Néztem és csak folytak a könnyek... és csak egy mondat visszhangzott a fejemben: "ki fog engem így szeretni?"... végül mégis elhagytál. Ha nem is akkor, amikor a mondat elhangzott... Hiába nem kellesz már, hiába nem a tiéd már a szívem... Azért mégsem felejt...



Van, amire mindig emlékezni fogok...

,,Bárcsak elég bátor lennék ahhoz, hogy elsétáljak és elfelejtsek mindent, ami a miénk volt, de nem merek elmenni, mert tudom, hogy nem jönnél utánam, és ez fájna a legjobban."

Te elmentél... Ha nem is elsőre, ha folyton vissza-visszanézve, de végül csak elmentél és otthagytál az emlékekkel... Én még csak most kezdek távolodni Tőled... És borzasztó nehéz... Nem tudom, mit higgyek, Neked miért volt olyan könnyű... Bár ez nem is lényeges. Már nem számítasz. Ami most vagy, az semmiképpen... Én sem számítok a szemedben... Azért ez baromira tud fájni... De már nem. Nem érdekel. Tényleg nem. Őszintén tudtam tegnap nevetni úgy, hogy közben egyszer-egyszer összetalálkozott a tekintetünk. A zene oltalma alatt nem számított, hogy ki vagy... Jól éreztem magam. És cseppet sem bánom, hogy nem beszéltünk két szót sem.

Ennyi volt parányi kis monológom mára... Ennyit a tegnapról, ennyit az eddigi 4 hónapról, ugyanis igen, napra pontosan négy hónapja kísértél ki a buszmegállóba és mentél tovább... Minden értelemben... Akkor a múltaddá tettél... Most már én is Téged...

Neked - búcsú...

Üres vagyok, totálisan üres... Fogtam a szívemet, bebugyoláltam a lelkemmel és beleraktam egy papírdobozba - az összes emlékemmel együtt. Ott hever az a sok semmiség, ami mind-mind egy felejthetetlen emléket őriz. Ha megkérdeznék, hogy lettem az, aki vagyok, csak rámutatnék a dobozra... Természetesen nem raktam bele mindent. Csak azokat, amiket már régen el kellett volna... Még a naplóm is ott hever. Képtelen vagyok kinyitni. Tőled kaptam, a Veled együtt töltött időről írtam bele, életem eddigi legszebb időszakáról... Ránézni sem tudok...

Úgy érzem magam, mintha kifosztottak volna. Mint akinek elvették az emlékeit. Nem olyan ez, mint az amnézia. Az édes, gondtalan, mert nem tudja, mit veszített. Én pontosan tudom.

Feszít a mellkasom belül, fizikailag fáj. Szétfeszít az a hatalmas űr, ami ott keletkezett. De nem foglalkozom vele. Csak hallgatom a zenét, amit Veled együtt kezdtünk el megtanulni, és nem foglalkozom az ürességgel. Meg fogok tanulni együtt élni vele. Nem akarom megtölteni semmivel. Elég. Egy időre ennyi volt az életnek ezen része. Most kicsit más.

Búcsúzom... búcsúzom Tőled végleg. Hiányozni fognak az emlékek. Hiányozni fog a nevetés. Hiányozni fog a valakihez tartozás érzése. Hiányozni fog a személyiséged, hiányozni fog a varázsod, amivel magadhoz láncoltál minden pillanatban. Hiányozni fog a nevetésed, ami mindig boldogabbá tett, hiányozni fog a szemed csillogása, ami egy gyönyörű léleknek a tükre volt. És végül a legfontosabb: hiányozni fog a Zene, amit Tőled kaptam. Ami Benned él mindig. Kicsit mindig csodálni foglak, gyermeki naivitással.

Köszönöm, hogy az enyém voltál és én a Tiéd lehettem...

Amikor először szakítottunk, elfelejtettem odaadni Neked egy pólót. Mikor utoljára aludtam Nálad, abban jöttem haza. Anyuék persze be is szóltak rá... Akkor dobtad utánam a pénztárcámat a harmadikról, én meg nevettem:) Azóta nem volt rajtam ez a póló. Sokáig a párnám alatt volt, ágycserénél vettem csak kis és raktam bele egy dobozba néhány más hülyeség, emlék és a naplóm társaságában. Most előkapartam, és felvettem. Nem tudom, sírjak-e vagy nevessek a saját butaságomon, hogy csak a kezembe veszem, de már érzem az ölelésed. Na mindegy. Ez az utolsó, hogy ilyeneket megengedek magamnak. Holnap 13-a... Ezt a napot sem fogom többet emlegetni. Száműzlek végre az életemből. Talán most már sikerülni fog. Vannak körülöttem olyan emberek most, akik alapjaiban változtatják meg a világom, és akikkel csak beszélgetnem kell, máris jobban érzem magam. És ott az unokaöcsém. Még alig két hetes, de már most megdobogtatott sok-sok női szívet - köztük az enyémet is. :) Szóval, menni fog Nélküled. Szép nem lesz, boldog sem. Piszok nehéz lesz és gyakran borongós. De ez van. Nem akarok egy akármilyen gyenge kis senki nő lenni. Ennyi elég volt a hisztiből, ennyi elég volt az önsajnálatból. Holnap még szabad - utána vége. Legfeljebb blogon. De itt is megpróbálom száműzni.

Hálás vagyok Neked.

Délután az egyik lány ezt énekelte... Szerencsére nem kiemelkedően jól. Így is alig tudtam elfojtani a könnyeket...




Nálad aludtam... Emlékszem a pontos dátumra is, de ez most lényegtelen. Együtt aludtunk, aztán mentél dolgozni én meg elkísértelek. Barátnőm stúdiózott. És mikor ezt a dalt énekelte, Te a széken ültél a keverő mögött, én meg melletted a földön, és a fejemet az öledbe hajtva hallgattam, és közben könnyes lett a szemem... És énekeltem Neked néhány sorát... Még a farmerod tapintását is érzem az arcomon, látom a szemedet, ahogy rám nézel - csak az érzés az, ami csak egy halovány emlék... az érzés, hogy tartozom valakihez... az érzés, hogy Hozzád tartozom...


,,Néha féltem, hogyha nagyon megnéztél egy csinos lányt,
de elfeledtem mindent, úgy öleltél éjjel át..."

itt az éjjel és te nem vagy már velem...

Cserháti Zsuzsa: Egy elfelejtett dal

visszahoz egy régi perc
megidéz egy fénykép
míg csak élnem kell
sose lesz másképp
ugyanaz a fájdalom
ugyanaz az érzés
az a búcsú szó
amivel elmész

nem számít
hogy hány év messzeség
az a perc ma sem múlt el még

teli voltunk élettel
szabad volt a szívünk
és én úgy hittem
sose kell félnünk
hova lett a boldogság
hova a sok álom
és ami nincsen már
miért kell
hogy fájjon

nem számít, hogy
hány év messzeség
az a perc ma sem múlt el még

itt az éjjel
és te nem vagy már velem
hogy fogd a két kezem
úgy mint régen
és ha hívlak
tudom senki nem felel
csak egy elfelejtett dal
sír a szélben

visszahoz egy régi perc
megidéz egy fénykép
amíg csak élnem kell
sose lesz másképp

nem számít
hogy hány év messzeség
az a perc ma sem múlt el még

itt az éjjel
és te nem vagy már velem
hogy fogd a két kezem
úgy mint régen
és ha hívlak
tudom senki nem felel
csak egy elfelejtett dal
sír a szélben

hány év múlt el
és még mennyi kell ahhoz
hogy újra kezdjem el

itt az éjjel
és te nem vagy már velem
hogy fogd a két kezem
úgy mint régen
és ha hívlak
tudom senki nem felel
csak egy elfelejtett dal
sír a szélben

Gondolkoztam ma azon, amit még a múltkor mondtak néhányan: hogy nem láttak június óta őszintén mosolyogni...
Jobban belegondolva, én sem éreztem magam boldognak azóta. Ma ültem az osztályteremben, néztem ki a fejemből, de a képzelet teljesen más képeket vetített elém, mint a valóság...
Eszembe jutott, mikor feljöttél az osztályba. Először fordított napon, valami sütit kerestem neked, azt hiszem. Aztán feljöttél, és nézegettük a falon a plakátokat. Vizsgáztattalak, hogy na, tudod-e milyen gitár van a képen, amin a csajszi takarja a márkát? (Már meg sem lepődtem, hogy tudtad...) Meg ilyen hasonló hülyeségek. Aztán meg a bajai felvételid után jöttél be, a gyulai videó werkfilmjét néztük meg Ádám laptopján. Meg hülyültünk, of korsz. :) Amikor valamit beszóltam neked, régi jó szokásod szerint még meg is haraptad a karomat. Meg felvettél a hátadra, szintén szokás szerint... Annyira természetes volt ez akkor... ugyanúgy, mint a hozzá járó nevetés... Hiányzik már az az érzés, amikor őszintén tudtam nevetni, és teljes szívből, nem csak fizikailag...
Itthon további képek ugrottak be... Mikor fordított nap után szaladtam Hozzád, és az egész napos szaladgálás után végre a lépcsőn is felértem, és benyitottam, és köszöntem, és hanyattvágtam magam az előszobában, kimerülten, grillezéstől büdösen, de - mosolyogva. A köszönésemre kiszóltál a szobából, hogy rögtön jössz, én meg mondtam, hogy nyugi, ráérsz... Aztán kijöttél, megcsókoltál, megjegyezted, hogy de jó kis füstös cigánylány vagyok, aztán felkapartál a padlóról. :)

Olyan jó volt, hogy létezett egy hely a világon, ahol megnyugodhattam. Ahol önmagam lehettem. Ahol megszűntek a problémák, csillapodtak a fájdalmak, ahol nem volt aggodalom és idegeskedés... Már akkor áthangolódtam a mindennapokról a szerelemre, mikor az egész napos várakozás után végre kiléptem a suli ajtaján és elindultam feléd... Volt, hogy az összes járókelő véleményét letojva futottam, szó szerint futottam Hozzád... Ha tudtam, kijátszottam a csengőt, felmentem a lépcsőn, és beestem kipirultan, lihegve, de boldogan - még mennyire boldogan... És tudtam, hogy megérkeztem. És bár mindig maradtam volna még, de nem bánkódtam, ha aztán haza kellett indulni, mert vittem magammal az érzést, hogy helyem van a világban. Van helyem a világban, mert van, aki szeret, mert van, akit szerethetek.


Természetesen semmi jelentősége ennek a bejegyzésnek. Csak egy eszmefuttatás. Csak mesélem... Nem, nem hiányzol. Áh, dehogy...

A nő az a lény, akit szerelemre teremtettek...

aztamindenit...

Te visszamennél szívesen
De már nem tudod hová
Minden emlék idegen
Sok régi kép, ami nem hasonlít rád
Egy álmos szerető
Egy majdnem szenvedély
S te nem hiszed már,lehet elég időd
Hogy a pillanatnak élj
Az ami volt, egy szomorú emlék

Hát szabadítsd fel a szíved és szállj
Érezd, hogy újra égni kell
A szavakon túl más szemmel látsz
Hogy nem gyengít félelem
De benned még ég az a tűz
De ha nincs miért meghalnod, úgy miért élsz
Engedd el, ami nem kell

Néha visszatér még ugyanúgy
Egy régi félelem
Semmi nem hajt igazán
Ha elhiszed, hogy túl vagy mindenen
Rég nem volt szélvihar a néma tengeren
Mert összetörhet, s te félsz nem élnéd túl
Ha a szíved védtelen
De félig él, az aki nem mer

Hát szabadítsd fel a szíved és szállj
Érezd, hogy újra égni kell
A szavakon túl más szemmel látsz
Hogy nem gyengít félelem
Mert benned még ég az a tűz
De ha nincs miért meghalnod, úgy miért élsz
Engedd el, ami nem kell

Én sem látom, hogy mit tennék másként, ha újra kezdhetném
Eltévedtem párszor, de nem bánom már, lehet, újra megtenném
Ami volt, marad a múlt, egy régi emlék

A szívedben érzed
Hogy van még mért élned
A tűz újra éled
És újból megéget
De nem kell, hogy félj
Nem kell, több szó
Engedd, hogy fájjon
Engedd, így jó
A szíved újra érzed, hogy szabadon száll

Ez egy ilyen nap...



Száll, repül a szélben sok régi szenvedély,
Őszi levél a folyóban, a tenger fenekén.
Nagy kaland az ÉLET, születünk, elmegyünk.
Sírva jövünk a világra, a végén tán nevetünk.

Nézd, ott egy kis fűszál, talán az vagyok én.
Egy apró kis vessző a költészet tengerén.
Kicsiny szellő fúj el, vagy jön egy nagy vihar,
Vajon ki az, ki tudja, hogy mi meddig tart.

Rám nevet a végtelen,
Itt ülök a fényben.
Sok tévedésemet elfújta már régen.

Száll, repül a szélben sok régi szenvedély,
Nézd, ott egy kis fűszál, talán az vagyok én.
Nagy kaland az ÉLET, születünk, elmegyünk.
Vajon ki az, ki tudja, hogy hová érkezünk.

Rám nevet a végtelen, itt ülök a fényben,
Sok tévedésemet elfújta már régen.
Izzott a nyár, vagy hó esett, nappal volt és éjjel
Jó tudni van, ki megbocsájt, szelíd szeretetével.

Múlik az idő... Már negyed éve, pontosan negyed éve, hogy utoljára voltál nálunk. Annyi kérdés maradt bennem arról a napról... Sohasem fogok választ kapni, de mindig bennem van. Az volt az utolsó olyan nap, amikor jól éreztük magunkat. És hülyültünk, és zongoráztunk, és... és együtt voltunk. Nem külön. Nem Te volt és én - mi voltunk. Nem szabad hánytorgatni a múltat. Csak eszembe jutott. Nem, ez hülyeség. Mindig az eszemben van. Minden egyes nap és óra...

Odaléptem a pianínóhoz. Álltam és néztem rajta a dolgokat. Aztán... nem.
Elfordultam, mentem pár lépést.
Aztán vissza.
Megfogtam egy kis papírdobozt. Grog tea, nyami. Aztán: nem.
Visszatettem.
Levettem a karcsú kis törött vázát. Végigsimítottam a törés mentén, gyönyörű sima volt a törés mentén. Egy karcolást sem szereztem. Nem bánthat engem - hiszen a múltam része. Nem ellenség - hozzám tartozik. Végigsimítottam a karcsú, vékony üveget. A derekán egy dróttal átfűzve - mintha csak öv lenne -, azon pedig egy üveg szívecske. Emiatt a kis forma miatt hoztad el nekem, már ki tudja, honnan.
El fogom csomagolni, végre dobozokba rakom. Ezt is és a legtöbb tárgyat is. Nem mindet - ennyi erővel a szívemet is hibernálhatnám... De azért valamennyit elrakok végre.
Nem vagy az életem része, minek ragaszkodjam a tárgyaidhoz...
Nem mondom azt, hogy csak apró kis hülyeségek. Az a díszüveges Norbi-féle méz nem csak egy finom anyag szép csomagolásban. Nem, az egy emlék őrzője. Az emlékeknek nincs testük - de bele tudnak költözni tárgyakba. Ez is egy ilyen kis tárgy. Az a fránya cigis doboz se csak egy doboz, dehogy. Még most is belemosolyogtam az emlékbe, amit őriz. :) És a kis csokimikulás, és a tea, és ez és az...
Nem akarok már rágódni. A régi énem egy sötét kamrába zárva veri az ajtót, és dühöng, lázad, hogy mi folyik már itt. Mi az, hogy még mindig egy emberen rágódom, mikor annyi más lehetőségem lenne. Miért nem adok esélyt senkinek, miért nem keresek én is esélyeket... De erős az a lakat a zárkája ajtaján. Egyre gyengül, de még tart, még erősen tart.
Utálok ilyen hülye kis szánalmas idióta lenni... Basszus, valaki rázzon már fel! ...de még én sem tudom magamat. Jaj... Buta, buta, buta lány...

Rátaláltam arra, amit én sohasem tudtam volna leírni...
Talán ez történt. Talán csak a képzelet furcsa játéka. Talán csak álom. Csak képzelgés. Remény... Vágy...

,,Emberek között, akik egyszer szerették egymást, s aztán elmentek egymástól, marad valamilyen kegyetlen, minden írott szerződésnél és ünnepélyes eskünél keményebb kötés, mely ellen nem tudnak vétkezni, akkor sem, ha akarnak."
- Márai Sándor -

Hangulat II.

Ilyen esős napokon még nehezebb... Egy hajszál választ el attól, hogy alámerüljek az emlékek birodalmába, ahová húznak az érzelmek, és tudom, hogy minden, amit addig elértem, semmivé lenne odalent. Borzasztó nagy akaraterő kell, hogy ne kezdjelek el hiányolni. Látod, azért csak nem bírtam ki, hogy ne "Neked" írjam ezt is. Nem megy minden egyszerre. :)



Presser Gábor: Nem szólnak a csillagok

Most nem szólnak a csillagok, a messzeség most nem ragyog, s a közelség csak úgy segít, ha érzed, hogy megérint.

Most nem szólnak a csillagok, az árnyékok most túl nagyok, az antennákról víz csorog, felhők, ne sírjatok!

Míg a távolság az ablakát bezárja, míg az éjszaka az új nap fényét várja,
Nézünk egymásra, és válaszolni nem tudok, mert nincsenek jó kérdések, és nem szólnak a csillagok.

Paulo Coelho: A Zahir - csak néhány kiragadott gondolat

"Növekszünk, változunk, néha észreveszünk magunkban egy-egy hibát, amit ki kell javítani, nem mindig a legjobb megoldást választjuk, de a megpróbáltatások közepette tovább élünk, létezünk, és igyekszünk szilárdan állni, hogy méltóságot kölcsönözzünk, de nem a falaknak, s nem is a kapuknak és az ablakoknak, hanem annak a belső, üres térnek, ahol imádjuk mindazt, ami számunkra kedves és fontos." - 63. o.

"Mindent kitölt. Ő életem egyetlen értelme. Körülnézek, készülök az előadásra, és megértem, miért szálltam szembe a hóval, a dugóval, a jeges országúttal: hogy eszembe jusson, hogy mindennap újjá kell építenem magam, és hogy - életemben először - elfogadjam, hogy van egy lény, akit önmagamnál is jobban szeretek."
- 63. o.

Hogy miért blogolok?
"Egy napon talán eljut hozzá ez a könyv, de ha mégsem, én most már akkor is megbékéltem a lelkemmel. Már nem harcolok a sértett büszkeségemért, már nem keresem Esthert minden utcasarkon, bárban, moziban és étteremben, Marie-ban és az újságokban.
Ellenkezőleg, boldog vagyok, hogy létezik - mert megmutatta, hogy képes vagyok olyan szerelemre, amiről magam sem tudtam, és ez hálával tölt el.
Elfogadom a Zahirt, és hagyom, hogy elvezessen a szentségig vagy az őrületig."
- 64. o.

"Képzeletbeli világomban Esther még mindig a társam volt, és szerelme erőt adott, hogy tovább menjek, hogy kitágítsam a határaimat.
A valóságban viszont a rögeszmém volt. Leszívta minden energiámat, kiszorított mindent az agyamból, és kényszerített, hogy óriási erőfeszítések árán folytassam az életemet, a munkámat, és producerekkel találkozgassak meg interjúkat adjak.
Hogy lehetséges, hogy két év után sem tudom elfelejteni? Nem bírok már folyton rá gondolni, elemezgetni minden jelenetünket, megfontolni minden lehetőséget, próbálok menekülni előlre, hozzászokni a helyzethez, könyvet írni, jógázni, jótékonykodni, látogatóba járni a barátaimhoz, nőket elcsábítani, vacsorákra járni, moziba járni (...), színházba, balettra, focimeccsre járni. De bárhogy küzdök ellene, mindig a Zahir győz, minden csatát megnyer, mindig jelen van, mindig eszembe juttatja, hogy "milyen jó lenne, ha itt lenne velem." - 115. o.

"...éppen ebben áll a titok, hogy vannak történetek, amelyek félbeszakadtak. Ezek a történetek sokkal inkább jelen vannak, mint a többi, és amíg nem zárjuk le őket, addig nem tudunk továbblépni." - 198. o.

"Ezért olyan fontos, hogy bizonyos dolgokat hagyjunk elmenni. Elszakadni. Megszabadulni. Az embereknek meg kell érteniük, hogy senki sem játszik cinkelt lapokkal, egyszer nyerünk, másszor veszítünk. Ne várd, hogy visszakapj valamit, ne várd, hogy észrevegyék az erőfeszítéseidet, hogy felfedezzék a tehetségedet, hogy megértsék a szerelmedet. Minden egyes ciklust le kell zárni. Nem büszkeségből, nem azért, mert nem bírsz tovább harcolni, nem is gőgből, hanem egyszerűen azért, mert már nem része az életednek. Zárd be az ajtót, cserélj lemezt, takarítsd ki a házad, rázd ki a porrongyot. Felejtsd el azt, aki voltál, és legyél az, aki vagy." - 198. o.

"- Nem ezt mondtam: hitem szerint soha senki nem hibáztathatja a másikat, semmilyen körülmények között. Azt mondtam, hogy megvan rá a lehetősége, hogy válasszon: vagy nem szereti tovább magát, vagy ráveszi valahogy, hogy megkeresse." - 199. o.

Neked.

Kicseszett szeptember 13...

Most valami lezárul. Lakat kerül rá. Ha nem is tűnik el már sohasem, de eltüntetem, elzárom agyam legmélyebb zugába, és hagyom megporosodni.

Nem bántam meg semmit. Életem eddigi legszebb időszaka éppen egy éve kezdődött el. Elmondhatatlanul hálás vagyok. Nem volt senki az életemben, akitől ennyit kaptam volna, és aki mellett ennyit változtam volna. Nyíltabb vagyok, milliószor nyíltabb, mint azelőtt, magabiztosabb és optimistább. Érzem, hogy van talaj a lábam alatt, hogy vannak körülöttem emberek, hogy van miért élni. Tudod, Te voltál az értelme az egésznek. És ahelyett, hogy azóta eltemettem volna magamat, sokkal stabilabban állok a világban, mint bármikor.
Én még soha senkitől nem kaptam ilyen érzelmeket... Megdöbbentő, mennyit adtál: tiszteletet, megbecsülést, féltést... Nem szeretett még így senki. De ezt mindig is tudtam. Viszont mostanában nagyon sokat gondolkodtam... Kivételes ember vagy. Óriási szívvel és lélekkel. Borzasztó érzékeny és gyönyörű lélekkel.
"Kinek szép a lelkében az ének..." A Tiédben gyönyörű.
Soha nem éreztem még azt,hogy valaki tisztelne. Márpedig Te éppen ezt tetted. Megbecsülted, amit csináltam. Támogattál, bátorítottál. Mellettem álltál, amikor senki másra nem számíthattam. Te voltál ott akkor is, mikor összetörtem. Az egyetlen voltál, aki mellett meg tudtam nyugodni. Biztonságban éreztem magam. Mert nem csak tudtam, hanem éreztem is azt, hogy szeretsz. És mint egy kis gyereklány, úgy éreztem, ha velem vagy, nem érhet semmi rossz.
Elhitetted velem, hogy bármit el tudok érni, ha nagyon akarom. Biztattál, nagyon sokszor. Továbblökdöstél, mikor már feladtam, mikor vissza akartam fordulni és otthagyni mindent, amit addig csináltam. Támogattál, és Te is kikérted a véleményem mindennel kapcsolatban. Számítottál rám, épp úgy, ahogyan én.

A legfontosabb azonban, hogy megmutattad nekem azt a két dolgot, ami az életben a legfontosabb: a szerelmet és a zenét.
Nem fogom ezeket elfelejteni sohasem. Lehetsz most már bármilyen, nem számít, hogyan viselkedsz. Az emlékeimben élő éned mindig ott lesz a ládikában, a szívem legbelső rejtett zugában.
Már nem küzdök, hogy elfelejtselek. Anélkül is tudok tovább élni.



Köszönöm.

Megasztár

Egy éve ilyentájt mentem el Hozzád, az első héten suli után... Akkor filmeztünk, Ray Charles életét néztük meg és pizzáztunk. Utána sokáig őrizted a pizzás dobozt, amit végül mégiscsak elfelejtettem hazahozni...
Hit the road Jack

M'ért kell, hogy fájjon?!

Sose szoktam tv-t nézni. Most is csak ismerős miatt, aki énekel. És basszus. Felhangzik pár akkord, és én elkezdek sírni és remegni. Felugrok és ráz a hideg...
Te linkelted ezt a zenét. És mennyit sírtam rá. Mikor először hallgattam, akkor éreztem meg,hogy barátnőd lesz. És néhány nap múlva jött a bizonyosság... Nem akarom... Nem akarok emlékezni mindig, mindig... Francba az egésszel. Csak kikapcsolódni szeretnék, zenét hallgatni, új zenészeket hallgatni, nem emlékezni... Francba! ...

Dübörög a fejemben a vér, vérnyomásom az egekben és szédülök... juhhé.

remélem, néha azért Neked is nehéz...

,,Az egyetlen dolog, ami még nehezebb, mint elsétálni, az az, hogy ne nézz vissza."

Nem hajítottam el magamtól a Tőled kapott, Hozzád kötődő, stb. dolgokat. Még csak el sem pakoltam őket. A zenekaros pólódban alszok a plüss kacsával, amit Tőled kaptam. A zongorámon ott a közös képünk, az ajándékok. Azt a telefont használom, amit a húgodtól kaptam kölcsön, azzal a SIM-kártyával, amit felesben együtt vettünk. Te vagy a háttérképem azóta, mióta az egyik utolsó Welcome-bulin, amin még a barátnődként voltam ott, lefényképeztelek beálláskor az egyik kedvenc ingedben (amiben tegnap is voltál...) azzal a gitárral, ami a kedvencem volt (és amin nagyon ritkán játszottál, de mióta nem vagyunk együtt, szinte csak azon láttalak játszani).
Nem is szeretnék még változtatni ezeken a dolgokon. A pénztárcámban ott a stúdiós névjegykártyátok, a pengetők között ott van az a kettő is, amit Tőled kaptam. Játszom a dalokat, amiket Te mutattál, amiket a suliban tanultatok, és adtál róla kottát. Játszom azt a számot is, amit együtt kezdtünk el megtanulni. Nagyon sok jazz-t hallgatok, még akkor sem hallgattam ennyit, amikor együtt voltunk. Nézem a Hangmestert, nCore-ozok, szedem le a filmeket, amiket már egyedül nézek meg... Folyamatosan Rólad beszélek...
Kegyetlen a felismerés, amit bár mindig tudtam, de most óriási erővel tör rám: nem fogok soha senkit így szeretni. Nem fogok soha senkinek így megnyílni. Rettenetes szó ez: soha... Borzalmas kimondani... Soha nem leszek már ugyanaz az ember.
De Téged sem fog soha senki így szeretni. Ezt Te is tudod, mindig tudtad. Szakításkor is. Még ki is mondtad.
Mindig emlékezni fogok Rád, és mindenre, amit Tőled kaptam, Veled éltem át. Ha akarnám, se tudnám kitörölni az emlékezetemből. Általad lettem az, aki vagyok. És tudom, hogy most magamra találtam. Ennyit már senki nem fog rajtam változtatni, mint Te. Nem tudnálak kitörölni az emlékezetemből, mert az emlékek már beleíródtak a vonásaimba, a mozdulataimba, a gesztusaimba és a szavaimba. Elkezdek írni, és látom a betűket, amik némelyike mintha a Tiéd lenne... Megpróbáltam máshogy, de egyszerűen nem állt kézre. Már bennem vagy. Kitörölhetetlenül. És Te sem fogsz soha tudni kitörölni az emlékezetedből. Éveket tölthetsz el egy lány mellett, őt szeretve - de teljesen nem fogsz elfelejteni sohasem. Ebben majdnem teljesen biztos vagyok. Megsemmisülnék, ha az ellenkezője történnék.

De nem fogom eltemetni magam. Egyre többet gondolkodom. Tudod, szeretnék egy kapcsolatot. Nem arra törekszem, hogy akár csak megközelítse azt, ami köztünk volt, dehogy! Hogyan is kívánhatnám? :) Viszont nő vagyok. ,,Szeretnék valakit, aki majd fél elveszíteni..." Szeretnék egy kapcsolatot. Tudom, hogy nem leszek túlságosan szerelmes. Először biztos nem. De vágyom rá, hogy valaki mellettem legyen. Szükségem van az érintésekre és a szerető pillantásokra. Ezt szeretném.

Nem az emlékeimben élve reménytelenül várni Rád...

de még hogy dacolnak...

"Vannak dolgok, amiket sosem felejt el az ember. Kezdett ráébredni, hogy ezek a dolgok - a zene, a holdfény vagy a csók -, amiket a gyakorlati életben az ember pillanatnyinak vél, és éppen ezért nem sokat törődik velük, pontosan ezek a dolgok tartanak a legtovább. Talán nevetségesnek tűnnek, mégis ezek dacolnak a legtovább a feledéssel."