"Az igazi szerelem sokban hasonlít a gyermekkorhoz: megvan benne ugyanaz a meggondolatlanság, oktalanság, pazarlás, kacagás és sírás."

aranyos... :)

"A vadász és a vad találkozik, és egymásba szeretnek. A természet törvényei szerint el kellene pusztítaniuk egymást - de a szerelemben nincs jó és rossz, nincs építés és pusztítás, csak mozdulatok vannak. És a szerelem megváltoztatja a természet törvényeit."

"-Szeretsz?
-Nem tudom.
-Miért nem?
-Nem vagyok biztos.
-Kételyek?
-Azok.
-Akkor mit érzel?
-Ez bonyolult. Néha hiányzol, nem bírom, ha nem vagy velem. Szükségem van a jelenlétedre, még ha nem is nézek rád. Néha ellöklek, mert félek. Megijedek tőled, pedig nem bántasz. Néha futnék veled akármeddig, akárhova... csak hogy együtt lehessünk. Néha úgy érzem, nem jó, ha itt vagy, vagy nézel, mert elvársz dolgokat. Lehet, hogy nem tudom megtenni. A szívem megszakad, ha mással látlak, de nem szólok egyetlen szót sem. Csak elsétálok... Néha utálom, ahogy kinézel. De ezt se mondom soha. A lényed kárpótol mindenért. Nem tudok soha haragudni rád úgy igazán. Pedig lehet, olyat tettél, amiért másnak már nem jutna bocsánatomból. Néha ha rád gondolok, sírok, néha nevetek, néha ordítok, aztán megint ott a mosoly az arcomon. Lehetne egyszerű, de nem... ez bonyolult.
-Akkor szeretsz?
-Azt hiszem..."

Szeretném érezni azt a tenyért, ami magához szorít és erősen tart, mikor a könnyektől rázkódik testem...
Szeretném érezni azt a kart, ami védelmezőn átölel...
Szeretném érezni a váll puhaságát, a kar izmait, a biztonság illatát...
Szeretném érezni a szerető bőr puhaságát...

Szeretném tudni a védelmező szeretet érzését...

csak egy aprócska megjegyzés...

"Ha szeretsz valakit, tiszta szívből, akkor sohasem felejted el. Nem számít, mi történt, mennyi idő telt el, szeretni fogod. Úgy érzed, túlléptél, hogy többé már nincs rá szükséged, a szívedben mégis úgy őrzöd az emlékét. S egyszer, ha szembejön veled, rád mosolyog s életedről kérdez, csak annyit tudnál felelni: hiányos... Mert este, mikor lefekszel, peregnek az emlékek és a könnycseppek. Mindig is szeretni fogod, történjen bármi..."

Paulo Coelho: A Zahir - csak néhány kiragadott gondolat

"Növekszünk, változunk, néha észreveszünk magunkban egy-egy hibát, amit ki kell javítani, nem mindig a legjobb megoldást választjuk, de a megpróbáltatások közepette tovább élünk, létezünk, és igyekszünk szilárdan állni, hogy méltóságot kölcsönözzünk, de nem a falaknak, s nem is a kapuknak és az ablakoknak, hanem annak a belső, üres térnek, ahol imádjuk mindazt, ami számunkra kedves és fontos." - 63. o.

"Mindent kitölt. Ő életem egyetlen értelme. Körülnézek, készülök az előadásra, és megértem, miért szálltam szembe a hóval, a dugóval, a jeges országúttal: hogy eszembe jusson, hogy mindennap újjá kell építenem magam, és hogy - életemben először - elfogadjam, hogy van egy lény, akit önmagamnál is jobban szeretek."
- 63. o.

Hogy miért blogolok?
"Egy napon talán eljut hozzá ez a könyv, de ha mégsem, én most már akkor is megbékéltem a lelkemmel. Már nem harcolok a sértett büszkeségemért, már nem keresem Esthert minden utcasarkon, bárban, moziban és étteremben, Marie-ban és az újságokban.
Ellenkezőleg, boldog vagyok, hogy létezik - mert megmutatta, hogy képes vagyok olyan szerelemre, amiről magam sem tudtam, és ez hálával tölt el.
Elfogadom a Zahirt, és hagyom, hogy elvezessen a szentségig vagy az őrületig."
- 64. o.

"Képzeletbeli világomban Esther még mindig a társam volt, és szerelme erőt adott, hogy tovább menjek, hogy kitágítsam a határaimat.
A valóságban viszont a rögeszmém volt. Leszívta minden energiámat, kiszorított mindent az agyamból, és kényszerített, hogy óriási erőfeszítések árán folytassam az életemet, a munkámat, és producerekkel találkozgassak meg interjúkat adjak.
Hogy lehetséges, hogy két év után sem tudom elfelejteni? Nem bírok már folyton rá gondolni, elemezgetni minden jelenetünket, megfontolni minden lehetőséget, próbálok menekülni előlre, hozzászokni a helyzethez, könyvet írni, jógázni, jótékonykodni, látogatóba járni a barátaimhoz, nőket elcsábítani, vacsorákra járni, moziba járni (...), színházba, balettra, focimeccsre járni. De bárhogy küzdök ellene, mindig a Zahir győz, minden csatát megnyer, mindig jelen van, mindig eszembe juttatja, hogy "milyen jó lenne, ha itt lenne velem." - 115. o.

"...éppen ebben áll a titok, hogy vannak történetek, amelyek félbeszakadtak. Ezek a történetek sokkal inkább jelen vannak, mint a többi, és amíg nem zárjuk le őket, addig nem tudunk továbblépni." - 198. o.

"Ezért olyan fontos, hogy bizonyos dolgokat hagyjunk elmenni. Elszakadni. Megszabadulni. Az embereknek meg kell érteniük, hogy senki sem játszik cinkelt lapokkal, egyszer nyerünk, másszor veszítünk. Ne várd, hogy visszakapj valamit, ne várd, hogy észrevegyék az erőfeszítéseidet, hogy felfedezzék a tehetségedet, hogy megértsék a szerelmedet. Minden egyes ciklust le kell zárni. Nem büszkeségből, nem azért, mert nem bírsz tovább harcolni, nem is gőgből, hanem egyszerűen azért, mert már nem része az életednek. Zárd be az ajtót, cserélj lemezt, takarítsd ki a házad, rázd ki a porrongyot. Felejtsd el azt, aki voltál, és legyél az, aki vagy." - 198. o.

"- Nem ezt mondtam: hitem szerint soha senki nem hibáztathatja a másikat, semmilyen körülmények között. Azt mondtam, hogy megvan rá a lehetősége, hogy válasszon: vagy nem szereti tovább magát, vagy ráveszi valahogy, hogy megkeresse." - 199. o.

,,Hiszem, hogy az emberek okkal válnak életünk részévé. Azt is hiszem, hogy talán okkal is mennek el. Tanulni fogunk belőle, újra és újra. Erőssé tesz és megkeményít. Megszokott klisé, de a sebek az idő múlásával mindjobban behegednek majd, s te akkor is ott fogsz állni. Erővel. Hittel. Bátran."

Bár vannak olyan sebek, amik talán sohasem múlnak el (de kívánom, hogy ne legyen igazam), nincs az a szív, ami képes lenne a végsőkig vérezni. Nem hagyom, hogy belehaljak a szerelmedbe...

Sok mindent köszönhetek Neked. De nem csak a 10 hónap alatt. Annak is, hogy elhagytál. Nagyon sokat változtam. De bármennyire is bántasz, és akármekkorát csalódtam is Benned -
köszönöm.

Kell már a suli. Minél többet vagyok emberek között, annál többet színészkedem, és minél többet játszom azt, hogy jól vagyok, annál több lesz azokból a pillanatokból, amikor (ha csak egy villanásnyi időre is, de) tényleg jól érzem magam. Nem akarok egyedül lenni. Elegem van a gondolatokból. Menekülök saját magam elől. Nem akarok azzal az emberrel beszélgetni, ott belül. Nem akarom, hogy a szememre hányja a hibáimat. Nem akarom, hogy emlékeztessen. Nem akarom, hogy arra kényszerítsek, érezzek... Nem akarok érezni. Üres akarok lenni, teljesen üres. Mert amikor már végleg nincs semmi, akkor egyszer csak - legeslegutoljára - megszűnik a fájdalom is. De erről akkor már ne tudunk. Mert akkor már tudat sincs... Nem akarom azt, hogy én, nem akarom azt, hogy élet, nem akarom azt, hogy vagyok. És egyre többet használom az "akarom" szót. Nem jó. Ahogy egyre mélyebbre süllyed az emberekbe vetett hitem, úgy süllyedek én is, érzem. Feneketlen az emberi rossz tengere. Képtelenség a felszínen maradni. Nem lehetsz jó. Egyedül nem. Csak a szerelem képes jobbá tenni az embert és a világot. Amint elkezdünk nem szeretni vagy épp ellenkezőleg, minket nem szeretnek, elkezdünk süllyedni... Akkor megszűnik a lebegés, már nem tudunk ellenállni az erőnek, ami egyre csak húz lefelé... És egyszer csak azt vesszük észre, hogy megváltoztunk. Már mi magunk is látjuk. De nem tudunk változtatni. Ahhoz már késő...

"A szeretet nem múlhat el - megmarad. Ezért van az, hogy senkit sem lehet megvigasztalni, ha elveszti azt, akit szeret. Minden vigasz erőtlen és hamis. Főleg az a mondat, hogy "az idő majd begyógyítja a sebedet". Nem igaz. Ez nem olyan seb, ami gyógyul. A fájdalom érzése idővel csökkenhet, de a széttépettség érzése megmarad."

Elkezdtem nézni egy filmet... Körülbelül egy órát tudtam megnézni belőle, aztán kikapcsoltam az egészet a fenébe... Annyira ismerős volt...
Egy lány. 16 éves. Gimnáziumba jár, nagy tervekkel egy nagy egyetemre... Zenész. Csellózik. Édesapja ezt csak hobbinak tartja. Megjelenik az életében egy férfi. Egy Férfi. Aki nem 16 éves, nem gimnáziumba jár és nem a szülei tartják el. Ez a férfi megmutatja neki az életet, és a lány azt érzi, hogy ragyog mellette, az élete, ami addig fakó és szürke volt, most ragyogó színekkel van tele. A Férfi érti a zenét. A Férfi érti őt. De ami a legfontosabb - a Férfi szereti...

Képtelen vagyok nézni. A lány nem illik a férfi életébe, egyszerűen nem. Fiatal, tapasztalatlan, és hiába okos, egy csomó dolgot kell még tanulnia, mire oda jut, ahova a szerelme. A lány félelmetesen naiv. Nem akarom tudni a film végét. Vagy levonja a tanulságot, vagy egy olyan happy end-et kínál, ami az Életben csak keveseknek adatik meg...
Nem akarom tudni.

,,Meg akarom érteni a szerelmet. Tudom, hogy akkor éltem igazán, amikor szerettem, és azt is tudom, hogy most semmi olyan nincs az életemben, ami lelkesítene. De a szerelem olyan szörnyű: nap mint nap látom, hogy szenvednek a barátnőim, és nem akarom, hogy velem is ez történjen. Ők, akik azelőtt kinevettek az ártatlanságom miatt, most folyton azt kérdezik, hogy tudok ilyen jól uralkodni a férfiakon. Ilyenkor csak mosolygok, és nem felelek, mert tudom, hogy a gyógyír még rosszabb, mint a fájdalom: egyszerűen nem leszek szerelmes." Paulo Coelho: Tizenegy perc

,,Ha végleg elhagysz, az én életemnek megszűnik az értelme. Ha hagylak elmenni, soha többet nem látlak viszont. De hiába próbálok küzdeni ellene, csak halasztom a halaszthatatlant. Szembeszállok mindennel, hogy még egy percet eltölthessek veled, és ha ez lehetséges, akkor egész életemben érted fogok küzdeni, azért az egyetlen percért, és azért az egy kimondatlan szóért!"

,,Van olyan az életben, hogy nem tudjuk, mi köt egy emberhez. Csak azt érezzük, jobb vele, mint nélküle..."

És ahogy nézelődök a neten, elolvasok egy szót és beugrik, hogy igen, megint Vele álmodtam... Viszont most ugyanúgy szenvedtem álmomban is, mint a valóságban. Nem voltunk együtt - de vágytam rá, hogy legalább lássam. Beszéljünk néhány szót... Felébredek - és ugyanaz fogad.
Legalább nem kell akkorát csalódni a világban így... Felemelő. -.-

Kurvára hiányzol, és most már elegem van ebből... Mért nem tud csillapodni már?! Te már réges-rég túlléptél, 10 nap múlva költöztök fel elvileg az új barátnőddel a fővárosba, közös albérletbe... Bár az se lepne meg, ha már ott lennétek. Igazából tök lényegtelen.
De basszus... Te életed az életed, és minden szép és jó, és szerelmes vagy (mert egyébként nem lennél vele...) és tervezel és nem csak álmodod, de éled az álmaidat... Én meg még mindig itt vagyok. Rohadtul fiatal vagyok, és mégse megy... Eddig három emberrel jöhettem volna össze - oké, talán négy. De nem... Nem megy... Mert ugyanúgy szeretlek, mint július 6-án, mikor kidobtál...

egy számomra nagyon kedves Radnóti-vers...

Radnóti Miklós: Tétova óda

Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet ujra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ,
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
hűs tenyeredben.

1943. május 26.

,,Már nem vagyok szomorú, mert tudom, hogy ez igazi szerelem volt. És ha egyszer a távoli jövőben találkozunk az új életünkben, boldogan fogok rád mosolyogni, és majd eszembe jut, hogyan hevertünk a fák alatt, miközben megtanultunk szeretni!"


Nem, nem, nem igaz, nem!!!
Vannak napok, amikor ez komolyan úgy érzem, menne... hát, ez nem egy olyan...
Igenis szomorú vagyok, mert elviselhetetlen Nélküled... És mert tudom, hogy tényleg igazi szerelem volt... Mert hiszek benne, hogy nem véletlen találkozunk emberekkel... és rohadtul nem értem, hogy Rajtad miért nem tudok már túl lenni... Ez az érzés nálam marhára példátlan...
És tényleg Veled tanultam meg szeretni... De annyira jó volt ez a lecke, hogy nem tudom elfelejteni...

Hiányzol, pedig már több, mint egy hónap...

...és elsírtam magam.

"Egy idő után megtanulod a finom különbségtételt a kézfogás, és az önfeláldozás között... És megtanulod, hogy a vonzalom nem azonos a szerelemmel, és a társaság a biztonsággal... És kezded megérteni, hogy a csók nem pecsét, és a bók nem esküszó... És hozzászoksz, hogy emelt fővel és nyitott szemmel fogadd a vereséget: a felnőtt méltóságával, nem pedig a gyermek kétségbeesésével... És belejössz, hogy minden tervedet a mára alapozd, mert a holnap talaja túl ingatag ehhez... ...egy idő után kitapasztalod, hogy még a napsugár is éget, ha túl sokáig ér... Műveld hát saját kertecskédet, magad ékesítsd fel lelkedet, ne mástól várd, hogy virágot hozzon neked... És megtanulod, hogy valóban sokat kibírsz... hogy valóban erős vagy... és valóban értékes."

(Shoffstall, Veronica A.)