Forróak és égnek az ujjaim, és úgy fáj az alkarom, hogy felemelni is nehezemre esik... Lelkem pedig tele Rachmanyinov összes indulatával... Ezt hoztad ki belőlem, édesapám, ezt... Igazából baromi sok kellett hozzá. De sikerült. Gratulálok. Soha még ennyire jól nem ment ez a darab, csak már fizikailag nem bírom...
Tudod, ki kellene nyitnod a szemedet, és nem folyton baszogatni... Mert ott van a kicsi fiad, milyen aranyos, milyen ügyes, büszkélkedsz vele... Csak észrevehetnéd, hogy van egy lányod is, aki őrülten szomjazza a dicséretedet... Vagy nem. Nem kell,hogy megdicsérj. Egyébként sem szeretem, ha dicsérnek, egyszerűen zavarba hoz. Csak legszívesebben könyörögnék neked, hogy kérlek ne bánts folyton... Élvezted, hogy nem szóltam vissza? Tudod, belefáradtam. Belefáradtam már abba, hogy folyton adjam alád a lovat. Enélkül is találsz rajtam mindig valamit, amibe beleköthetsz. Pedig rohadtul igyekszem, hogy legalább egy kibaszott jó szót kapjak...
Ennyi volt. Nem hisztizem tovább. Neked szólt mindkét darab, amit eljátszottam... Az elsőben a csendes könyörgés. A másodikban pedig a mérhetetlen düh és csalódottság... El tudod képzelni, mennyire fáj?!

"Fájdalom az, amikor tudod, hogy mit nem szabadna érezned, és mégsem tudsz ellene semmit sem tenni..."

Dsida Jenő: Az én kérésem

Az ábrándok, mik itt élnek szívemben
Immár tudom, hogy nem maradnak itt
Minden, ami szép, gyorsan tovalebben
Az élet erre lassan megtanít

Mert mi az élet? Percek rohanása
Fagyos viharként száguld mindenik
Mögöttük sír a kertek pusztulása
S a rózsabokrot földig letörik

Illatos szirmok, zöldellő levélkék
A vihar szárnyán mindez elrepül
Aztán ragyoghat, nevethet a kék ég
Ott áll a kert siváran, egyedül

Én sem számítok semmi kegyelemre
Én felettem is végigzúg a szél
Lelkemnek alvó, rózsaszirmos kertje
Jobban megvédve nincs a többinél

Én készen állok minden fájdalomra
Nem hall ajkamról senki sem panaszt
De most szívemnek még egy vágya volna
S ha jó az Isten, meghallgatja azt

Ne vágtassanak szegény rózsakerten
Az összes szelek, mind, egyszerre át
Ne várjon rájok elfásulva lelkem
Ne törjenek le minden rózsafát

Tépjék szirmait egyenként le, lassan
Mind külön fájjon, sajogjon nekem
És mindegyiket nagyon megsirassam
És minden könnyem egy-egy dal legyen

...

Vajon milyen érzés lehet orvosként tudnod, hogy az idős úr, aki előtted áll, halálra van ítélve? Ha megműtöd, igen nagy valószínűséggel leáll a szíve a megterhelés miatt és a kezeid között hal meg, ha nem teszel semmit, a kór fog vele végezni - itt már nincs más szereped, csak a kínjainak enyhítése...

Vajon milyen érzés lehet orvosként megmondanod ezt a családjának?

Vajon milyen érzés lehet a gyerekeinek látni, ahogy a férfit, aki felnevelte őket, aki példaképük volt, most teljesen maga alá gyűri a betegség?

Vajon milyen érzés lehet a legfiatalabb gyermekének tudni, hogy a most még csak pár hetes csecsemő fia sohasem fogja ismerni azt az embert, aki az apjából embert nevelt?

Vajon milyen érzés lehet, hogy ha akarod, ha nem, itt fogod hagyni ezt a világot... És tudod, hogy nem előbb vagy utóbb... Hogy nincs vagy... és nincs utóbb... Nem tudod irányítani a sorsodat, persze senki sem. De neked nincs választásod. Nincs az édes tudatlanság. A könyörtelen tények vannak, összemázolt papírmasék és sötét fekete betűk látszólag logikátlan egymásutánja, és egy szempár, ami mindezt érti, és nem mosolyog, nem kacsint és nem biztat... Nincs választásod. Nincs semmid. Életed fonala véges, és egyre keskenyedik. És nem tudod elengedni a múltat. Nem tudod elfogadni, hogy az élet a porba taszított, és lépten-nyomon megaláz. Nem tudod elfogadni a szereped - lehetetlen. Emberből vagy - van büszkeséged. Nem tudod elviselni, egyszerűen nem engedi a méltóságod, hogy egy botra támaszkodva lépkedj, hogy mások fürdessenek, hogy fogják a kezed és vezessenek - hiszen férfi vagy. Mindig is te voltál az erős. A fiaid tisztelnek... És most... Egy asszony karja az, ami elkap, különben összeesnél. Ebbe nem lehet beletörődni... A Sors tudja csak igazán megalázni az embert, semmi más...

Csak egy sors van, ami talán még ennél is rosszabb... Nem kezdem úgy, hogy vajon... Nem szeretném átélni az előzőeket sem... de ezt le sem merem írni, hogy vajon... Kegyetlen, kegyetlen világ... Mindent, amit kapunk, meg kell becsülni, mert legalább annyit fogunk elveszíteni is... Nem szeretném tudni, mit él át egy asszony...
A férfi, aki közel fél évszázada melletted volt mindig, akivel együtt álmodtad az életet, majd együtt éltétek az álmaitokat, aki mindent tud rólad... Aki mellett a lányból nő lett, majd a nőből asszony... Óriási álmok, gyönyörű tervek, és nagyon sok bonyodalom, amit együtt, vállvetve oldottatok meg... A semmiből megteremtettétek, amire szükség volt, és elindítottatok az életbe öt gyermeket...
És ez a férfi most ott van melletted, halvány kis árnyéke a múltjának, és rád van szorulva, és mindenedet odaadnád, ha csak egy kicsit tudnál könnyíteni a bajain... Mégis tudod, minden egyes tizedmásodpercben, hogy hamarosan egyedül maradsz... és senki nem fogja megkérdezni, hogy menni fog-e egyedül...



Néha elgondolkozom, mennyi mindent nem tudunk eléggé megbecsülni, amíg van... Mennyi minden van, amire túl későn jövünk rá... Mennyi érték, amiről aztán kiderül, hogy semmit nem ér. És csak akkor jövünk rá, hogy csak az fontos, ami ősidők óta megadatik nekünk, embereknek. És sohasem tudjuk eléggé értékelni...
Szeretet, család, egészség...

Annyira nincs rendben ez az egész világ, hogy csak élek és álmodom az életet. Idealizálom a világom, elképzelem, hogy jó lehet, hogy jó lesz... És közben tudom, hogy csak egy kép. Egy buta, ostoba kis álomkép. Annyira vágyom rá, hogy valaki meghallgasson, hogy csak rám figyeljen, hogy átöleljen, hogy megkérdezze, mi a baj... Hogy komolyan vegyen, nem túlzottan, éppen csak annyira, amennyire kell... Vágyom rá, hogy megértsen és elfogadjon - legalább egy ember. Csak egy legyen, aki nem tűnik el, mikor szükségem lenne rá, aki nem támad hátba, mikor amúgy is védtelen vagyok, aki nem önt le jéghideg vízzel, mikor előtte állok csupaszon, aki nem sebez meg, mikor már egyébként is alig élek, aki nem rúg belém, mikor az utolsó hörgés hagyja el a számat...

És képzelgek... és a képzeletemben élek. A képzeletemben szeretek és szeretnek... A képzeletemben ez még megtörténhet...

Nem szeretem az ébredést... Túl hideg a föld ahhoz, hogy két lábbal álljak rajta... de már letört a szárnyam...

Árnyék fény nélkül
Mondat szó nélkül
Tenger víz nélkül
Ennyi vagyok nélküled én

Lány álmok nélkül...

Dallam hang nélkül
Felhő szél nélkül
Erdő fák nélkül
Ez lettem nélküled én

Nő a férfi nélkül...

Nézz rám, ismerj rám
Némán szavak nélkül is értem már

Hisz' ismerlek. Hisz' ismersz...

Hogy Te is hiszel a mesékben
Hiszel ugyanúgy még talán
Ugye tudod mit ígértél,
Hogy mindig rám találsz
Felismersz még, ha álmodban látsz

Hát hol vagy most? Miért nem vagy itt? Hol máshol lenne helyed... ugyan hol?

Minden nap fáradt lánggal ég Nélküled
Egyedül meddig bírom még
Minden nap várom hova sodor a szél,
De úgysem hiszem el
Hogy igazán itt felejtettél
Amíg jót ígérsz
Te jót remélsz
Hát lépj ki álmomból
Ahol régen élsz

És nem hagysz nyugodni, nem hagysz egy pillanatra sem...

Jöjj el álmomból
Jöjj el vágyamból
Minden sóhajból
Angyal akit nem láttam még

Testem és lelkem csak Téged vár...

Minden harcomban, minden vad szóban
Minden arcomban ott vagy és csak tőled lesz szép

Minden álomban, minden pillanatban, minden gondolatban...

Nézz rám, ismerj rám
Némán,szavak nélkül is értem már

Mindenhol érezlek...

Hát legyen aki megvéd
Hát legyen aki rád vigyáz
Hát legyen aki elkísér
Aki érted mond imát
És mindig rád talál
Bármerre jársz....

Remélem, van...

itt az éjjel és te nem vagy már velem...

Cserháti Zsuzsa: Egy elfelejtett dal

visszahoz egy régi perc
megidéz egy fénykép
míg csak élnem kell
sose lesz másképp
ugyanaz a fájdalom
ugyanaz az érzés
az a búcsú szó
amivel elmész

nem számít
hogy hány év messzeség
az a perc ma sem múlt el még

teli voltunk élettel
szabad volt a szívünk
és én úgy hittem
sose kell félnünk
hova lett a boldogság
hova a sok álom
és ami nincsen már
miért kell
hogy fájjon

nem számít, hogy
hány év messzeség
az a perc ma sem múlt el még

itt az éjjel
és te nem vagy már velem
hogy fogd a két kezem
úgy mint régen
és ha hívlak
tudom senki nem felel
csak egy elfelejtett dal
sír a szélben

visszahoz egy régi perc
megidéz egy fénykép
amíg csak élnem kell
sose lesz másképp

nem számít
hogy hány év messzeség
az a perc ma sem múlt el még

itt az éjjel
és te nem vagy már velem
hogy fogd a két kezem
úgy mint régen
és ha hívlak
tudom senki nem felel
csak egy elfelejtett dal
sír a szélben

hány év múlt el
és még mennyi kell ahhoz
hogy újra kezdjem el

itt az éjjel
és te nem vagy már velem
hogy fogd a két kezem
úgy mint régen
és ha hívlak
tudom senki nem felel
csak egy elfelejtett dal
sír a szélben

...100...

Lassan eljutok oda, hogy már nem remélek. És ez mindennél rosszabb... A lelkem meghasadt, elhagyott szívem vérzik és elapadtak a könnyeim, kiszáradt a torkom, nem tudok már üvölteni sem - csendben kell viselni, hogy fáj... Mérhetetlen düh, csalódottság és tehetetlenség, amit érzek... És valamiféle lemondás - ez új. Mint a halálos beteg, aki tudja, hogy talán már holnap meghalhat, talán már az is csoda, hogy eddig élt, hogy most itt van és hallhatja a szavakat. Amik megpecsételik sorsát. És ő csak akkor, a legutolsó pillanatban döbben rá, hogy még nem is élt... Hogy még annyi mindent kell megtennie, még annyi érzést nem érzett, annyi pillanat van, amit meg kellene élnie, olyan sok dolog, amit el kellett volna mondani valakinek - de már nem teheti. Semmi esélye, hogy átélje, hogy érezze, és talán már elmondani sem tudja, amit addig elmulasztott... Talán nem is csekélység. Talán életeket tehetett volna jobbá, talán a világot változtatta volna meg - de az is lehet, hogy csak egy mosolyt csalt volna valaki arcára, csak egy szívet melegített volna fel... de már sohasem fog. És talán már nem lesz olyan mosoly azon az arcon, talán már nem fog úgy örülni az a szív - de már túl késő...
Túl késő...


Negyed éve, hogy elváltak útjaink. De a szívem még mindig nálad van... Remélem, már nem sokáig...

Ez egy ilyen nap...



Száll, repül a szélben sok régi szenvedély,
Őszi levél a folyóban, a tenger fenekén.
Nagy kaland az ÉLET, születünk, elmegyünk.
Sírva jövünk a világra, a végén tán nevetünk.

Nézd, ott egy kis fűszál, talán az vagyok én.
Egy apró kis vessző a költészet tengerén.
Kicsiny szellő fúj el, vagy jön egy nagy vihar,
Vajon ki az, ki tudja, hogy mi meddig tart.

Rám nevet a végtelen,
Itt ülök a fényben.
Sok tévedésemet elfújta már régen.

Száll, repül a szélben sok régi szenvedély,
Nézd, ott egy kis fűszál, talán az vagyok én.
Nagy kaland az ÉLET, születünk, elmegyünk.
Vajon ki az, ki tudja, hogy hová érkezünk.

Rám nevet a végtelen, itt ülök a fényben,
Sok tévedésemet elfújta már régen.
Izzott a nyár, vagy hó esett, nappal volt és éjjel
Jó tudni van, ki megbocsájt, szelíd szeretetével.

wááááá.

Ma voltunk babalátogatóban és alig tudtam betelni a csöpp kis unokaöcsémmel, és gyönyörű és egy picit úgy feledtette a bajokat, belenézni egy apró pici kis szempárba, ami alig nyílt ki, viszont rögtön grimaszok tárházát mutatta (bebizonyítva, hogy márpedig ő Nehéz gyerek, grimaszolni már fél naposan is tud), és áhh... Már most imádom. Olyan jó lenne, ha csak ezzel kellene most foglalkozni. De nem. Mindig minden jót beárnyékol valami rossz.
És most is - a Nehéz család ujjong, hogy Tamásnak végre összejött az élet, összejött a szerelem, és általuk megszületett a nyolcadik unoka is - közben meg fél és retteg és ha csak egy kicsit is hívő lenne, imádkozna az Istenéhez, hogy jöjjön haza megint a papa... Szerdán engedték haza a kórházból, erre ma reggel vissza... Nem jó ez így, nagyon nem...
Miért nem lehet csak egy kicsit tisztán jó valami?

És mindeközben az élet más területei is, áhh... Már nem érdekel, hogy nem alszok. Teljesíteni akarok a suliban, de ez egyre nehezebb. Legalább ott legyenek sikerélmények, könyörgöm...

De nem hisztizünk, nem dagonyázunk az önsajnálatban, nem. Régóta szánalmasnak érzem az egészet. De amikor megpróbálok változtatni, elfojtani ezt a hülyeséget, akkor meg később még rosszabb, és szinte robbanok. Szóval inkább vállalom, hogy a blogot hisztizésre, a hülyeségeimre és panaszkodásra használom. Valahol muszáj. Így is többet fárasztom a barátaimat ilyenekkel, mint kellene. De borzasztó hálás vagyok nekik...!!! :/

phrases, answers and questions...

,,Leperegnek az utolsó könnyek, elfeledjük, hogy van egy álmunk, a vonatok indulnak és jönnek, de mi nem tudjuk, hogy kire várunk..."

...dehogynem...


"Ha csak tompítjuk a fájdalmat, az még kínzóbb lesz, mikor visszatér."

...so what the hell I could do?...

Hmm... Nem tudom már én se, mit csinálok. Úgy szeretnék dolgokat. De közben mégsem. Tudom, hogy tilos, szigorúan tilos vágynom dolgokra, emberekre, érzésekre... Tilos emlékezni és emlékeket felidézni... Nem akarom. Tényleg.
Szánalmas, amit csinálok. Egyenesen röhejes. De annyira nem megy máshogy... Nem tudok, képtelen vagyok változtatni. Már nem kereslek rögeszmésen mindenhol, nem lesem a dolgaidat olyan sűrűn, de... A fejemből nem tudlak kiűzni. Hiányzol, annyira hiányzol - még mindig... Szándékosan próbálom hanyagolni az ilyen bugyuta bejegyzéseket... De ha egyszer ez van bennem. Hogyha egyszer muszáj leírnom...

Szétfeszít belül a vívódás. Küzdök a lelkemmel, harcolok a gondolataimmal. De nem, nekik nem tudok parancsolni. Az arcomnak megparancsolhatom, hogy nevessen, a tudatomat kényszeríthetem, hogy minden másra figyeljen... de a szívem, a lelkem és a bennük lévő emlékek valami sokkal magasabb rendű dolgok, minthogy azokat én akarattal befolyásoljam. Hát akkor mi a fenét csináljak?!

Azt hiszem, most kell elővennem - a sok-sok Paulo Coelho és minden egyéb után - Márait...

Kölcsey Ferenc: Elfojtódás

Ó sírni, sírni, sírni,
Mint nem sírt senki még
Az elsűlyedt boldogság után,
Mint nem sírt senki még
Legfelső pontján fájdalmának,
Ki tud? ki tud?

Ah, fájdalom -
Lángoló, mint az enyém, csapongó, s mély,
Nincsen több, nincs sehol!

S mért nem forr könyű szememben?
S mért hogy szívem nem reped meg
Vérözönnel keblemen?

Bényétől Pécelig, 1814. augusztus 16.

,,A lány, aki sebezhetetlennek tűnt, megtört. A lány, aki annyira erősnek látszott, összeomlott. A lány, aki mindig nevetett, most zokogott aki sosem hagyta abba a próbálkozást, most végleg feladta...''

...vagy ez a pillanat már régen megvolt. És nincs, aki elkapja, mikor összeomlik, nincs, aki felemelje a földről, nincs senki, ki meg tudná vigasztalni, nincs semmi, amiért még érdemes lenne élni...

Nincs az a kéz, mi segítséget nyújthatna,
Nincs az a váll, ahol ő megpihenhetne,
Nincsen száj, hogy egy puszit adjon arcára,
Nincsen szempár, hogy lesse, mikor botlik meg.

Nincs tekintet, mi csillogna a sötétben;
Nincs kar, mi átölelve óvna mindentől;
Nincsen váll, amin a szív megpihenhetne;
Nincsen hang, ami felrántana a mélyből.

Nincs semmi, miért érdemes lenne élni...

őszinte vallomás...

Nem bírom... Újra és újra előtörnek az emlékek, az érzések és a megmagyarázhatatlan remények, amiket már nem is értem, mi éltet. De ott vannak. Könyörtelenül jelen vannak. Két hónapja nem hagynak nyugtot, nem szűnnek, még csak nem is csillapodnak. Pedig Te éppen mindent megteszel, amivel el lehetne tüntetni ezeket a dolgokat. Ott bántasz, ahol érsz, hagyod, hogy óriásikat csalódjak Benned, bunkó és önző vagy - és mégsem tudlak nem szeretni. Pedig már ez is elég volna.
Szenvedek. Két hónapja nincsen életem. Azt hiszem, tudom, ki vagyok. Úgy érzem, magamra találtam. Aztán, mint egy ébredés, egy rettenetes és kiábrándító ébredés, rájövök, hogy fogalmam sincsen, ki is vagyok. Mit keresek ebben a világban? Mit akarok az életemtől? Mi is az, amit az életemnek hívok? Mi célból jöttem a világra? Van-e értelme a létezésemnek?
Ki vagyok én?
Keserű szájízzel írom le ezeket. Borzasztó belegondolni. Nem tudok létezni. Nélküled nem... Egyszerűen nem megy, bárhogyan is próbálom.

Kérlek, gyere vissza hozzám. Elmondhatatlanul hiányzol. Szeretni akarlak és megadni Neked mindent.
Szeretlek. És ezt nem tudja kiölni belőlem semmi. Megpróbáltam hazudni önmagamnak is, másoknak is. Nem megy, tudod?!
Nem lázadok. Most nem. Megnyugodtam. Le kellett ezt végre írnom. Nem tudok magamnak hazudni.
Szükségem van Rád.
Legszívesebben megírnám ezt Neked. De bebizonyítottad, hogy nem számítok már Neked. Hiába fáj, és hiába tudlak ezért gyűlölni - nagyon is jól emlékszem arra az Énedre, akit én szerettem. Hiába döntöttél úgy, hogy ez már nem Te vagy. Saját magadat nem tudod elásni. Megpróbálhatod. De egy idő után úgyis rájössz, hogy nem tudsz hazudni. Önmagadnak semmiképpen. Lehet, hogy nem leszel már belém soha többé szerelmes. Lehet, hogy még csak beszélni se fogunk többé. De a szívemnek van egy olyan része, ami nem felejt. Ez a rész mindig Hozzád fog húzni.
Mindig...

,,Hiszem, hogy az emberek okkal válnak életünk részévé. Azt is hiszem, hogy talán okkal is mennek el. Tanulni fogunk belőle, újra és újra. Erőssé tesz és megkeményít. Megszokott klisé, de a sebek az idő múlásával mindjobban behegednek majd, s te akkor is ott fogsz állni. Erővel. Hittel. Bátran."

Bár vannak olyan sebek, amik talán sohasem múlnak el (de kívánom, hogy ne legyen igazam), nincs az a szív, ami képes lenne a végsőkig vérezni. Nem hagyom, hogy belehaljak a szerelmedbe...

Sok mindent köszönhetek Neked. De nem csak a 10 hónap alatt. Annak is, hogy elhagytál. Nagyon sokat változtam. De bármennyire is bántasz, és akármekkorát csalódtam is Benned -
köszönöm.

M'ért kell, hogy fájjon?!

Sose szoktam tv-t nézni. Most is csak ismerős miatt, aki énekel. És basszus. Felhangzik pár akkord, és én elkezdek sírni és remegni. Felugrok és ráz a hideg...
Te linkelted ezt a zenét. És mennyit sírtam rá. Mikor először hallgattam, akkor éreztem meg,hogy barátnőd lesz. És néhány nap múlva jött a bizonyosság... Nem akarom... Nem akarok emlékezni mindig, mindig... Francba az egésszel. Csak kikapcsolódni szeretnék, zenét hallgatni, új zenészeket hallgatni, nem emlékezni... Francba! ...

Dübörög a fejemben a vér, vérnyomásom az egekben és szédülök... juhhé.

"Megijeszt a tudat, hogy az a fiú -aki, esküszöm, különleges volt!- pontosan ugyanolyanná vált, mint a többi..."

Nem hittem volna, hogy valaha ekkorát fogok benned csalódni. Nincs nagy betű. Az annak az embernek szólt, akit én ismertem. Ezt a mostanit nem ismerem.
Nem ismerlek.
Elképesztően rosszul esik, hogy még egy rohadt magyarázatot sem kapok. Hogy ennyit sem érdemlek meg azok a hosszú és gyönyörű hónapok után. Azt hittem, ennél sokkal többet jelent neked, ami köztünk volt. Hát, tévedtem.

Ha pedig komolyan, tényleg azt hitted, hogy te eltiltasz valamitől, én meg be fogom tartani, na akkor tényleg nem ismersz. Normális hangnemben kellene beszélni, nem hiszem, hogy akár csak egyszer is bunkó lettem volna - nemhogy ennyiszer és ennyire... Ki nem állhatom, ha megmondják nekem, mit csináljak. Ezt Te is nagyon jól tudod.

Nem tudom, mit vártál. Hogy majd visszaszólok neked és hisztit rendezek? Akkor megint csak nem ismersz. Lehet, hogy rohadtul megsértettél, de nem leszek akkora egy geci, hogy én ugyanígy viselkedjek.

Az az ember, akit én ismertem... csodálkozom, hogy tűnhetett el ennyi idő alatt. Az, aki sohasem volt indokolatlanul bunkó, még hogyha volt rá indoka, akkor sem. Be-beszólogatott az embereknek, de komolyan nem bántott senkit. Az az ember nem csak hogy szerethető volt, de nem is lehetett mást. Nem lehetett nem szeretni. Az az ember önzetlen volt.
Az az ember hiányzik...

Kell már a suli. Minél többet vagyok emberek között, annál többet színészkedem, és minél többet játszom azt, hogy jól vagyok, annál több lesz azokból a pillanatokból, amikor (ha csak egy villanásnyi időre is, de) tényleg jól érzem magam. Nem akarok egyedül lenni. Elegem van a gondolatokból. Menekülök saját magam elől. Nem akarok azzal az emberrel beszélgetni, ott belül. Nem akarom, hogy a szememre hányja a hibáimat. Nem akarom, hogy emlékeztessen. Nem akarom, hogy arra kényszerítsek, érezzek... Nem akarok érezni. Üres akarok lenni, teljesen üres. Mert amikor már végleg nincs semmi, akkor egyszer csak - legeslegutoljára - megszűnik a fájdalom is. De erről akkor már ne tudunk. Mert akkor már tudat sincs... Nem akarom azt, hogy én, nem akarom azt, hogy élet, nem akarom azt, hogy vagyok. És egyre többet használom az "akarom" szót. Nem jó. Ahogy egyre mélyebbre süllyed az emberekbe vetett hitem, úgy süllyedek én is, érzem. Feneketlen az emberi rossz tengere. Képtelenség a felszínen maradni. Nem lehetsz jó. Egyedül nem. Csak a szerelem képes jobbá tenni az embert és a világot. Amint elkezdünk nem szeretni vagy épp ellenkezőleg, minket nem szeretnek, elkezdünk süllyedni... Akkor megszűnik a lebegés, már nem tudunk ellenállni az erőnek, ami egyre csak húz lefelé... És egyszer csak azt vesszük észre, hogy megváltoztunk. Már mi magunk is látjuk. De nem tudunk változtatni. Ahhoz már késő...

Néha úgy érzem, reménytelen az egész... Mi értelme van nap mint nap felkelni, élni és létezni, mosolyogni az egészhez, miközben belül sötét, hideg üresség van... Ami egyre jobban szétterjed bennem... A világ arcába nevetek, hogy "jól vagyok!"... De már azt sem tudom, kit akarok ezzel inkább becsapni. Magamat nem tudom, az biztos. Másokat már egyre jobban. Gyakorlat teszi a mestert...
Elegem van. Naplót sem írok már. Az utolsó két bejegyzés nyaralás alatt két éjszakai szenvedés terméke, előtte csak ennyi: 2010. 07. 06-án, kedden szakítottunk...
Amikor van életem, nem vagyok internetfüggő, ritkábban blogolok és naplót írok. Most nincsen. Semmim sincsen. Életem? Volt...
Ez már csak valami értelmetlen kábulat a világ zűrzavarában. Már meg sem próbálom megérteni. Csak szédülök...