Úgy érzem magam néha, mint Coelho Esthere... Várok valakire, akit szeretek, hogy majd rámtalál. Csak vannak alapvető különbségek. Áthidalhatatlanok.
Szóval aztán mindig felébredek a saját magam álmodta tündérmeséből, és rájövök, hogy nem, nem vagyok Esther. Nincs kire várnom, mert nincs, aki rájöjjön, hogy mégis szeret, és megkeressen és rám találjon. Tudom,igen, tényleg tudom, hogy nincsen. Csak a lelkemnek nem szólt erről senki sem...

Rátaláltam arra, amit én sohasem tudtam volna leírni...
Talán ez történt. Talán csak a képzelet furcsa játéka. Talán csak álom. Csak képzelgés. Remény... Vágy...

,,Emberek között, akik egyszer szerették egymást, s aztán elmentek egymástól, marad valamilyen kegyetlen, minden írott szerződésnél és ünnepélyes eskünél keményebb kötés, mely ellen nem tudnak vétkezni, akkor sem, ha akarnak."
- Márai Sándor -

,,Hová tűnt az álom nappalaimból?
Éjjel álmodom még - de éjjel minden csempész álmodik.
Az a másik álom, a nappali, mely végigkísért utcán és szalonon, műhelyen és tömegen, az igazi, az a derengő és eszmélő álom, az autóbuszon, jegyváltás közben vagy a fák alatt, egy kerti úton, az a szédülés, mikor átmentem egyik szobából a másikba, az a cél, tárgy és kép nélkül való eszmélés, hogy élek, két semmi között, ez a makacs álom az életről: hová tűnt?"

Hmm... Nem tudom már én se, mit csinálok. Úgy szeretnék dolgokat. De közben mégsem. Tudom, hogy tilos, szigorúan tilos vágynom dolgokra, emberekre, érzésekre... Tilos emlékezni és emlékeket felidézni... Nem akarom. Tényleg.
Szánalmas, amit csinálok. Egyenesen röhejes. De annyira nem megy máshogy... Nem tudok, képtelen vagyok változtatni. Már nem kereslek rögeszmésen mindenhol, nem lesem a dolgaidat olyan sűrűn, de... A fejemből nem tudlak kiűzni. Hiányzol, annyira hiányzol - még mindig... Szándékosan próbálom hanyagolni az ilyen bugyuta bejegyzéseket... De ha egyszer ez van bennem. Hogyha egyszer muszáj leírnom...

Szétfeszít belül a vívódás. Küzdök a lelkemmel, harcolok a gondolataimmal. De nem, nekik nem tudok parancsolni. Az arcomnak megparancsolhatom, hogy nevessen, a tudatomat kényszeríthetem, hogy minden másra figyeljen... de a szívem, a lelkem és a bennük lévő emlékek valami sokkal magasabb rendű dolgok, minthogy azokat én akarattal befolyásoljam. Hát akkor mi a fenét csináljak?!

Azt hiszem, most kell elővennem - a sok-sok Paulo Coelho és minden egyéb után - Márait...

Leültem zongizni. Aztán felnéztem és... áh... fogtam a fényképtartót, kivettem belőle a képet és szépen elraktam. Zavar a mosolya egy olyan embernek, aki már nem ugyanaz, és egy olyan embernek, aki már nem én vagyok...

Van valami, ami mélyebb a puszta emlékeknél. Valamiféle lelki beivódás, ami sokkal több annál, hogy meg tudjuk fogalmazni. Még az okait vagy a "tüneteit" se... Megszokás, kötődés, két lélek elszakíthatatlan köteléke... csak szavak. Felszínesek és üresek. Jobb híján tudatalattinak hívjuk ezt a jelenséget, amikor annyira belédivódott egy dolog, érzés vagy éppen egy ember, hogy erős akarat és tudatosság kell az elfojtásához. Hogy ép eszednél maradj.
Kinyújtod a kezed valaki után, de csak a semmit érinted, akire vársz, már rég csak az emlékeidben él... Van erre valami idézetféle is, talán megkeresem. Azért szeretek idézni, mert amiből már idézet lesz, az már egy olyan mondat, ami szívünk legbelsejéből fakad. Van, aki egész életében egyszer tud egy ilyen mondatot mondani. A szívet leírni borzasztó nehéz. Épp azért, mert a szavak csak valami felszínes dolgok. Sohasem fogjuk tudni szavakkal kifejezni, kik vagyunk és mit érzünk...
Megtaláltam. Természetesen egyik kedvenc íróm mondta...

,,Egy napon felébredtem, és észrevettem, hogy hiányzik. Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted. Kinyújtod a kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. Minden a helyén van az életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami."


Mióta nem vagy velem, először aludtam valakivel. Nem, nem feküdtünk le és semmi személyes nem volt közöttünk. Még csak ölelés se.
Aztán két nap múlva barátok mesélnek, akik a szobában voltak... És úgy elásnám magamat... Vagy inkább a "tudatalattimat".
Ugyanis sikerült beszélnem álmomban. De ha csak ez lenne... Felriadtam, majd hozzábújtam Ákoshoz, miközben az Ő nevét mondogattam és az Ákos hátát simogattam... Kérdeztem, hogy miért nem ébresztettek fel, azt mondták, hogy addigra abbahagytam. Szerencsére Ákos nem ébredt fel. De basszus...
És a durva az, hogy nem azt szégyellem, hogy ez a két ember tud róla. Mert ők ismernek és a barátaim. Hanem saját magam előtt nem tudok elszámolni ezzel. Mi a franc volt ez?! De senki nem válaszol, onnan belülről... Egész hétvégén beszélgettem egy-két baráttal... Nem tudok továbblépni. Továbbra sem. Egy hülye vicc, hogy már jó úton haladok, mert ez csak a felszínes, buta álca. Aminek néha már én is bedőlök. Aztán közben meg...
A fenébe az egésszel.
Nem tudom leírni, mit éreztem, mikor ezt úgy közölték velem... Egy csomó szót tudok írni, de még csak a közelében se lesz az érzésnek: megdöbbentem, mellbevágott, szíven ütött, és még egy csomó szebbnél szebb és válogatottabb kifejezés van... de annyira felesleges írni.
És aki nem is tud az egészről semmit, csak éppen felnőtt nő és borzasztó jó emberismerő, azt mondja nekem, szedjem össze magam. Én próbálom, annyira próbálom, tényleg... Mondta, hogy beszélgessek, és ha kell, ott van ő is. Megköszöntem, mert tényleg aranyos, de hogyha egyszer... áh,mindegy. A hétvégén beszéltem erről eleget. Felkavart rendesen. De hogy jutottam-e akár csak egy kicsivel is előrébb... Nem tudom.

Amikor jön egy komolyabb kiborulás, kicsi mindig magába néz az ember. És bár azt hittem, már mindet kiírtam magamból, de nem, még van ott egy csomó keserűség, egy nagy kupac csalódottság, az egyik sarokban eldugva. Ott van mélyen, és nem tudom száműzni. És újra és újra előjönnek, képtelen a lelkem hagyni, hogy megporosodjon. Képtelenség, hogy egy egyszerű mozdulattal kiseperjem onnan. Nagyon sok mindent hagytál bennem. Úgy szeretnék megszabadulni a rossz emlékektől, mikor elvesztettelek, és mikor jóval később végleg megszakadt közöttünk a kapcsolat. Nem tudom, egyszerűen nem tudom elviselni, ha egy emberrel haragban kell lennem. Ez összefügg a naivitásommal és a simulékonyságommal (kétszínűségemmel?)... Most nem(csak) mint a társam hiányzol, hanem úgy is, mint a barátom.
Bár a szülőkkel vitázásokkal már az agyadra mentem szerintem... Pedig akkor még kevésbé mertem "behisztizni", mint most, mert akkor volt veszíteni valóm. És nem mertem visszaszólni, mert tudtam, hogy könnyedén eljátszhatom azt a keveset is, amit kiharcoltál, kiharcoltunk náluk. Most nem tudnak mivel zsarolni, így aztán kiállok magamért, és igenis hisztizek, ha a józan érvek hatástalanok... A hiszti is, viszont legalább nem hódolok be. Hmm... Hogy lehet valaki ennyire hisztis és számító?! Jesszus.
De a lényeg, hogy nagyon sokáig kell még takarítanom szívemnek abban a bizonyos legbelső és legfontosabb szobácskájában, mire végre rend lesz. Akkor majd papírdobozba lesznek elcsomagolva megtisztítva ezek a rossz élmények. Mígnem eljön az ideje a tatarozásnak, és akkor eldobom őket magamtól. Csak a szép emlékek fognak ragyogni az üvegvitrinben, ami körülfut a szobán. Mindig lesznek újabb és újabb papírdobozok a vitrinek tetején, bennük súlyos csalódások. De egyre több üvegpolcot töltenek meg csillogva a szép emlékek, azok a bizonyos felejthetetlenek...
Ez a szoba az, ahol igazán én vagyok. Ott vannak elraktározva azok, amik alapjában határozzák meg a lelkemet. Ami most még sebes, szakadozott, csúnya. De majd, ha eltűnnek a fájdalmak... Akkor ragyogni fog. Tiszta lesz és őszinte - mintha most születtem volna.

Csak bőgök és bőgök... Egy apróság, az utolsó csepp a pohárban, és előjön minden. Tudom, hogy szétestem, betelt a pohár, kész... Idegileg kikészültem, nem bírom. És nincs senki, egy rohadt ember sem, akit fel mernék hívni. Csak írom ezt a szaros blogot, mintha meghallgatna, mintha segíteni tudna.
Úgy szeretnék megkérni most valakit, hogy öleljen meg és hagyja, hogy kisírjam magam. Egyedül nem megy. Vagy csak hogy felhívhassak valakit... de nem. Ha egy hete jutok el ide, akkor még tudtam volna, kiket hívjak. De már nem tudom. A bizalom egyre nehezebb dolog. Távol tartom magamtól az embereket, tudom... De ha egyszer nem merek már megnyílni... Minek? Akiben pedig megbízok, és tudom, hogy sohasem fog megbántani, őt nem akarom zaklatni. Pedig már rég beszéltünk, és nagyon hiányzik az intelligenciája, az empátiája és a beszélgetés... Még a jövő héten megkereslek, asszem. Betelt a pohár... A legeslegutolsó csepp pedig csak egy apróság volt. Ami gondolkodásra késztetett, és rájöttem, hogy már nem is tudom, kiben bízhatom teljesen. Nem tudom, ki az, akit érdekelek. Ez gond.
Nem bírom már el a dolgokat... Próbálok ott lenni a barátaim mellett, mikor baj van. Erősnek lenni, okos tanácsokat adni és segíteni, vagy egyszerűen csak meghallgatni. De a saját terheimet már nem bírom...

Az utolsó csepp volt.

Paulo Coelho: A Zahir - csak néhány kiragadott gondolat II.

"- Ezért változott át Zahirrá a nő, akit feleségül vettem. A balesetem napjáig meg voltam róla győződve, hogy csak vele lehetek boldog, de nem azért, mert jobban szerettem, mint bármi mást ezen a földön. Hanem mert azt gondoltam, hogy csak ő ért meg, ő ismeri a szokásaimat, a mániáimat, a világnézetemet. Hálás voltam azért, amit értem tett, és úgy éreztem, hogy neki is hálásnak kéne lennie azért, amit én tettem érte. Megszoktam, hogy az ő szemével nézzem a világot.
(...)
- Hát nekem ilyen volt a világ - folytattam. - Esther szépségének a tükre. Ez lenne a szerelem? Vagy ez inkább valami függés?
- Nem tudom. Azt hiszem, hogy a szerelem együtt jár a függéssel." - 207. o.

"Köszönöm, hogy találkoztam Mikhaillal, az epilepsziással, aki hangokat vél hallani. Azért kerestem fel, hogy megtaláljam a feleségemet, és végül valami mást találtam: megláttam, hogy már csak sápadt tükörképe vagyok önmagamnak. Esther még mindig fontos? Azt hiszem, igen, az ő szerelme változtatta meg az életemet annak idején, és most is az ő szerelme változtat meg." - 210. o.

"A balesetem előtt így is cselekedtem volna. De a személyes történetem mosanra már elveszítette a jelentőségét. Többé nem is volt már történet, újra legenda lett belőle, keresés, kaland, kettős utazás: befelé önmagamba és kifelé önmagamból. Visszatértem abba az időbe, amikor minden folyton változásban volt körülöttem, és azt kívántam, bárcsak így maradna életem végéig (eszembe jutott, mit mondtam a sírfeliratomról: "meghalt, míg élet"). Magammal viszem a múltban szerzett tapasztalataimat, amelyek abban segítenek, hogy gyorsan és pontosan reagáljak, de nem fogok állandóan arra gondolni, milyen leckéket tanultam. Képzelj el egy harcost, aki az ütközet kellős közepén elkezd gondolkodni, hogy melyik technikát alkalmazza. Egy szempillantás alatt meghalna." - 247. o.

"- A lázadás korában születtünk. Mindenünket neki szenteltük, lelkesedtünk, kockára tettük az életünket és a fiatalságunkat, és most egyszer csak megtorpanunk: a kezdeti lelkesedés átadja a helyét a valódi kihívásoknak: a fáradtságnak, az unalomnak, a saját képességeinkben való kételkedésnek. Kénytelenek vagyunk szembenézni a magánnyal, az ismeretlennel, a váratlan meglepetésekkel, és amikor már sokadszorra esünk el úgy, hogy senki nem segít fölkelni, föltesszük magunkban a kérdést, hogy valóban megéri-e ennyit szenvedni ezért az ügyért." - 249. o.

"- Ahogy azt is tudod, hogy ezek a búcsú pillanatai.
- Most felidézhetnénk azt az időszakot, amikor megismertük egymást: egy férfi, akinek darabokra tört a szíve egy nő miatt, aki elhagyta, és egy nő, aki őrülten szerelmes valakibe, aki mellette lakik. Most elismételhetném azt, amit egyszer már mondtam: a végsőkig harcolni fogok. De nem teszem. Harcoltam, és vesztettem. Begyógyítom a sebeimet, aztán továbbállok.
- Én is harcoltam, én is vesztettem. (...)
- Mindennap szenvedek, tudsz róla? Már hónapok óta szenvedek, igyekszem kimutatni, mennyire szeretlek, mennyire más minden, amikor velem vagy. És még mindig szenvedek, de most azt mondom: elég. Befejeztem. Elfáradtam. Azon a zágrábi éjszakán leeresztettem a kardom, és azt mondtam magamban: jöjjön, aminek jönnie kell. Üssenek ki, terüljek el a földön, nem bánom, majd rendbe jövök egyszer.
- Majd találsz valaki mást.
- Biztosan: fiatal vagyok, szép, okos és kívánatos. De soha többé nem élhetem át azt, amit veled éltem át.
- Találsz helyette mást, új érzéseket. És tudd meg, akkor is, ha nem hiszed el, hogy szerettelek, amíg együtt voltunk.
- Ebben biztos vagyok, de ez cseppet sem enyhíti a fájdalmamat. Menjünk holnap két külön taxival: utálom a búcsúzkodást, kiváltképpen repülőtereken és pályaudvarokon." - 274. o.


Tudom, hogy hátrafordultál többször is. Láttam, hogy nézel hátra, aztán hogy ne ess hasra, előrefordulsz, de pár másodperc múlva megint hátra... Aztán egyszer elkaptuk egymás tekintetét, és többet nem fordultál hátra. Elsétáltál az új életedbe, amiben én már nem vagyok. Engem pedig ott hagytál.
Egyedül - a semmivel...

"Egy táltos szív remeg a konyhakésben..."

Nagyon kevés dolog fáj úgy, mint mikor csalódnod kell egy barátban...
Legalább őszinte lettél volna velem... Mikor én megbíztam benned, egyik legjobb barátom voltál. Csak őszinteséget kértem. De nem. Hátbatámadásként ért, hogy véletlenül szereztem tudomást arról, mit is gondolsz bizonyos dolgaimról. Ha így, hát így. Sajnálom, hogy így alakult... Nagyon jó barátnőnek tartottalak.
:(

Úgy érzem, egy csomó dolog van bennem, amit nem tudok magamban tartani, muszáj lenne kiadnom. De nincs meg az a mondat, ami segítene elkezdeni, hogy kiírjam magamból. Nem is tudom pontosan megfogalmazni, mi az, ami bennem van. De már szétfeszít.
Tele vagyok érzelmekkel. De nem is tudnám pontosan megmondani, mik ezek.
És közben üresnek érzem magam. Mintha semmi nem lenne belül, csak a fájó, hideg, sötét üresség.

Tele vagyok valamivel, ami maga a tökéletes üresség. És nem tudok megszabadulni tőled...

Fogalmam sincs, mi ez. Nem tudom, nem értem, nem látom...


Az elmúlt két napban azt érzem, hogy érzékenyebb vagyok, mint bármikor. Mintha valaki kinyitott volna. Vagy mintha a lelkemet nem takarná semmi. Csupasz, meztelen vagyok. Nem tudom megvédeni magam. Jön egy fuvallat, és én már reszketek. És mikor jön az eső, és jön a jégeső... Fázom és fáj, de nem tudok semmit sem tenni. Összehúzom csupasz testemet és didergem, reszketek, ahogy bőrömet felsebzik a jégdarabok.
Pont ez történik most a lelkemmel.
Miért, hogyan, és meddig tart, nem tudom...

Hangulat II.

Ilyen esős napokon még nehezebb... Egy hajszál választ el attól, hogy alámerüljek az emlékek birodalmába, ahová húznak az érzelmek, és tudom, hogy minden, amit addig elértem, semmivé lenne odalent. Borzasztó nagy akaraterő kell, hogy ne kezdjelek el hiányolni. Látod, azért csak nem bírtam ki, hogy ne "Neked" írjam ezt is. Nem megy minden egyszerre. :)



Presser Gábor: Nem szólnak a csillagok

Most nem szólnak a csillagok, a messzeség most nem ragyog, s a közelség csak úgy segít, ha érzed, hogy megérint.

Most nem szólnak a csillagok, az árnyékok most túl nagyok, az antennákról víz csorog, felhők, ne sírjatok!

Míg a távolság az ablakát bezárja, míg az éjszaka az új nap fényét várja,
Nézünk egymásra, és válaszolni nem tudok, mert nincsenek jó kérdések, és nem szólnak a csillagok.

Hangulat

Presser: Bolond világ

Megszólalnak elkésve a hangjaim,
mint egy régi orgonán,
jó így, vagy mégsem az, mindegy már.
Kottám persze nincs, már elveszett,
fenn, a padláson talán,
úgyis még másról szólt
s kint a farsang tovább tart,
én nem bánom a zajt,
mert annyi csendet eltakart.

Bolond világ, amit nézünk,
bolond világ
bolond, bolond,
s az áhított csodát,
mint papírglóriát,
csak sodorja a szél tovább.

Bolond világ, amit élünk,
bolond világ,
bolond, bolond
s a papírtrombiták
jól megmosolyogják
az aranysípok sóhaját.

Már nem tudom, hány réteg van bennem... Hány teljesen különböző ember és karakter, hányféle stílus... Mennyi ellentétes és egymással összeegyeztethetetlen érzelem...
Egyáltalán ki a fene vagyok én?
Az embereknek megmutatom egyfajta arcomat. A barátaimnak egy kicsit más arcomat is. A legjobb barátaim ismerik ezt a blogot. És érzem, hogy még mindig maradt bennem annyi minden...
Csak sodródok. Persze, hogy jó végre ez is. De én sohasem szerettem úgy túlságosan sokáig sodródni. Nem szeretek céltalanul élni. Egy csomó tervem és célkitűzésem van, mégis valahogy céltalannak érzem az egészet... Most akkor hogy is van ez? :S

Lezárlak. Lassan most már végleg. Nem hiszem, hogy a hiányod okozta sebek valaha is behegednének. Vagy ha mégis, akkor sok-sok időnek kell eltelnie hozzá... Viszont beleuntam, hogy mindig a sebeimet nyalogassam.
17 éves vagyok, előttem van még minden. Nincs szükségem egy vágyálomra, egy olyan ember képére, aki már csak a múltban létezik. Nem felejtek - de nem leszek az emlékeim rabja. Itt vagyok, világ! :)

Paulo Coelho: A Zahir - csak néhány kiragadott gondolat

"Növekszünk, változunk, néha észreveszünk magunkban egy-egy hibát, amit ki kell javítani, nem mindig a legjobb megoldást választjuk, de a megpróbáltatások közepette tovább élünk, létezünk, és igyekszünk szilárdan állni, hogy méltóságot kölcsönözzünk, de nem a falaknak, s nem is a kapuknak és az ablakoknak, hanem annak a belső, üres térnek, ahol imádjuk mindazt, ami számunkra kedves és fontos." - 63. o.

"Mindent kitölt. Ő életem egyetlen értelme. Körülnézek, készülök az előadásra, és megértem, miért szálltam szembe a hóval, a dugóval, a jeges országúttal: hogy eszembe jusson, hogy mindennap újjá kell építenem magam, és hogy - életemben először - elfogadjam, hogy van egy lény, akit önmagamnál is jobban szeretek."
- 63. o.

Hogy miért blogolok?
"Egy napon talán eljut hozzá ez a könyv, de ha mégsem, én most már akkor is megbékéltem a lelkemmel. Már nem harcolok a sértett büszkeségemért, már nem keresem Esthert minden utcasarkon, bárban, moziban és étteremben, Marie-ban és az újságokban.
Ellenkezőleg, boldog vagyok, hogy létezik - mert megmutatta, hogy képes vagyok olyan szerelemre, amiről magam sem tudtam, és ez hálával tölt el.
Elfogadom a Zahirt, és hagyom, hogy elvezessen a szentségig vagy az őrületig."
- 64. o.

"Képzeletbeli világomban Esther még mindig a társam volt, és szerelme erőt adott, hogy tovább menjek, hogy kitágítsam a határaimat.
A valóságban viszont a rögeszmém volt. Leszívta minden energiámat, kiszorított mindent az agyamból, és kényszerített, hogy óriási erőfeszítések árán folytassam az életemet, a munkámat, és producerekkel találkozgassak meg interjúkat adjak.
Hogy lehetséges, hogy két év után sem tudom elfelejteni? Nem bírok már folyton rá gondolni, elemezgetni minden jelenetünket, megfontolni minden lehetőséget, próbálok menekülni előlre, hozzászokni a helyzethez, könyvet írni, jógázni, jótékonykodni, látogatóba járni a barátaimhoz, nőket elcsábítani, vacsorákra járni, moziba járni (...), színházba, balettra, focimeccsre járni. De bárhogy küzdök ellene, mindig a Zahir győz, minden csatát megnyer, mindig jelen van, mindig eszembe juttatja, hogy "milyen jó lenne, ha itt lenne velem." - 115. o.

"...éppen ebben áll a titok, hogy vannak történetek, amelyek félbeszakadtak. Ezek a történetek sokkal inkább jelen vannak, mint a többi, és amíg nem zárjuk le őket, addig nem tudunk továbblépni." - 198. o.

"Ezért olyan fontos, hogy bizonyos dolgokat hagyjunk elmenni. Elszakadni. Megszabadulni. Az embereknek meg kell érteniük, hogy senki sem játszik cinkelt lapokkal, egyszer nyerünk, másszor veszítünk. Ne várd, hogy visszakapj valamit, ne várd, hogy észrevegyék az erőfeszítéseidet, hogy felfedezzék a tehetségedet, hogy megértsék a szerelmedet. Minden egyes ciklust le kell zárni. Nem büszkeségből, nem azért, mert nem bírsz tovább harcolni, nem is gőgből, hanem egyszerűen azért, mert már nem része az életednek. Zárd be az ajtót, cserélj lemezt, takarítsd ki a házad, rázd ki a porrongyot. Felejtsd el azt, aki voltál, és legyél az, aki vagy." - 198. o.

"- Nem ezt mondtam: hitem szerint soha senki nem hibáztathatja a másikat, semmilyen körülmények között. Azt mondtam, hogy megvan rá a lehetősége, hogy válasszon: vagy nem szereti tovább magát, vagy ráveszi valahogy, hogy megkeresse." - 199. o.

Kölcsey Ferenc: Elfojtódás

Ó sírni, sírni, sírni,
Mint nem sírt senki még
Az elsűlyedt boldogság után,
Mint nem sírt senki még
Legfelső pontján fájdalmának,
Ki tud? ki tud?

Ah, fájdalom -
Lángoló, mint az enyém, csapongó, s mély,
Nincsen több, nincs sehol!

S mért nem forr könyű szememben?
S mért hogy szívem nem reped meg
Vérözönnel keblemen?

Bényétől Pécelig, 1814. augusztus 16.

Olyan, mintha bizonyítani akartam volna. Nemcsak Neked, hanem magamnak is. Bár, tegyük hozzá, elsősorban Neked (főleg az elején).
Látod, csak sikerült. Amit Veled, főleg a Te biztatásodra kezdtem el, aztán végül egyedül maradtam, mire befejeztem. De sikerült - Nélküled is.

Ha nem akarunk belefulladni az önsajnálatba, ha tényleg talpra akarunk állni, még akkor is, ha tudjuk, hogy semmi értelme - szükségünk van a célokra és a tervekre. Ha úgy érzed, nincs értelme az életednek, töltsd meg célokkal. Asszem...
Nincs semmi, amiért élnék. Csak élek bele a világba. Nincs senki, akinek a világot jelenteném, és senki, aki az én világom lehetne. Nem tartozom senkihez. Egyedül vagyok. Csak sodródok, spontán élek bele a világba, és keresem önmagamat. Fogalmam sincs, most ki vagyok. Fogalmam sincs, miért élek. Nem tudom, mit keresek, mit kedvelek, mit szeretek, mit miért csinálok.
De itt vagyok.

És örülök, hogy néha teljesen lehetetlennek tűnnek a kitűzött célok. Örülök, mert tudom, hogy ameddig szinte bele fogok pusztulni, hogy elérjem a céljaimat, addig is teszek valamit. Nincs szükségem Rád.
Egyedül vagyok, teljesen egyedül. De akkor is vagyok. És nincs szükségem arra, hogy mellettem álljon valaki és én függjek tőle - pedig tudom, hogy ez az egy dolog tesz igazán boldoggá. Nem kell most senki.

Szeretném végre megtudni, ki vagyok.
Szeretném véghezvinni a terveimet.
Nem érdekel, ha összeroskadok a terhek alatt.
Van egy életem.
Amibe - most - nem kell senki.

˝Vannak emberek, akiket nem lehet elfelejteni. Akik hagynak a lelkünkben egy fájó lenyomatot. Tátongó sebet, aminek a sajgását elnyomhatja ugyan az élet további folyása - a nevetés, a virágillat, a napfény, a finom ételek, a kedves emberek, akik körülvesznek... de mélyen, a lélekben az a seb sosem heged be. Sosem.˝

Lecseréltem végre a háttérképemet a telefonon. Hónapokig volt ugyanaz. Muszáj lesz változtatni, muszáj lesz valahogy - legalább részben - túllépni... Nem lehet. Hülyeség olyasvalakit szeretni, akit soha nem kaphatok (már) meg. Hülyeség olyasvalakire várni, aki sohasem fog (vissza)jönni.
Már nem remélek semmit, ha látom, hogy írtál vagy fent vagy valahol - épp ellenkezőleg: görcsbe rándult a gyomrom, mikor láttam, hogy hetek óta először ismét írtál. Előre féltem tőle, most épp mit fogok olvasni, most épp mit fogok kapni, most épp mire kell hogy számítsak. De semmi nem volt - szerencsére. Csak egy udvariaskodó üzenetváltás egy teljesen hétköznapi dologról. Ide jutottunk. Pontosan ide.
Most akkor hány ugrás hátra? Ki tudja azt megszámolni?

Megismersz valakit. Megszereted. Megtudod milyen az, amikor tiszta szívből szeret. Aztán (hogy önhibából, vagy sem, az nem ide tartozik, de) elveszíted. Eltelik az idő. Sok minden történik. Elúszik a barátság is, míg végül ott állsz teljesen egyedül - és rájössz, hogy fogalmad sincs róla, milyen ember is Ő. Nem ismered.
Nem csak Te változol a fájdalom hatására. Erős volt a szerelem. Nagyon sok dolgot megváltoztatott. Ő sem tud változás nélkül továbblépni. De arra nem számítottál, hogy teljesen idegen lesz számodra. Pedig ez történt.

Nem sajnálkozom. Nem sírok. Nem fáj. Egyszerűen annyit mondok: ez van.

Te csináltad ezt... Vajon tudatában vagy, mit tettél?

,,Nincs rosszabb, mint megpróbálni elfelejteni valakit, amikor tudjuk, hogy igazából sohasem fog sikerülni."

Neked.

Kicseszett szeptember 13...

Most valami lezárul. Lakat kerül rá. Ha nem is tűnik el már sohasem, de eltüntetem, elzárom agyam legmélyebb zugába, és hagyom megporosodni.

Nem bántam meg semmit. Életem eddigi legszebb időszaka éppen egy éve kezdődött el. Elmondhatatlanul hálás vagyok. Nem volt senki az életemben, akitől ennyit kaptam volna, és aki mellett ennyit változtam volna. Nyíltabb vagyok, milliószor nyíltabb, mint azelőtt, magabiztosabb és optimistább. Érzem, hogy van talaj a lábam alatt, hogy vannak körülöttem emberek, hogy van miért élni. Tudod, Te voltál az értelme az egésznek. És ahelyett, hogy azóta eltemettem volna magamat, sokkal stabilabban állok a világban, mint bármikor.
Én még soha senkitől nem kaptam ilyen érzelmeket... Megdöbbentő, mennyit adtál: tiszteletet, megbecsülést, féltést... Nem szeretett még így senki. De ezt mindig is tudtam. Viszont mostanában nagyon sokat gondolkodtam... Kivételes ember vagy. Óriási szívvel és lélekkel. Borzasztó érzékeny és gyönyörű lélekkel.
"Kinek szép a lelkében az ének..." A Tiédben gyönyörű.
Soha nem éreztem még azt,hogy valaki tisztelne. Márpedig Te éppen ezt tetted. Megbecsülted, amit csináltam. Támogattál, bátorítottál. Mellettem álltál, amikor senki másra nem számíthattam. Te voltál ott akkor is, mikor összetörtem. Az egyetlen voltál, aki mellett meg tudtam nyugodni. Biztonságban éreztem magam. Mert nem csak tudtam, hanem éreztem is azt, hogy szeretsz. És mint egy kis gyereklány, úgy éreztem, ha velem vagy, nem érhet semmi rossz.
Elhitetted velem, hogy bármit el tudok érni, ha nagyon akarom. Biztattál, nagyon sokszor. Továbblökdöstél, mikor már feladtam, mikor vissza akartam fordulni és otthagyni mindent, amit addig csináltam. Támogattál, és Te is kikérted a véleményem mindennel kapcsolatban. Számítottál rám, épp úgy, ahogyan én.

A legfontosabb azonban, hogy megmutattad nekem azt a két dolgot, ami az életben a legfontosabb: a szerelmet és a zenét.
Nem fogom ezeket elfelejteni sohasem. Lehetsz most már bármilyen, nem számít, hogyan viselkedsz. Az emlékeimben élő éned mindig ott lesz a ládikában, a szívem legbelső rejtett zugában.
Már nem küzdök, hogy elfelejtselek. Anélkül is tudok tovább élni.



Köszönöm.

Magyar Dal Napja 2010.

,,De ha elhagysz engem, meghalok,
vagy ami még rosszabb, tá'n megmaradok.
S akkor mindörökre elveszek,
és már nem kell, aki hazavezet."
/Presser Gábor: Te majd kézen fogsz és hazavezetsz/

Annyira jól esik, hogy ilyen emberek is vannak körülöttem... Ég a pofám saját magam miatt, meg hogy belekavarok mindenki életébe... Annyira hálás vagyok, hogy törődtök velem.
Miért is lenne szükségem egy párkapcsolatra, amikor ilyen... hmm... barátok? Nem, kicsit más. Nem tudok megfogalmazni egy-egy emberhez fűződő viszonyomat. Pótapa, pótbátyó, pótnővér... nem tudom elmondani, mit jelentetek nekem. Tényleg olyan, mintha még egy családot kapnék.
Köszönöm, hogy vagytok nekem!
:)

mérhetetlen düh és tehetetlenség...

Ha csak valami halvány fogalmad lenne róla, mennyire hiányzol, ha csak sejtenéd, hogy mennyire erős volt ez a szerelem, ha legalább tudnám, hogy tudsz rólam. Ha csak egy picit érdekelnélek. Ha nem vennél semmibe. Ha érnék még Neked valamit. Ha megértenéd, hogy így senki nem fog szeretni, ha éreznéd azt a köteléket, ami engem Hozzád fűz... Nem tudom, a tiéd hogyan tudott megszakadni és mikor... De volt idő, mikor Te is legalább ennyire szerettél...
Csessze meg a múlt idő, csessze meg a világ, amit Nélküled kell élnem, csessze meg minden és mindenki.

Nincsen több mondanivalóm.
Jó éjt.

Falling slowly...

13. bejegyzés a hónapban : )


I don't know you
but I want you
all the more for that
words fall through me
and always fool me
and I can't react

games that never amount
to more than they're meant
will play themselves out

take this sinking boat
and point it home
we've still got time
raise your hopeful voice
you had the choice
you've made it now

falling slowly
eyes that know me
and I can't go back
wounds that take me
and erase me
and I'm painted black

well you have suffered enough
and warred with yourself
it's time that you've won

take this sinking boat
and point it home
we've still got time
raise your hopeful voice
you had the choice
you've made it now

take this sinking boat
and point it home
we've still got time
raise your hopeful voice
you had the choice
you've made it now

falling slowly
sing your melody
I'll sing it loud

"A sors dönti el, hogy kihez ad hozzá, és hogy kit vesz el tőled... Már csak a ropogásokat hallod, a szíved ezer apró darabra tört. Talán így kellett lennie. Ha az eszedre hallgatsz, az volt a helyes, mert teljesen mások vagytok. Más életkor, más város, más célok, más légkör, más múlt, más jövő, de vágytok egymásra. A szívetek egymásért kalapál, boldogok vagytok együtt, de ez hosszú távon elég? Tudnátok élni egymásért és egymásnak? Hoznátok áldozatokat egymásért? És a legfontosabb: megérné? Nem tudod, csak abban vagy biztos, hogy beleszerettél, és hogy akarod úgy ahogy van mindenestől, bármilyen nehéz lesz, akarod, de neki több vesztenivalója van. A szíve szerint veled lenne, de az esze ellenkezik. De ő, bármilyen nehéz is, az eszére hallgat....Nem tehetsz ellene semmit. Nem öregedhetsz tíz évet, nem végezhetsz el három iskolát, nem vehetsz házat, autót, nem szerezhetsz tapasztalatot. Nem teheted. Pedig megtennéd érte. Érte mindent. Neki mindez megvan. De neked meglesz? Nem tudod ...mit hoz a sors. Talán egyszer valahol, valamikor, és lesz még egy csók és még egy ölelés. Ennyi, vagy talán több? Nem is sejtheted. Csak az időre vársz, hogy az majd segít, és eldönt mindent. De még mindig fáj. Látnod kell. Senki sem tudhatja körülötted, hogy megveszel érte, csak kopognak széthullt szíved darabjai, és csak a remény marad. A remény, hogy egyszer csörög a telefon, ő hív, vagy jön egy sms, egy e-mail, hogy 'hiányzol', hogy egyszer láthatod még úgy, hogy nincs ott senki más, csak te és ő. És akkor elmondhatod azt, amit eddig nem, hogy fontos, hogy érte élsz, hogy mindent megadnál neki amit csak kér. Vagy nem is mondanál semmit, csak a szemébe néznél mélyen, igazán, s talán egy pillanatra eldöntené a sorsotokat, rájönnél, hogy akar-e még, hogy van-e még remény, hogy élhetsz-e érte, vagy el kell felejtened örökre. Most a szíved darabjait keresed, össze akarod rakni, hogy újra tudj örülni. Ő egy érintéssel összerakna, de nem csörög a telefon, nem jön az sms. A remény marad csak, a türelem. Csak lopva figyeled. Hiszen a sors dönti el, hogy kihez ad hozzá, és hogy kit vesz el tőled. Így te is a sorsra bízod.. Úgyis ő dönti el.."

Szükségem van Rád... Nem megy, Nélküled nem... Nem, nem és nem... Képtelen vagyok. Kell a támogatásod, kell a biztatásod, azt szeretném, hogy mellettem legyél és elkapj, ha elesnék. Mert nem tudok talpon maradni. Elfogyott az erő. Nincs már bennem semmi. Nem tudom, mi tart még mindig életben...

,,A lány, aki sebezhetetlennek tűnt, megtört. A lány, aki annyira erősnek látszott, összeomlott. A lány, aki mindig nevetett, most zokogott aki sosem hagyta abba a próbálkozást, most végleg feladta...''

...vagy ez a pillanat már régen megvolt. És nincs, aki elkapja, mikor összeomlik, nincs, aki felemelje a földről, nincs senki, ki meg tudná vigasztalni, nincs semmi, amiért még érdemes lenne élni...

Nincs az a kéz, mi segítséget nyújthatna,
Nincs az a váll, ahol ő megpihenhetne,
Nincsen száj, hogy egy puszit adjon arcára,
Nincsen szempár, hogy lesse, mikor botlik meg.

Nincs tekintet, mi csillogna a sötétben;
Nincs kar, mi átölelve óvna mindentől;
Nincsen váll, amin a szív megpihenhetne;
Nincsen hang, ami felrántana a mélyből.

Nincs semmi, miért érdemes lenne élni...

őszinte vallomás...

Nem bírom... Újra és újra előtörnek az emlékek, az érzések és a megmagyarázhatatlan remények, amiket már nem is értem, mi éltet. De ott vannak. Könyörtelenül jelen vannak. Két hónapja nem hagynak nyugtot, nem szűnnek, még csak nem is csillapodnak. Pedig Te éppen mindent megteszel, amivel el lehetne tüntetni ezeket a dolgokat. Ott bántasz, ahol érsz, hagyod, hogy óriásikat csalódjak Benned, bunkó és önző vagy - és mégsem tudlak nem szeretni. Pedig már ez is elég volna.
Szenvedek. Két hónapja nincsen életem. Azt hiszem, tudom, ki vagyok. Úgy érzem, magamra találtam. Aztán, mint egy ébredés, egy rettenetes és kiábrándító ébredés, rájövök, hogy fogalmam sincsen, ki is vagyok. Mit keresek ebben a világban? Mit akarok az életemtől? Mi is az, amit az életemnek hívok? Mi célból jöttem a világra? Van-e értelme a létezésemnek?
Ki vagyok én?
Keserű szájízzel írom le ezeket. Borzasztó belegondolni. Nem tudok létezni. Nélküled nem... Egyszerűen nem megy, bárhogyan is próbálom.

Kérlek, gyere vissza hozzám. Elmondhatatlanul hiányzol. Szeretni akarlak és megadni Neked mindent.
Szeretlek. És ezt nem tudja kiölni belőlem semmi. Megpróbáltam hazudni önmagamnak is, másoknak is. Nem megy, tudod?!
Nem lázadok. Most nem. Megnyugodtam. Le kellett ezt végre írnom. Nem tudok magamnak hazudni.
Szükségem van Rád.
Legszívesebben megírnám ezt Neked. De bebizonyítottad, hogy nem számítok már Neked. Hiába fáj, és hiába tudlak ezért gyűlölni - nagyon is jól emlékszem arra az Énedre, akit én szerettem. Hiába döntöttél úgy, hogy ez már nem Te vagy. Saját magadat nem tudod elásni. Megpróbálhatod. De egy idő után úgyis rájössz, hogy nem tudsz hazudni. Önmagadnak semmiképpen. Lehet, hogy nem leszel már belém soha többé szerelmes. Lehet, hogy még csak beszélni se fogunk többé. De a szívemnek van egy olyan része, ami nem felejt. Ez a rész mindig Hozzád fog húzni.
Mindig...

Két hónapja.

,,Hiszem, hogy az emberek okkal válnak életünk részévé. Azt is hiszem, hogy talán okkal is mennek el. Tanulni fogunk belőle, újra és újra. Erőssé tesz és megkeményít. Megszokott klisé, de a sebek az idő múlásával mindjobban behegednek majd, s te akkor is ott fogsz állni. Erővel. Hittel. Bátran."

Bár vannak olyan sebek, amik talán sohasem múlnak el (de kívánom, hogy ne legyen igazam), nincs az a szív, ami képes lenne a végsőkig vérezni. Nem hagyom, hogy belehaljak a szerelmedbe...

Sok mindent köszönhetek Neked. De nem csak a 10 hónap alatt. Annak is, hogy elhagytál. Nagyon sokat változtam. De bármennyire is bántasz, és akármekkorát csalódtam is Benned -
köszönöm.

Megasztár

Egy éve ilyentájt mentem el Hozzád, az első héten suli után... Akkor filmeztünk, Ray Charles életét néztük meg és pizzáztunk. Utána sokáig őrizted a pizzás dobozt, amit végül mégiscsak elfelejtettem hazahozni...
Hit the road Jack

M'ért kell, hogy fájjon?!

Sose szoktam tv-t nézni. Most is csak ismerős miatt, aki énekel. És basszus. Felhangzik pár akkord, és én elkezdek sírni és remegni. Felugrok és ráz a hideg...
Te linkelted ezt a zenét. És mennyit sírtam rá. Mikor először hallgattam, akkor éreztem meg,hogy barátnőd lesz. És néhány nap múlva jött a bizonyosság... Nem akarom... Nem akarok emlékezni mindig, mindig... Francba az egésszel. Csak kikapcsolódni szeretnék, zenét hallgatni, új zenészeket hallgatni, nem emlékezni... Francba! ...

Dübörög a fejemben a vér, vérnyomásom az egekben és szédülök... juhhé.

remélem, néha azért Neked is nehéz...

,,Az egyetlen dolog, ami még nehezebb, mint elsétálni, az az, hogy ne nézz vissza."

Nem hajítottam el magamtól a Tőled kapott, Hozzád kötődő, stb. dolgokat. Még csak el sem pakoltam őket. A zenekaros pólódban alszok a plüss kacsával, amit Tőled kaptam. A zongorámon ott a közös képünk, az ajándékok. Azt a telefont használom, amit a húgodtól kaptam kölcsön, azzal a SIM-kártyával, amit felesben együtt vettünk. Te vagy a háttérképem azóta, mióta az egyik utolsó Welcome-bulin, amin még a barátnődként voltam ott, lefényképeztelek beálláskor az egyik kedvenc ingedben (amiben tegnap is voltál...) azzal a gitárral, ami a kedvencem volt (és amin nagyon ritkán játszottál, de mióta nem vagyunk együtt, szinte csak azon láttalak játszani).
Nem is szeretnék még változtatni ezeken a dolgokon. A pénztárcámban ott a stúdiós névjegykártyátok, a pengetők között ott van az a kettő is, amit Tőled kaptam. Játszom a dalokat, amiket Te mutattál, amiket a suliban tanultatok, és adtál róla kottát. Játszom azt a számot is, amit együtt kezdtünk el megtanulni. Nagyon sok jazz-t hallgatok, még akkor sem hallgattam ennyit, amikor együtt voltunk. Nézem a Hangmestert, nCore-ozok, szedem le a filmeket, amiket már egyedül nézek meg... Folyamatosan Rólad beszélek...
Kegyetlen a felismerés, amit bár mindig tudtam, de most óriási erővel tör rám: nem fogok soha senkit így szeretni. Nem fogok soha senkinek így megnyílni. Rettenetes szó ez: soha... Borzalmas kimondani... Soha nem leszek már ugyanaz az ember.
De Téged sem fog soha senki így szeretni. Ezt Te is tudod, mindig tudtad. Szakításkor is. Még ki is mondtad.
Mindig emlékezni fogok Rád, és mindenre, amit Tőled kaptam, Veled éltem át. Ha akarnám, se tudnám kitörölni az emlékezetemből. Általad lettem az, aki vagyok. És tudom, hogy most magamra találtam. Ennyit már senki nem fog rajtam változtatni, mint Te. Nem tudnálak kitörölni az emlékezetemből, mert az emlékek már beleíródtak a vonásaimba, a mozdulataimba, a gesztusaimba és a szavaimba. Elkezdek írni, és látom a betűket, amik némelyike mintha a Tiéd lenne... Megpróbáltam máshogy, de egyszerűen nem állt kézre. Már bennem vagy. Kitörölhetetlenül. És Te sem fogsz soha tudni kitörölni az emlékezetedből. Éveket tölthetsz el egy lány mellett, őt szeretve - de teljesen nem fogsz elfelejteni sohasem. Ebben majdnem teljesen biztos vagyok. Megsemmisülnék, ha az ellenkezője történnék.

De nem fogom eltemetni magam. Egyre többet gondolkodom. Tudod, szeretnék egy kapcsolatot. Nem arra törekszem, hogy akár csak megközelítse azt, ami köztünk volt, dehogy! Hogyan is kívánhatnám? :) Viszont nő vagyok. ,,Szeretnék valakit, aki majd fél elveszíteni..." Szeretnék egy kapcsolatot. Tudom, hogy nem leszek túlságosan szerelmes. Először biztos nem. De vágyom rá, hogy valaki mellettem legyen. Szükségem van az érintésekre és a szerető pillantásokra. Ezt szeretném.

Nem az emlékeimben élve reménytelenül várni Rád...

"Megijeszt a tudat, hogy az a fiú -aki, esküszöm, különleges volt!- pontosan ugyanolyanná vált, mint a többi..."

Nem hittem volna, hogy valaha ekkorát fogok benned csalódni. Nincs nagy betű. Az annak az embernek szólt, akit én ismertem. Ezt a mostanit nem ismerem.
Nem ismerlek.
Elképesztően rosszul esik, hogy még egy rohadt magyarázatot sem kapok. Hogy ennyit sem érdemlek meg azok a hosszú és gyönyörű hónapok után. Azt hittem, ennél sokkal többet jelent neked, ami köztünk volt. Hát, tévedtem.

Ha pedig komolyan, tényleg azt hitted, hogy te eltiltasz valamitől, én meg be fogom tartani, na akkor tényleg nem ismersz. Normális hangnemben kellene beszélni, nem hiszem, hogy akár csak egyszer is bunkó lettem volna - nemhogy ennyiszer és ennyire... Ki nem állhatom, ha megmondják nekem, mit csináljak. Ezt Te is nagyon jól tudod.

Nem tudom, mit vártál. Hogy majd visszaszólok neked és hisztit rendezek? Akkor megint csak nem ismersz. Lehet, hogy rohadtul megsértettél, de nem leszek akkora egy geci, hogy én ugyanígy viselkedjek.

Az az ember, akit én ismertem... csodálkozom, hogy tűnhetett el ennyi idő alatt. Az, aki sohasem volt indokolatlanul bunkó, még hogyha volt rá indoka, akkor sem. Be-beszólogatott az embereknek, de komolyan nem bántott senkit. Az az ember nem csak hogy szerethető volt, de nem is lehetett mást. Nem lehetett nem szeretni. Az az ember önzetlen volt.
Az az ember hiányzik...

de még hogy dacolnak...

"Vannak dolgok, amiket sosem felejt el az ember. Kezdett ráébredni, hogy ezek a dolgok - a zene, a holdfény vagy a csók -, amiket a gyakorlati életben az ember pillanatnyinak vél, és éppen ezért nem sokat törődik velük, pontosan ezek a dolgok tartanak a legtovább. Talán nevetségesnek tűnnek, mégis ezek dacolnak a legtovább a feledéssel."

Lökött... Ha azt hitted, ennyiben hagyom, hogy nem akarsz ezentúl hozzám szólni, hát tévedtél... Szeretlek, te lány. :) Még akkor is, ha az a bizonyos zöld szörny elég szép dolgokat sugdosott rólam... Szóval, ezt meg kellene beszélni! Sokkal többet ér ám a barátságod, minthogy hagyjam egy hülye pasi miatt elúszni... Ráadásul minden ok nélkül. Na mindegy.
Ne csináld ezt...

♥