egyetlen értelme. Körülnézek, készülök az előadásra, és megértem, miért szálltam szembe a hóval, a dugóval, a jeges országúttal: hogy eszembe jusson, hogy mindennap újjá kell építenem magam, és hogy - életemben először - elfogadjam, hogy van egy lény, akit önmagamnál is jobban szeretek."
- 63. o.

Hogy miért blogolok?
"Egy napon talán eljut hozzá ez a könyv, de ha mégsem, én most már akkor is megbékéltem a lelkemmel. Már nem harcolok a sértett büszkeségemért, már nem keresem Esthert minden utcasarkon, bárban, moziban és étteremben, Marie-ban és az újságokban.
Ellenkezőleg, boldog vagyok, hogy létezik - mert megmutatta, hogy képes vagyok olyan szerelemre, amiről magam sem tudtam, és ez hálával tölt el.
Elfogadom a Zahirt, és hagyom, hogy elvezessen a szentségig vagy az őrületig."
- 64. o.

"Képzeletbeli világomban Esther még mindig a társam volt, és szerelme erőt adott, hogy tovább menjek, hogy kitágítsam a határaimat.
A valóságban viszont a rögeszmém volt. Leszívta minden energiámat, kiszorított mindent az agyamból, és kényszerített, hogy óriási erőfeszítések árán folytassam az életemet, a munkámat, és producerekkel találkozgassak meg interjúkat adjak.
Hogy lehetséges, hogy két év után sem tudom elfelejteni? Nem bírok már folyton rá gondolni, elemezgetni minden jelenetünket, megfontolni minden lehetőséget, próbálok menekülni előlre, hozzászokni a helyzethez, könyvet írni, jógázni, jótékonykodni, látogatóba járni a barátaimhoz, nőket elcsábítani, vacsorákra járni, moziba járni (...), színházba, balettra, focimeccsre járni. De bárhogy küzdök ellene, mindig a Zahir győz, minden csatát megnyer, mindig jelen van, mindig eszembe juttatja, hogy "milyen jó lenne, ha itt lenne velem." - 115. o.

"...éppen ebben áll a titok, hogy vannak történetek, amelyek félbeszakadtak. Ezek a történetek sokkal inkább jelen vannak, mint a többi, és amíg nem zárjuk le őket, addig nem tudunk továbblépni." - 198. o.

"Ezért olyan fontos, hogy bizonyos dolgokat hagyjunk elmenni. Elszakadni. Megszabadulni. Az embereknek meg kell érteniük, hogy senki sem játszik cinkelt lapokkal, egyszer nyerünk, másszor veszítünk. Ne várd, hogy visszakapj valamit, ne várd, hogy észrevegyék az erőfeszítéseidet, hogy felfedezzék a tehetségedet, hogy megértsék a szerelmedet. Minden egyes ciklust le kell zárni. Nem büszkeségből, nem azért, mert nem bírsz tovább harcolni, nem is gőgből, hanem egyszerűen azért, mert már nem része az életednek. Zárd be az ajtót, cserélj lemezt, takarítsd ki a házad, rázd ki a porrongyot. Felejtsd el azt, aki voltál, és legyél az, aki vagy." - 198. o.

"- Nem ezt mondtam: hitem szerint soha senki nem hibáztathatja a másikat, semmilyen körülmények között. Azt mondtam, hogy megvan rá a lehetősége, hogy válasszon: vagy nem szereti tovább magát, vagy ráveszi valahogy, hogy megkeresse." - 199. o.

Olyan, mintha bizonyítani akartam volna. Nemcsak Neked, hanem magamnak is. Bár, tegyük hozzá, elsősorban Neked (főleg az elején).
Látod, csak sikerült. Amit Veled, főleg a Te biztatásodra kezdtem el, aztán végül egyedül maradtam, mire befejeztem. De sikerült - Nélküled is.

Ha nem akarunk belefulladni az önsajnálatba, ha tényleg talpra akarunk állni, még akkor is, ha tudjuk, hogy semmi értelme - szükségünk van a célokra és a tervekre. Ha úgy érzed, nincs értelme az életednek, töltsd meg célokkal. Asszem...
Nincs semmi, amiért élnék. Csak élek bele a világba. Nincs senki, akinek a világot jelenteném, és senki, aki az én világom lehetne. Nem tartozom senkihez. Egyedül vagyok. Csak sodródok, spontán élek bele a világba, és keresem önmagamat. Fogalmam sincs, most ki vagyok. Fogalmam sincs, miért élek. Nem tudom, mit keresek, mit kedvelek, mit szeretek, mit miért csinálok.
De itt vagyok.

És örülök, hogy néha teljesen lehetetlennek tűnnek a kitűzött célok. Örülök, mert tudom, hogy ameddig szinte bele fogok pusztulni, hogy elérjem a céljaimat, addig is teszek valamit. Nincs szükségem Rád.
Egyedül vagyok, teljesen egyedül. De akkor is vagyok. És nincs szükségem arra, hogy mellettem álljon valaki és én függjek tőle - pedig tudom, hogy ez az egy dolog tesz igazán boldoggá. Nem kell most senki.

Szeretném végre megtudni, ki vagyok.
Szeretném véghezvinni a terveimet.
Nem érdekel, ha összeroskadok a terhek alatt.
Van egy életem.
Amibe - most - nem kell senki.

"A sors dönti el, hogy kihez ad hozzá, és hogy kit vesz el tőled... Már csak a ropogásokat hallod, a szíved ezer apró darabra tört. Talán így kellett lennie. Ha az eszedre hallgatsz, az volt a helyes, mert teljesen mások vagytok. Más életkor, más város, más célok, más légkör, más múlt, más jövő, de vágytok egymásra. A szívetek egymásért kalapál, boldogok vagytok együtt, de ez hosszú távon elég? Tudnátok élni egymásért és egymásnak? Hoznátok áldozatokat egymásért? És a legfontosabb: megérné? Nem tudod, csak abban vagy biztos, hogy beleszerettél, és hogy akarod úgy ahogy van mindenestől, bármilyen nehéz lesz, akarod, de neki több vesztenivalója van. A szíve szerint veled lenne, de az esze ellenkezik. De ő, bármilyen nehéz is, az eszére hallgat....Nem tehetsz ellene semmit. Nem öregedhetsz tíz évet, nem végezhetsz el három iskolát, nem vehetsz házat, autót, nem szerezhetsz tapasztalatot. Nem teheted. Pedig megtennéd érte. Érte mindent. Neki mindez megvan. De neked meglesz? Nem tudod ...mit hoz a sors. Talán egyszer valahol, valamikor, és lesz még egy csók és még egy ölelés. Ennyi, vagy talán több? Nem is sejtheted. Csak az időre vársz, hogy az majd segít, és eldönt mindent. De még mindig fáj. Látnod kell. Senki sem tudhatja körülötted, hogy megveszel érte, csak kopognak széthullt szíved darabjai, és csak a remény marad. A remény, hogy egyszer csörög a telefon, ő hív, vagy jön egy sms, egy e-mail, hogy 'hiányzol', hogy egyszer láthatod még úgy, hogy nincs ott senki más, csak te és ő. És akkor elmondhatod azt, amit eddig nem, hogy fontos, hogy érte élsz, hogy mindent megadnál neki amit csak kér. Vagy nem is mondanál semmit, csak a szemébe néznél mélyen, igazán, s talán egy pillanatra eldöntené a sorsotokat, rájönnél, hogy akar-e még, hogy van-e még remény, hogy élhetsz-e érte, vagy el kell felejtened örökre. Most a szíved darabjait keresed, össze akarod rakni, hogy újra tudj örülni. Ő egy érintéssel összerakna, de nem csörög a telefon, nem jön az sms. A remény marad csak, a türelem. Csak lopva figyeled. Hiszen a sors dönti el, hogy kihez ad hozzá, és hogy kit vesz el tőled. Így te is a sorsra bízod.. Úgyis ő dönti el.."

Szükségem van Rád... Nem megy, Nélküled nem... Nem, nem és nem... Képtelen vagyok. Kell a támogatásod, kell a biztatásod, azt szeretném, hogy mellettem legyél és elkapj, ha elesnék. Mert nem tudok talpon maradni. Elfogyott az erő. Nincs már bennem semmi. Nem tudom, mi tart még mindig életben...

Nem hajítottam el magamtól a Tőled kapott, Hozzád kötődő, stb. dolgokat. Még csak el sem pakoltam őket. A zenekaros pólódban alszok a plüss kacsával, amit Tőled kaptam. A zongorámon ott a közös képünk, az ajándékok. Azt a telefont használom, amit a húgodtól kaptam kölcsön, azzal a SIM-kártyával, amit felesben együtt vettünk. Te vagy a háttérképem azóta, mióta az egyik utolsó Welcome-bulin, amin még a barátnődként voltam ott, lefényképeztelek beálláskor az egyik kedvenc ingedben (amiben tegnap is voltál...) azzal a gitárral, ami a kedvencem volt (és amin nagyon ritkán játszottál, de mióta nem vagyunk együtt, szinte csak azon láttalak játszani).
Nem is szeretnék még változtatni ezeken a dolgokon. A pénztárcámban ott a stúdiós névjegykártyátok, a pengetők között ott van az a kettő is, amit Tőled kaptam. Játszom a dalokat, amiket Te mutattál, amiket a suliban tanultatok, és adtál róla kottát. Játszom azt a számot is, amit együtt kezdtünk el megtanulni. Nagyon sok jazz-t hallgatok, még akkor sem hallgattam ennyit, amikor együtt voltunk. Nézem a Hangmestert, nCore-ozok, szedem le a filmeket, amiket már egyedül nézek meg... Folyamatosan Rólad beszélek...
Kegyetlen a felismerés, amit bár mindig tudtam, de most óriási erővel tör rám: nem fogok soha senkit így szeretni. Nem fogok soha senkinek így megnyílni. Rettenetes szó ez: soha... Borzalmas kimondani... Soha nem leszek már ugyanaz az ember.
De Téged sem fog soha senki így szeretni. Ezt Te is tudod, mindig tudtad. Szakításkor is. Még ki is mondtad.
Mindig emlékezni fogok Rád, és mindenre, amit Tőled kaptam, Veled éltem át. Ha akarnám, se tudnám kitörölni az emlékezetemből. Általad lettem az, aki vagyok. És tudom, hogy most magamra találtam. Ennyit már senki nem fog rajtam változtatni, mint Te. Nem tudnálak kitörölni az emlékezetemből, mert az emlékek már beleíródtak a vonásaimba, a mozdulataimba, a gesztusaimba és a szavaimba. Elkezdek írni, és látom a betűket, amik némelyike mintha a Tiéd lenne... Megpróbáltam máshogy, de egyszerűen nem állt kézre. Már bennem vagy. Kitörölhetetlenül. És Te sem fogsz soha tudni kitörölni az emlékezetedből. Éveket tölthetsz el egy lány mellett, őt szeretve - de teljesen nem fogsz elfelejteni sohasem. Ebben majdnem teljesen biztos vagyok. Megsemmisülnék, ha az ellenkezője történnék.

De nem fogom eltemetni magam. Egyre többet gondolkodom. Tudod, szeretnék egy kapcsolatot. Nem arra törekszem, hogy akár csak megközelítse azt, ami köztünk volt, dehogy! Hogyan is kívánhatnám? :) Viszont nő vagyok. ,,Szeretnék valakit, aki majd fél elveszíteni..." Szeretnék egy kapcsolatot. Tudom, hogy nem leszek túlságosan szerelmes. Először biztos nem. De vágyom rá, hogy valaki mellettem legyen. Szükségem van az érintésekre és a szerető pillantásokra. Ezt szeretném.

Nem az emlékeimben élve reménytelenül várni Rád...

Úgy szeretném, ha itt lennél és megoszthatnám Veled az élményeim, az érzéseim és a gondolataim... és mindent - mint mindig. Elmesélném, hogy képzeld, sikerült, úristen, nagyon sokat változtam itt belül. Elmondanám, hogy még mindig bármit megtennék Érted - de tudom, hogy hol a határ, hol kell azt érezni, hogy már Rajtad lógok. Nem beszélnék olyanokról, akikről marhára nem kellene. Te itt lennél nekem- és több kívánságom már nem lenne. Illetve, dehogynem... Ember vagyok én is... Lennének kívánságaim. De tudnám, hogy mind várhat. Hogy nekem már az is elég, ha velem vagy.

De látod, nem vagy velem...

Elmesélném, hogy találkoztam ma Roxyval, hazatekertünk a tóról, beszélgettünk, hogy megyek kedden lovagolni Kecelre, hogy kimentem a tanyára és Pista bácsi épp indult és ott voltam több mint egy órán át és csak néztem a tájat és simogattam és csutakoltam a lovakat; hogy a legkisebb csikó beleharapott a tenyerembe; hogy hazafelé majd' egy órát beszélgettem apu munkatársával meg a feleségével, miközben néztük a két kislányt meg a két kiscicát játszani...
Elmesélném, hogy mennyire hiányzol. Hogy végig Rád gondoltam - mégis csak kétszer ejtettem ki a neved...
Elmesélném, hogy látod, rájöttem, hogy van életem, és ezt szeretném is élni, mégpedig úgy, hogy a lehető legtöbbet hozzam ki belőle. És mindenfélét csináltam ma délután is. Nem csak egy telefont néztem. Mert tudtam, hogy sohasem fogja már kiírni, hogy Kicsim...

És rájöttem, hogy ezt sokkal előbb is ugyanígy meg tudtam volna tenni. Miért nem tettem meg? Miért nem volt akkor ennyi eszem? Talán most nem egy elektronikus kütyüt bámulnák, és gépelnék összeráncolt szemöldökkel és sírásra görbülő szájjal - hanem nevetve mesélném Neked mindezt. Te pedig beszólnál a lovakra, aztán mesélnél, és beszélgetnénk. És érezném, hogy igen, velem vagy - bennem vagy. És az enyém vagy.

De nem vagy az...