Megváltoztam. Nem vagyok már annyira gyerek, nem vagyok már annyira naiv. És pontosan tudom, mi zajlik itt belül. Olyan vagyok, mint Rousseau, elemzem önmagamat... Talán ebben különböznek a mostani dolgaim minden eddigitől. Alapvető változás az egész lényemben. Mindenki, aki csak egy kicsit is hatással volt rám, hozzáadott valamit ahhoz a Nehéz Nikolettához, aki most vagyok. És voltak, akik nem is kicsit voltak hatással. Ezért változtam meg nyáron teljesen. Most már talán eljutok oda a felnövésnek csúfolt emberré válási folyamatban, hogy kezdek valaki lenni. Nem egy bárhogyan alakítható, formálható, rugalmas anyag, hanem egy kész dolog.
Szóval pontosan tudom, minek milyen jelentősége van... És tényleg félek, ahogyan arra Tomi rávilágított...
Na, de erről most ennyit.


Egyébként megtaláltam a következő számot, amit meg kellene tanulni...
Gyönyörű képi világ, csodaszép zene és bájos szöveg... Egyben van. :)


Golden leaves looked brown to me.
The world had less color without you
Shapes in the sky looked plain to my eyes.
The world had less color without you
I... know... plenty of people with eyes... closed
they don't see you like I do
Darling I do

Notes on the keys meant nothing to me.
The world didn't sing without you
Birds in the trees fell silent for me.
The world didn't sing without you.
Without you...
I... know... plenty of people with eyes... closed
they don't see you like I do
Darling I do
Darling I do see you

I... know.. Plenty of people with eyes.. closed..
They don't see you like
I.. know.. Plenty of people with eyes.. closed..
They don't see you like
I.. know.. plenty of people with eyes.. closed..
They don't see you like I do.
Darling I do
Darling I do
Darling I do
I do
Darling I do
Darling I do see you.

Leírhatatlan érzés, amikor úgy kelek fel a zongorától, hogy remegek, és egyszerűen fáradt vagyok. Amikor szívem legmélyéről jön a zene, amikor sikerül kijátszanom, ami bennem van... Akkor egy picit kiürülök, letisztulok. És ennél jobb nincs.
Én ilyen vagyok. Kicsit lökött, jó, egy kicsit nagyon. Kiismerhetetlen, érzékeny és művészlélek... Ez van. Talán majd egyszer lesz, aki kibírja mellettem. Talán majd egyszer... :)

Miközben visszaolvastam 1-1 régebbi bejegyzést, amiben azon tipródtam, miért kell választani, rájöttem, hogy észrevétlenül is döntöttem... Fel sem tűnt. Kiválasztottam egy utat anélkül, hogy az tudatos lett volna. És a szívemben már le is zártam egyet úgy, hogy közben minden vágyam az. Az ész nyert. Nem tudom, mennyire végleges ez most. De egyelőre az ész mindent visz. És átgázol a lelkeken... Nem jó, nem örülök. Közben meg TUDOM, hogy így lenne helyes. Ajj, nem tudom... Talán megint csak sodródni kell, felfeküdni a hullámra, és majd lesz valami. Remélem... Nem jó a céltalanság, nem jó ez a tervnélküliség... De most ez az egyetlen lehetőség...

Forróak és égnek az ujjaim, és úgy fáj az alkarom, hogy felemelni is nehezemre esik... Lelkem pedig tele Rachmanyinov összes indulatával... Ezt hoztad ki belőlem, édesapám, ezt... Igazából baromi sok kellett hozzá. De sikerült. Gratulálok. Soha még ennyire jól nem ment ez a darab, csak már fizikailag nem bírom...
Tudod, ki kellene nyitnod a szemedet, és nem folyton baszogatni... Mert ott van a kicsi fiad, milyen aranyos, milyen ügyes, büszkélkedsz vele... Csak észrevehetnéd, hogy van egy lányod is, aki őrülten szomjazza a dicséretedet... Vagy nem. Nem kell,hogy megdicsérj. Egyébként sem szeretem, ha dicsérnek, egyszerűen zavarba hoz. Csak legszívesebben könyörögnék neked, hogy kérlek ne bánts folyton... Élvezted, hogy nem szóltam vissza? Tudod, belefáradtam. Belefáradtam már abba, hogy folyton adjam alád a lovat. Enélkül is találsz rajtam mindig valamit, amibe beleköthetsz. Pedig rohadtul igyekszem, hogy legalább egy kibaszott jó szót kapjak...
Ennyi volt. Nem hisztizem tovább. Neked szólt mindkét darab, amit eljátszottam... Az elsőben a csendes könyörgés. A másodikban pedig a mérhetetlen düh és csalódottság... El tudod képzelni, mennyire fáj?!

Előre féltem az írásomat tanárnő kezébe adni. Nagyon is jól tudom, hogy az írásunkban ott van az egész lelkünk, még ha röhögünk is az ilyen feltételezéseken. És én is tudom, mennyit változtam... Ráadásul én is látom a saját írásomon ezt a változást. És tényleg visszajött.
Egy szó ragadt meg bennem: bezárkóztam. Ez látszódik az írásomon. Belegondoltam, hogy vajon tényleg így van-e? És azt hiszem, igen. Igen is meg nem is. Blogon nagyon sok mindennek nyoma van, ami történik körülöttem. De nagyon ritkán beszélek másokkal ezekről. És nem is hiányolom igazából. Pedig régen megőrültem volna, ha nem tudom megbeszélni valakivel a bajaimat. Most csak ha nagyon nem bírom, akkor zaklatok valakit.
...tényleg bezárkóztam volna?
Lehetséges.

Ajjj, eljutunk lassan oda, hogy megint függök valakitől, pedig nem akarok... Ugyanígy nem akarok folyton írni, hogy de jó lenne, ha fent lennél végre, meg hogy mikor jössz...


...de nem is kell, mert a mondatom közepén írtál. Most jó :)

Nem bírom már... mit is? Nem tudnám megfogalmazni...


Mostanában csak ilyen szösszenetekre telik...

Legszívesebben gúnyosan nevetnék magamon... Nevetnék, amiért még ennyi idő után is vagyok olyan buta, hogy Miattad sírjak... Gyűlölök sírni, gyűlölök, gyűlölök... Mégis Te jártál a fejemben egész nap... Mégis azzal zártam a napot, hogy utánad sírtam... Buta, buta, buta lány...

Hónapok óta először találkozok valakivel... Buta divatszóval randinak is nevezhetnénk... Erre nem előjönnek az emlékek? Legalább ötször említettem a nevedet, és tucatszor haraptam el mondatot és váltottam témát, hogy ne legyél benne... És hasonlítgattam... De tudod mi az, ami ennél is rosszabb?
Te nyertél...

Gyűlölöm a döntésképtelenségemet, gyűlölöm a kételyeket, gyűlölöm, hogy minden tettünknek következménye van, gyűlölöm, hogy lelkeken gázolunk át egy-egy döntéssel, de ha máshogy választanánk, a saját lelkünket temetnénk el... Gyűlölöm, hogy törések és fájdalmak nélkül nem lehet egy lépést sem tenned a világban... Hogy akaratlanul taposunk el önmagunknál milliószor fontosabb embereket... Gyűlölöm a keresztutakat, ami elé a Sors állít minket, gyűlölöm, hogy nincs jó döntés vagy rossz, gyűlölöm, hogy nincs helyes megoldás... Amint rálépsz az egyik útra, a másik beláthatatlan messzeségbe került... Gyűlölöm, hogy a szív érez... Gyűlölöm, amikor nem... Gyűlölöm, hogy emlékszik... Gyűlölöm, amikor nem...

Gyűlölöm, hogy akárhányszor úgy érzem, sarokba szorít a világ, hogy nem tudom, mihez kezdjek, merre lépjek, azonnal elkezd hiányozni az az ember, aki már nem létezik... És bár ténylegesen már talán nem hiányolom, ráadásul a szívem is lassan újraéled... döntő pillanatokban mégis arra vágyom, hogy mellettem légy és támogass...

Borzasztó nehéz dolog, amikor patthelyzetben kell dönteni... Mint a sakkban: bármerre lépsz, nem nyerhetsz...de a másik sem. Csak míg a sakktáblán ilyenkor befejeződik a játék, az életben csak ekkor kezdődik... Mert neked muszáj lépned. Mert nem vagy bábu egy játéktáblán...Pedig mennyivel könnyebb lenne! De nem, neked mérlegelned és döntened kell - hiába tudod, hogy jó döntés nincsen. Csak kevésbé rossz...
Felőröl a két út... Ami az egyiknél abszolút kizáró ok, a másiknál megvan. Ami a másiknál hátráltató tényező, az elsőnél dominál... És neked mégis döntened kell... Mert a játék már rég elkezdődött, és nem várt beleegyezést. Nincs beleszólási jogod, még egy fránya jogod sem... Ilyen tekintetben mégiscsak bábu vagy - a Sors bábuja. Mégis neked, csakis neked kell szenvedned és döntened. A feletted álló hatalom csak a problémákat rakja eléd, hogy hogyan oldod meg őket, csak rajtad áll...

Piszok nehéz úgy dönteni, hogy mások sorsa is múlik rajta.. de ami ennél is rosszabb: a lelkük... Senki lelkével nem rendelkezhetsz és nem élhetsz vissza... De ha a sajátodat rakod a céltáblára, magad ellen vétesz...

csak egy aprócska megjegyzés...

"Ha szeretsz valakit, tiszta szívből, akkor sohasem felejted el. Nem számít, mi történt, mennyi idő telt el, szeretni fogod. Úgy érzed, túlléptél, hogy többé már nincs rá szükséged, a szívedben mégis úgy őrzöd az emlékét. S egyszer, ha szembejön veled, rád mosolyog s életedről kérdez, csak annyit tudnál felelni: hiányos... Mert este, mikor lefekszel, peregnek az emlékek és a könnycseppek. Mindig is szeretni fogod, történjen bármi..."

mindent elmond.

[c=63][b]mapetieˇˇ[/b][/c=47] üzenete:
látom, hogy mennyire jól...
azhogy kifelé mosolyogsz, annak aki ismer, annak elég átlátszó
nem láttalak igazán mosolyogni, június óta kb
jó ma jót röhögtélaz : eza nelly, csupa vidám szenvedélyen
de az más

Hmm... Nem tudom már én se, mit csinálok. Úgy szeretnék dolgokat. De közben mégsem. Tudom, hogy tilos, szigorúan tilos vágynom dolgokra, emberekre, érzésekre... Tilos emlékezni és emlékeket felidézni... Nem akarom. Tényleg.
Szánalmas, amit csinálok. Egyenesen röhejes. De annyira nem megy máshogy... Nem tudok, képtelen vagyok változtatni. Már nem kereslek rögeszmésen mindenhol, nem lesem a dolgaidat olyan sűrűn, de... A fejemből nem tudlak kiűzni. Hiányzol, annyira hiányzol - még mindig... Szándékosan próbálom hanyagolni az ilyen bugyuta bejegyzéseket... De ha egyszer ez van bennem. Hogyha egyszer muszáj leírnom...

Szétfeszít belül a vívódás. Küzdök a lelkemmel, harcolok a gondolataimmal. De nem, nekik nem tudok parancsolni. Az arcomnak megparancsolhatom, hogy nevessen, a tudatomat kényszeríthetem, hogy minden másra figyeljen... de a szívem, a lelkem és a bennük lévő emlékek valami sokkal magasabb rendű dolgok, minthogy azokat én akarattal befolyásoljam. Hát akkor mi a fenét csináljak?!

Azt hiszem, most kell elővennem - a sok-sok Paulo Coelho és minden egyéb után - Márait...

Van valami, ami mélyebb a puszta emlékeknél. Valamiféle lelki beivódás, ami sokkal több annál, hogy meg tudjuk fogalmazni. Még az okait vagy a "tüneteit" se... Megszokás, kötődés, két lélek elszakíthatatlan köteléke... csak szavak. Felszínesek és üresek. Jobb híján tudatalattinak hívjuk ezt a jelenséget, amikor annyira belédivódott egy dolog, érzés vagy éppen egy ember, hogy erős akarat és tudatosság kell az elfojtásához. Hogy ép eszednél maradj.
Kinyújtod a kezed valaki után, de csak a semmit érinted, akire vársz, már rég csak az emlékeidben él... Van erre valami idézetféle is, talán megkeresem. Azért szeretek idézni, mert amiből már idézet lesz, az már egy olyan mondat, ami szívünk legbelsejéből fakad. Van, aki egész életében egyszer tud egy ilyen mondatot mondani. A szívet leírni borzasztó nehéz. Épp azért, mert a szavak csak valami felszínes dolgok. Sohasem fogjuk tudni szavakkal kifejezni, kik vagyunk és mit érzünk...
Megtaláltam. Természetesen egyik kedvenc íróm mondta...

,,Egy napon felébredtem, és észrevettem, hogy hiányzik. Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted. Kinyújtod a kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. Minden a helyén van az életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami."


Mióta nem vagy velem, először aludtam valakivel. Nem, nem feküdtünk le és semmi személyes nem volt közöttünk. Még csak ölelés se.
Aztán két nap múlva barátok mesélnek, akik a szobában voltak... És úgy elásnám magamat... Vagy inkább a "tudatalattimat".
Ugyanis sikerült beszélnem álmomban. De ha csak ez lenne... Felriadtam, majd hozzábújtam Ákoshoz, miközben az Ő nevét mondogattam és az Ákos hátát simogattam... Kérdeztem, hogy miért nem ébresztettek fel, azt mondták, hogy addigra abbahagytam. Szerencsére Ákos nem ébredt fel. De basszus...
És a durva az, hogy nem azt szégyellem, hogy ez a két ember tud róla. Mert ők ismernek és a barátaim. Hanem saját magam előtt nem tudok elszámolni ezzel. Mi a franc volt ez?! De senki nem válaszol, onnan belülről... Egész hétvégén beszélgettem egy-két baráttal... Nem tudok továbblépni. Továbbra sem. Egy hülye vicc, hogy már jó úton haladok, mert ez csak a felszínes, buta álca. Aminek néha már én is bedőlök. Aztán közben meg...
A fenébe az egésszel.
Nem tudom leírni, mit éreztem, mikor ezt úgy közölték velem... Egy csomó szót tudok írni, de még csak a közelében se lesz az érzésnek: megdöbbentem, mellbevágott, szíven ütött, és még egy csomó szebbnél szebb és válogatottabb kifejezés van... de annyira felesleges írni.
És aki nem is tud az egészről semmit, csak éppen felnőtt nő és borzasztó jó emberismerő, azt mondja nekem, szedjem össze magam. Én próbálom, annyira próbálom, tényleg... Mondta, hogy beszélgessek, és ha kell, ott van ő is. Megköszöntem, mert tényleg aranyos, de hogyha egyszer... áh,mindegy. A hétvégén beszéltem erről eleget. Felkavart rendesen. De hogy jutottam-e akár csak egy kicsivel is előrébb... Nem tudom.

Csak bőgök és bőgök... Egy apróság, az utolsó csepp a pohárban, és előjön minden. Tudom, hogy szétestem, betelt a pohár, kész... Idegileg kikészültem, nem bírom. És nincs senki, egy rohadt ember sem, akit fel mernék hívni. Csak írom ezt a szaros blogot, mintha meghallgatna, mintha segíteni tudna.
Úgy szeretnék megkérni most valakit, hogy öleljen meg és hagyja, hogy kisírjam magam. Egyedül nem megy. Vagy csak hogy felhívhassak valakit... de nem. Ha egy hete jutok el ide, akkor még tudtam volna, kiket hívjak. De már nem tudom. A bizalom egyre nehezebb dolog. Távol tartom magamtól az embereket, tudom... De ha egyszer nem merek már megnyílni... Minek? Akiben pedig megbízok, és tudom, hogy sohasem fog megbántani, őt nem akarom zaklatni. Pedig már rég beszéltünk, és nagyon hiányzik az intelligenciája, az empátiája és a beszélgetés... Még a jövő héten megkereslek, asszem. Betelt a pohár... A legeslegutolsó csepp pedig csak egy apróság volt. Ami gondolkodásra késztetett, és rájöttem, hogy már nem is tudom, kiben bízhatom teljesen. Nem tudom, ki az, akit érdekelek. Ez gond.
Nem bírom már el a dolgokat... Próbálok ott lenni a barátaim mellett, mikor baj van. Erősnek lenni, okos tanácsokat adni és segíteni, vagy egyszerűen csak meghallgatni. De a saját terheimet már nem bírom...

Az utolsó csepp volt.

Úgy érzem, egy csomó dolog van bennem, amit nem tudok magamban tartani, muszáj lenne kiadnom. De nincs meg az a mondat, ami segítene elkezdeni, hogy kiírjam magamból. Nem is tudom pontosan megfogalmazni, mi az, ami bennem van. De már szétfeszít.
Tele vagyok érzelmekkel. De nem is tudnám pontosan megmondani, mik ezek.
És közben üresnek érzem magam. Mintha semmi nem lenne belül, csak a fájó, hideg, sötét üresség.

Tele vagyok valamivel, ami maga a tökéletes üresség. És nem tudok megszabadulni tőled...

Fogalmam sincs, mi ez. Nem tudom, nem értem, nem látom...


Az elmúlt két napban azt érzem, hogy érzékenyebb vagyok, mint bármikor. Mintha valaki kinyitott volna. Vagy mintha a lelkemet nem takarná semmi. Csupasz, meztelen vagyok. Nem tudom megvédeni magam. Jön egy fuvallat, és én már reszketek. És mikor jön az eső, és jön a jégeső... Fázom és fáj, de nem tudok semmit sem tenni. Összehúzom csupasz testemet és didergem, reszketek, ahogy bőrömet felsebzik a jégdarabok.
Pont ez történik most a lelkemmel.
Miért, hogyan, és meddig tart, nem tudom...

Már nem tudom, hány réteg van bennem... Hány teljesen különböző ember és karakter, hányféle stílus... Mennyi ellentétes és egymással összeegyeztethetetlen érzelem...
Egyáltalán ki a fene vagyok én?
Az embereknek megmutatom egyfajta arcomat. A barátaimnak egy kicsit más arcomat is. A legjobb barátaim ismerik ezt a blogot. És érzem, hogy még mindig maradt bennem annyi minden...
Csak sodródok. Persze, hogy jó végre ez is. De én sohasem szerettem úgy túlságosan sokáig sodródni. Nem szeretek céltalanul élni. Egy csomó tervem és célkitűzésem van, mégis valahogy céltalannak érzem az egészet... Most akkor hogy is van ez? :S

Lezárlak. Lassan most már végleg. Nem hiszem, hogy a hiányod okozta sebek valaha is behegednének. Vagy ha mégis, akkor sok-sok időnek kell eltelnie hozzá... Viszont beleuntam, hogy mindig a sebeimet nyalogassam.
17 éves vagyok, előttem van még minden. Nincs szükségem egy vágyálomra, egy olyan ember képére, aki már csak a múltban létezik. Nem felejtek - de nem leszek az emlékeim rabja. Itt vagyok, világ! :)

Olyan, mintha bizonyítani akartam volna. Nemcsak Neked, hanem magamnak is. Bár, tegyük hozzá, elsősorban Neked (főleg az elején).
Látod, csak sikerült. Amit Veled, főleg a Te biztatásodra kezdtem el, aztán végül egyedül maradtam, mire befejeztem. De sikerült - Nélküled is.

Ha nem akarunk belefulladni az önsajnálatba, ha tényleg talpra akarunk állni, még akkor is, ha tudjuk, hogy semmi értelme - szükségünk van a célokra és a tervekre. Ha úgy érzed, nincs értelme az életednek, töltsd meg célokkal. Asszem...
Nincs semmi, amiért élnék. Csak élek bele a világba. Nincs senki, akinek a világot jelenteném, és senki, aki az én világom lehetne. Nem tartozom senkihez. Egyedül vagyok. Csak sodródok, spontán élek bele a világba, és keresem önmagamat. Fogalmam sincs, most ki vagyok. Fogalmam sincs, miért élek. Nem tudom, mit keresek, mit kedvelek, mit szeretek, mit miért csinálok.
De itt vagyok.

És örülök, hogy néha teljesen lehetetlennek tűnnek a kitűzött célok. Örülök, mert tudom, hogy ameddig szinte bele fogok pusztulni, hogy elérjem a céljaimat, addig is teszek valamit. Nincs szükségem Rád.
Egyedül vagyok, teljesen egyedül. De akkor is vagyok. És nincs szükségem arra, hogy mellettem álljon valaki és én függjek tőle - pedig tudom, hogy ez az egy dolog tesz igazán boldoggá. Nem kell most senki.

Szeretném végre megtudni, ki vagyok.
Szeretném véghezvinni a terveimet.
Nem érdekel, ha összeroskadok a terhek alatt.
Van egy életem.
Amibe - most - nem kell senki.

Neked.

Kicseszett szeptember 13...

Most valami lezárul. Lakat kerül rá. Ha nem is tűnik el már sohasem, de eltüntetem, elzárom agyam legmélyebb zugába, és hagyom megporosodni.

Nem bántam meg semmit. Életem eddigi legszebb időszaka éppen egy éve kezdődött el. Elmondhatatlanul hálás vagyok. Nem volt senki az életemben, akitől ennyit kaptam volna, és aki mellett ennyit változtam volna. Nyíltabb vagyok, milliószor nyíltabb, mint azelőtt, magabiztosabb és optimistább. Érzem, hogy van talaj a lábam alatt, hogy vannak körülöttem emberek, hogy van miért élni. Tudod, Te voltál az értelme az egésznek. És ahelyett, hogy azóta eltemettem volna magamat, sokkal stabilabban állok a világban, mint bármikor.
Én még soha senkitől nem kaptam ilyen érzelmeket... Megdöbbentő, mennyit adtál: tiszteletet, megbecsülést, féltést... Nem szeretett még így senki. De ezt mindig is tudtam. Viszont mostanában nagyon sokat gondolkodtam... Kivételes ember vagy. Óriási szívvel és lélekkel. Borzasztó érzékeny és gyönyörű lélekkel.
"Kinek szép a lelkében az ének..." A Tiédben gyönyörű.
Soha nem éreztem még azt,hogy valaki tisztelne. Márpedig Te éppen ezt tetted. Megbecsülted, amit csináltam. Támogattál, bátorítottál. Mellettem álltál, amikor senki másra nem számíthattam. Te voltál ott akkor is, mikor összetörtem. Az egyetlen voltál, aki mellett meg tudtam nyugodni. Biztonságban éreztem magam. Mert nem csak tudtam, hanem éreztem is azt, hogy szeretsz. És mint egy kis gyereklány, úgy éreztem, ha velem vagy, nem érhet semmi rossz.
Elhitetted velem, hogy bármit el tudok érni, ha nagyon akarom. Biztattál, nagyon sokszor. Továbblökdöstél, mikor már feladtam, mikor vissza akartam fordulni és otthagyni mindent, amit addig csináltam. Támogattál, és Te is kikérted a véleményem mindennel kapcsolatban. Számítottál rám, épp úgy, ahogyan én.

A legfontosabb azonban, hogy megmutattad nekem azt a két dolgot, ami az életben a legfontosabb: a szerelmet és a zenét.
Nem fogom ezeket elfelejteni sohasem. Lehetsz most már bármilyen, nem számít, hogyan viselkedsz. Az emlékeimben élő éned mindig ott lesz a ládikában, a szívem legbelső rejtett zugában.
Már nem küzdök, hogy elfelejtselek. Anélkül is tudok tovább élni.



Köszönöm.