Rátaláltam arra, amit én sohasem tudtam volna leírni...
Talán ez történt. Talán csak a képzelet furcsa játéka. Talán csak álom. Csak képzelgés. Remény... Vágy...

,,Emberek között, akik egyszer szerették egymást, s aztán elmentek egymástól, marad valamilyen kegyetlen, minden írott szerződésnél és ünnepélyes eskünél keményebb kötés, mely ellen nem tudnak vétkezni, akkor sem, ha akarnak."
- Márai Sándor -

"A sors dönti el, hogy kihez ad hozzá, és hogy kit vesz el tőled... Már csak a ropogásokat hallod, a szíved ezer apró darabra tört. Talán így kellett lennie. Ha az eszedre hallgatsz, az volt a helyes, mert teljesen mások vagytok. Más életkor, más város, más célok, más légkör, más múlt, más jövő, de vágytok egymásra. A szívetek egymásért kalapál, boldogok vagytok együtt, de ez hosszú távon elég? Tudnátok élni egymásért és egymásnak? Hoznátok áldozatokat egymásért? És a legfontosabb: megérné? Nem tudod, csak abban vagy biztos, hogy beleszerettél, és hogy akarod úgy ahogy van mindenestől, bármilyen nehéz lesz, akarod, de neki több vesztenivalója van. A szíve szerint veled lenne, de az esze ellenkezik. De ő, bármilyen nehéz is, az eszére hallgat....Nem tehetsz ellene semmit. Nem öregedhetsz tíz évet, nem végezhetsz el három iskolát, nem vehetsz házat, autót, nem szerezhetsz tapasztalatot. Nem teheted. Pedig megtennéd érte. Érte mindent. Neki mindez megvan. De neked meglesz? Nem tudod ...mit hoz a sors. Talán egyszer valahol, valamikor, és lesz még egy csók és még egy ölelés. Ennyi, vagy talán több? Nem is sejtheted. Csak az időre vársz, hogy az majd segít, és eldönt mindent. De még mindig fáj. Látnod kell. Senki sem tudhatja körülötted, hogy megveszel érte, csak kopognak széthullt szíved darabjai, és csak a remény marad. A remény, hogy egyszer csörög a telefon, ő hív, vagy jön egy sms, egy e-mail, hogy 'hiányzol', hogy egyszer láthatod még úgy, hogy nincs ott senki más, csak te és ő. És akkor elmondhatod azt, amit eddig nem, hogy fontos, hogy érte élsz, hogy mindent megadnál neki amit csak kér. Vagy nem is mondanál semmit, csak a szemébe néznél mélyen, igazán, s talán egy pillanatra eldöntené a sorsotokat, rájönnél, hogy akar-e még, hogy van-e még remény, hogy élhetsz-e érte, vagy el kell felejtened örökre. Most a szíved darabjait keresed, össze akarod rakni, hogy újra tudj örülni. Ő egy érintéssel összerakna, de nem csörög a telefon, nem jön az sms. A remény marad csak, a türelem. Csak lopva figyeled. Hiszen a sors dönti el, hogy kihez ad hozzá, és hogy kit vesz el tőled. Így te is a sorsra bízod.. Úgyis ő dönti el.."

Szükségem van Rád... Nem megy, Nélküled nem... Nem, nem és nem... Képtelen vagyok. Kell a támogatásod, kell a biztatásod, azt szeretném, hogy mellettem legyél és elkapj, ha elesnék. Mert nem tudok talpon maradni. Elfogyott az erő. Nincs már bennem semmi. Nem tudom, mi tart még mindig életben...

Talán titkon még várok Rád... Az ész tudja, vagy legalább sejti, hogy hiába: soha nem leszel már az enyém. De a szív... A szívnek szüksége van a reményre. Nem fogadja el, amit az ész mond. Reménykedik, és addig képes várni, amíg ez a remény él. Addig él a szívem is, míg van benne remény. Arra mindig szükség van. Anélkül nem létezünk. Amikor tényleg mindent feladunk, csak akkor tűnik el szívünkből a remény - és akkor megszűnik dobogni. Nem dübörög a vér az erekben. Az utolsó szusszanással megszabadulunk az emlékeinktől, amik reményt keltettek, és a vágyaktól, amit a remény szült. Szemünk üressé válik - már lelkünk sincsen. És akkor azt mondják: halottak vagyunk. Pedig sokszor csak a remény halt meg a szívben. Erre pedig nincs gyógyszer. Lélegeztethetnek géppel, lehet tökéletes az agyműködésed - elvileg. De ha nincs szíved, és nincs lelked, nem élsz te sem. Létezhetsz. De nem élsz.

´Én nem szeretem az álmokat. Becsapnak, elhitetik velem azt mi nincs.Az álmaimban minden lehetséges, minden valóra válik. De sajnos túl élethűen. Néha elhiszem, hogy az a való, és a szívem, érzem... boldog,egy pillanat alatt megváltozik minden. S már már az álombeli önmagam lesz ha csak pár órára is a valós énem. S mikor már minden sikerülne,eltűnt az összes fájdalom a szívemből, s tervezném a jövőt, hirtelen tör rám az ébredés. Szemem könnyes lesz, a torkom össze szorul a fájdalomtól. Minden ami szép volt, s jó, meg sem történt. Csupán egy képvolt, egy elképzelt világ. Pedig olyan valósnak tűnt, oly tisztán éreztem az élet szépségét... Én inkább nem álmodok többé. Mert fáj az ébredés. ´