Odaléptem a pianínóhoz. Álltam és néztem rajta a dolgokat. Aztán... nem.
Elfordultam, mentem pár lépést.
Aztán vissza.
Megfogtam egy kis papírdobozt. Grog tea, nyami. Aztán: nem.
Visszatettem.
Levettem a karcsú kis törött vázát. Végigsimítottam a törés mentén, gyönyörű sima volt a törés mentén. Egy karcolást sem szereztem. Nem bánthat engem - hiszen a múltam része. Nem ellenség - hozzám tartozik. Végigsimítottam a karcsú, vékony üveget. A derekán egy dróttal átfűzve - mintha csak öv lenne -, azon pedig egy üveg szívecske. Emiatt a kis forma miatt hoztad el nekem, már ki tudja, honnan.
El fogom csomagolni, végre dobozokba rakom. Ezt is és a legtöbb tárgyat is. Nem mindet - ennyi erővel a szívemet is hibernálhatnám... De azért valamennyit elrakok végre.
Nem vagy az életem része, minek ragaszkodjam a tárgyaidhoz...
Nem mondom azt, hogy csak apró kis hülyeségek. Az a díszüveges Norbi-féle méz nem csak egy finom anyag szép csomagolásban. Nem, az egy emlék őrzője. Az emlékeknek nincs testük - de bele tudnak költözni tárgyakba. Ez is egy ilyen kis tárgy. Az a fránya cigis doboz se csak egy doboz, dehogy. Még most is belemosolyogtam az emlékbe, amit őriz. :) És a kis csokimikulás, és a tea, és ez és az...
Nem akarok már rágódni. A régi énem egy sötét kamrába zárva veri az ajtót, és dühöng, lázad, hogy mi folyik már itt. Mi az, hogy még mindig egy emberen rágódom, mikor annyi más lehetőségem lenne. Miért nem adok esélyt senkinek, miért nem keresek én is esélyeket... De erős az a lakat a zárkája ajtaján. Egyre gyengül, de még tart, még erősen tart.
Utálok ilyen hülye kis szánalmas idióta lenni... Basszus, valaki rázzon már fel! ...de még én sem tudom magamat. Jaj... Buta, buta, buta lány...