...

Vajon milyen érzés lehet orvosként tudnod, hogy az idős úr, aki előtted áll, halálra van ítélve? Ha megműtöd, igen nagy valószínűséggel leáll a szíve a megterhelés miatt és a kezeid között hal meg, ha nem teszel semmit, a kór fog vele végezni - itt már nincs más szereped, csak a kínjainak enyhítése...

Vajon milyen érzés lehet orvosként megmondanod ezt a családjának?

Vajon milyen érzés lehet a gyerekeinek látni, ahogy a férfit, aki felnevelte őket, aki példaképük volt, most teljesen maga alá gyűri a betegség?

Vajon milyen érzés lehet a legfiatalabb gyermekének tudni, hogy a most még csak pár hetes csecsemő fia sohasem fogja ismerni azt az embert, aki az apjából embert nevelt?

Vajon milyen érzés lehet, hogy ha akarod, ha nem, itt fogod hagyni ezt a világot... És tudod, hogy nem előbb vagy utóbb... Hogy nincs vagy... és nincs utóbb... Nem tudod irányítani a sorsodat, persze senki sem. De neked nincs választásod. Nincs az édes tudatlanság. A könyörtelen tények vannak, összemázolt papírmasék és sötét fekete betűk látszólag logikátlan egymásutánja, és egy szempár, ami mindezt érti, és nem mosolyog, nem kacsint és nem biztat... Nincs választásod. Nincs semmid. Életed fonala véges, és egyre keskenyedik. És nem tudod elengedni a múltat. Nem tudod elfogadni, hogy az élet a porba taszított, és lépten-nyomon megaláz. Nem tudod elfogadni a szereped - lehetetlen. Emberből vagy - van büszkeséged. Nem tudod elviselni, egyszerűen nem engedi a méltóságod, hogy egy botra támaszkodva lépkedj, hogy mások fürdessenek, hogy fogják a kezed és vezessenek - hiszen férfi vagy. Mindig is te voltál az erős. A fiaid tisztelnek... És most... Egy asszony karja az, ami elkap, különben összeesnél. Ebbe nem lehet beletörődni... A Sors tudja csak igazán megalázni az embert, semmi más...

Csak egy sors van, ami talán még ennél is rosszabb... Nem kezdem úgy, hogy vajon... Nem szeretném átélni az előzőeket sem... de ezt le sem merem írni, hogy vajon... Kegyetlen, kegyetlen világ... Mindent, amit kapunk, meg kell becsülni, mert legalább annyit fogunk elveszíteni is... Nem szeretném tudni, mit él át egy asszony...
A férfi, aki közel fél évszázada melletted volt mindig, akivel együtt álmodtad az életet, majd együtt éltétek az álmaitokat, aki mindent tud rólad... Aki mellett a lányból nő lett, majd a nőből asszony... Óriási álmok, gyönyörű tervek, és nagyon sok bonyodalom, amit együtt, vállvetve oldottatok meg... A semmiből megteremtettétek, amire szükség volt, és elindítottatok az életbe öt gyermeket...
És ez a férfi most ott van melletted, halvány kis árnyéke a múltjának, és rád van szorulva, és mindenedet odaadnád, ha csak egy kicsit tudnál könnyíteni a bajain... Mégis tudod, minden egyes tizedmásodpercben, hogy hamarosan egyedül maradsz... és senki nem fogja megkérdezni, hogy menni fog-e egyedül...



Néha elgondolkozom, mennyi mindent nem tudunk eléggé megbecsülni, amíg van... Mennyi minden van, amire túl későn jövünk rá... Mennyi érték, amiről aztán kiderül, hogy semmit nem ér. És csak akkor jövünk rá, hogy csak az fontos, ami ősidők óta megadatik nekünk, embereknek. És sohasem tudjuk eléggé értékelni...
Szeretet, család, egészség...

Rátaláltam arra, amit én sohasem tudtam volna leírni...
Talán ez történt. Talán csak a képzelet furcsa játéka. Talán csak álom. Csak képzelgés. Remény... Vágy...

,,Emberek között, akik egyszer szerették egymást, s aztán elmentek egymástól, marad valamilyen kegyetlen, minden írott szerződésnél és ünnepélyes eskünél keményebb kötés, mely ellen nem tudnak vétkezni, akkor sem, ha akarnak."
- Márai Sándor -

,,A lány, aki sebezhetetlennek tűnt, megtört. A lány, aki annyira erősnek látszott, összeomlott. A lány, aki mindig nevetett, most zokogott aki sosem hagyta abba a próbálkozást, most végleg feladta...''

...vagy ez a pillanat már régen megvolt. És nincs, aki elkapja, mikor összeomlik, nincs, aki felemelje a földről, nincs senki, ki meg tudná vigasztalni, nincs semmi, amiért még érdemes lenne élni...

Nincs az a kéz, mi segítséget nyújthatna,
Nincs az a váll, ahol ő megpihenhetne,
Nincsen száj, hogy egy puszit adjon arcára,
Nincsen szempár, hogy lesse, mikor botlik meg.

Nincs tekintet, mi csillogna a sötétben;
Nincs kar, mi átölelve óvna mindentől;
Nincsen váll, amin a szív megpihenhetne;
Nincsen hang, ami felrántana a mélyből.

Nincs semmi, miért érdemes lenne élni...

,,Hiszem, hogy az emberek okkal válnak életünk részévé. Azt is hiszem, hogy talán okkal is mennek el. Tanulni fogunk belőle, újra és újra. Erőssé tesz és megkeményít. Megszokott klisé, de a sebek az idő múlásával mindjobban behegednek majd, s te akkor is ott fogsz állni. Erővel. Hittel. Bátran."

Bár vannak olyan sebek, amik talán sohasem múlnak el (de kívánom, hogy ne legyen igazam), nincs az a szív, ami képes lenne a végsőkig vérezni. Nem hagyom, hogy belehaljak a szerelmedbe...

Sok mindent köszönhetek Neked. De nem csak a 10 hónap alatt. Annak is, hogy elhagytál. Nagyon sokat változtam. De bármennyire is bántasz, és akármekkorát csalódtam is Benned -
köszönöm.

Blue Foundation: Eyes On Fire

ahh-ahh-ahh-ahh-ahh-ahh
ahh-ahh-ahh-ahh-ahh-ahh
ahh-ahh-ahh-ahh-ahh-ahh
ahh-ahh-ahh-ahh-ahh-ahh
I’ll seek you out,
Flay you alive
One more word and you won’t survive
And I’m not scared of your stolen power
I see right through you any hour

I won’t soothe your pain
I won’t ease your strain
You’ll be waiting in vain
I got nothing for you to gain

I’m taking it slow
Feeding my flame
Shuffling the cards of your game
And just in time
In the right place
Suddenly I will play my ace

I won’t soothe your pain (ahh-ahh-ahh-ahh)
I won’t ease your strain
(ahh-ahh-ahh-ahh)
You’ll be waiting in vain
(ahh-ahh-ahh-ahh)
I got nothing for you to gain

Eyes on fire
Your spine is ablaze
Felling any foe with my gaze

And just in time
In the right place
Steadily emerging with grace

ahh-ahh-ahh-ahh-ahh-ahh-ahh-ahh-ahh-ahh,felling any foe with my gaze
ahh-ahh-ahh-ahh-ahh-ahh-ahh-ahh-ahh-ahh, steadily emerging with grace
ahh-ahh-ahh-ahh-ahh-ahh-ahh-ahh-ahh-ahh, felling any foe with my gaze
ahh-ahh-ahh-ahh-ahh-ahh-ahh-ahh-ahh-ahh, Steadily emerging with grace

Elkezdtem nézni egy filmet... Körülbelül egy órát tudtam megnézni belőle, aztán kikapcsoltam az egészet a fenébe... Annyira ismerős volt...
Egy lány. 16 éves. Gimnáziumba jár, nagy tervekkel egy nagy egyetemre... Zenész. Csellózik. Édesapja ezt csak hobbinak tartja. Megjelenik az életében egy férfi. Egy Férfi. Aki nem 16 éves, nem gimnáziumba jár és nem a szülei tartják el. Ez a férfi megmutatja neki az életet, és a lány azt érzi, hogy ragyog mellette, az élete, ami addig fakó és szürke volt, most ragyogó színekkel van tele. A Férfi érti a zenét. A Férfi érti őt. De ami a legfontosabb - a Férfi szereti...

Képtelen vagyok nézni. A lány nem illik a férfi életébe, egyszerűen nem. Fiatal, tapasztalatlan, és hiába okos, egy csomó dolgot kell még tanulnia, mire oda jut, ahova a szerelme. A lány félelmetesen naiv. Nem akarom tudni a film végét. Vagy levonja a tanulságot, vagy egy olyan happy end-et kínál, ami az Életben csak keveseknek adatik meg...
Nem akarom tudni.

,,Ha végleg elhagysz, az én életemnek megszűnik az értelme. Ha hagylak elmenni, soha többet nem látlak viszont. De hiába próbálok küzdeni ellene, csak halasztom a halaszthatatlant. Szembeszállok mindennel, hogy még egy percet eltölthessek veled, és ha ez lehetséges, akkor egész életemben érted fogok küzdeni, azért az egyetlen percért, és azért az egy kimondatlan szóért!"

"Mert az emberrel nemcsak történnek a dolgok... Az ember csinálja is azt, ami történik vele. Csinálja, hívja magához, nem engedi el azt, aminek meg kell történni. Ilyen az ember. Akkor is megteszi, ha rögtön, első pillanattól érzi és tudja, hogy amit tesz, végzetes. Tartják egymást, az ember és a sorsa, idézik és alkotják egymást. Nem igaz, hogy a végzet vakon lép életünkbe, nem. A végzet az ajtón át lép be, melyet mi tártunk fel, s magunk előtt tessékeltük a végzetet. Nincs ember, aki elég erős és okos ahhoz, hogy elhárítsa szóval vagy cselekedettel azt a balsorsot, amely vastörvénnyel következik lényéből, jelleméből."

(Márai Sándor)