"Love was when I loved you,
One true time I hold you" ...

Hónapok óta először találkozok valakivel... Buta divatszóval randinak is nevezhetnénk... Erre nem előjönnek az emlékek? Legalább ötször említettem a nevedet, és tucatszor haraptam el mondatot és váltottam témát, hogy ne legyél benne... És hasonlítgattam... De tudod mi az, ami ennél is rosszabb?
Te nyertél...

"Nem akarom, de rád gondolok; menekülnék, de nem tudok. Nyugalom kéne, béke, csend... de itt visszhangzol idebent."

Gyűlölöm a döntésképtelenségemet, gyűlölöm a kételyeket, gyűlölöm, hogy minden tettünknek következménye van, gyűlölöm, hogy lelkeken gázolunk át egy-egy döntéssel, de ha máshogy választanánk, a saját lelkünket temetnénk el... Gyűlölöm, hogy törések és fájdalmak nélkül nem lehet egy lépést sem tenned a világban... Hogy akaratlanul taposunk el önmagunknál milliószor fontosabb embereket... Gyűlölöm a keresztutakat, ami elé a Sors állít minket, gyűlölöm, hogy nincs jó döntés vagy rossz, gyűlölöm, hogy nincs helyes megoldás... Amint rálépsz az egyik útra, a másik beláthatatlan messzeségbe került... Gyűlölöm, hogy a szív érez... Gyűlölöm, amikor nem... Gyűlölöm, hogy emlékszik... Gyűlölöm, amikor nem...

Gyűlölöm, hogy akárhányszor úgy érzem, sarokba szorít a világ, hogy nem tudom, mihez kezdjek, merre lépjek, azonnal elkezd hiányozni az az ember, aki már nem létezik... És bár ténylegesen már talán nem hiányolom, ráadásul a szívem is lassan újraéled... döntő pillanatokban mégis arra vágyom, hogy mellettem légy és támogass...

Borzasztó nehéz dolog, amikor patthelyzetben kell dönteni... Mint a sakkban: bármerre lépsz, nem nyerhetsz...de a másik sem. Csak míg a sakktáblán ilyenkor befejeződik a játék, az életben csak ekkor kezdődik... Mert neked muszáj lépned. Mert nem vagy bábu egy játéktáblán...Pedig mennyivel könnyebb lenne! De nem, neked mérlegelned és döntened kell - hiába tudod, hogy jó döntés nincsen. Csak kevésbé rossz...
Felőröl a két út... Ami az egyiknél abszolút kizáró ok, a másiknál megvan. Ami a másiknál hátráltató tényező, az elsőnél dominál... És neked mégis döntened kell... Mert a játék már rég elkezdődött, és nem várt beleegyezést. Nincs beleszólási jogod, még egy fránya jogod sem... Ilyen tekintetben mégiscsak bábu vagy - a Sors bábuja. Mégis neked, csakis neked kell szenvedned és döntened. A feletted álló hatalom csak a problémákat rakja eléd, hogy hogyan oldod meg őket, csak rajtad áll...

Piszok nehéz úgy dönteni, hogy mások sorsa is múlik rajta.. de ami ennél is rosszabb: a lelkük... Senki lelkével nem rendelkezhetsz és nem élhetsz vissza... De ha a sajátodat rakod a céltáblára, magad ellen vétesz...

Nem tudom, miért kell áskálódnod, beleszólnod az életembe (amiből - csak mellékesen - Te vontad ki magadat...) és ami ennél is rosszabb, másokra rossz fényt vetned ezzel... Igaz, szereztél nekem egy jó estét a hülyeségeddel... Ugyanis könnyesre röhögtem magam. :D
Én sem állítok Rólad hülyeségeket, sőt... Megvédelek, ha valótlant hallok másoktól... Pedig rohadtul nem érdekem. Na mindegy. Szóval jól esne, ha ennek nem az ellenkezőjét kapnám. Csak két ember vagyunk, kiknek van közös múltjuk. Ezt aláírom, tudom. Viszont: lehet, hogy múlt (és nem jelen), de az a múlt akkor is közös volt, ennyivel talán megtisztelhetnél, hogy nem terjesztesz rólam hülyeségeket... Na, mindegy. Lehet, hogy nem is szándékos volt, csak valakinek elejtettél egy megjegyzést a véleményedről. Csak annyiban zavar marhára, hogy ez a másik érintett személy részéről azért, valljuk be, gázabb...

Amíg nem származik neki ebből a pletykából hátránya, addig megtartom a véleményem a blognak. De amint kárát látja a kitalációdnak, rögtön menni fog az üzenet fészbúkon......

Felhúztál.

...

Vajon milyen érzés lehet orvosként tudnod, hogy az idős úr, aki előtted áll, halálra van ítélve? Ha megműtöd, igen nagy valószínűséggel leáll a szíve a megterhelés miatt és a kezeid között hal meg, ha nem teszel semmit, a kór fog vele végezni - itt már nincs más szereped, csak a kínjainak enyhítése...

Vajon milyen érzés lehet orvosként megmondanod ezt a családjának?

Vajon milyen érzés lehet a gyerekeinek látni, ahogy a férfit, aki felnevelte őket, aki példaképük volt, most teljesen maga alá gyűri a betegség?

Vajon milyen érzés lehet a legfiatalabb gyermekének tudni, hogy a most még csak pár hetes csecsemő fia sohasem fogja ismerni azt az embert, aki az apjából embert nevelt?

Vajon milyen érzés lehet, hogy ha akarod, ha nem, itt fogod hagyni ezt a világot... És tudod, hogy nem előbb vagy utóbb... Hogy nincs vagy... és nincs utóbb... Nem tudod irányítani a sorsodat, persze senki sem. De neked nincs választásod. Nincs az édes tudatlanság. A könyörtelen tények vannak, összemázolt papírmasék és sötét fekete betűk látszólag logikátlan egymásutánja, és egy szempár, ami mindezt érti, és nem mosolyog, nem kacsint és nem biztat... Nincs választásod. Nincs semmid. Életed fonala véges, és egyre keskenyedik. És nem tudod elengedni a múltat. Nem tudod elfogadni, hogy az élet a porba taszított, és lépten-nyomon megaláz. Nem tudod elfogadni a szereped - lehetetlen. Emberből vagy - van büszkeséged. Nem tudod elviselni, egyszerűen nem engedi a méltóságod, hogy egy botra támaszkodva lépkedj, hogy mások fürdessenek, hogy fogják a kezed és vezessenek - hiszen férfi vagy. Mindig is te voltál az erős. A fiaid tisztelnek... És most... Egy asszony karja az, ami elkap, különben összeesnél. Ebbe nem lehet beletörődni... A Sors tudja csak igazán megalázni az embert, semmi más...

Csak egy sors van, ami talán még ennél is rosszabb... Nem kezdem úgy, hogy vajon... Nem szeretném átélni az előzőeket sem... de ezt le sem merem írni, hogy vajon... Kegyetlen, kegyetlen világ... Mindent, amit kapunk, meg kell becsülni, mert legalább annyit fogunk elveszíteni is... Nem szeretném tudni, mit él át egy asszony...
A férfi, aki közel fél évszázada melletted volt mindig, akivel együtt álmodtad az életet, majd együtt éltétek az álmaitokat, aki mindent tud rólad... Aki mellett a lányból nő lett, majd a nőből asszony... Óriási álmok, gyönyörű tervek, és nagyon sok bonyodalom, amit együtt, vállvetve oldottatok meg... A semmiből megteremtettétek, amire szükség volt, és elindítottatok az életbe öt gyermeket...
És ez a férfi most ott van melletted, halvány kis árnyéke a múltjának, és rád van szorulva, és mindenedet odaadnád, ha csak egy kicsit tudnál könnyíteni a bajain... Mégis tudod, minden egyes tizedmásodpercben, hogy hamarosan egyedül maradsz... és senki nem fogja megkérdezni, hogy menni fog-e egyedül...



Néha elgondolkozom, mennyi mindent nem tudunk eléggé megbecsülni, amíg van... Mennyi minden van, amire túl későn jövünk rá... Mennyi érték, amiről aztán kiderül, hogy semmit nem ér. És csak akkor jövünk rá, hogy csak az fontos, ami ősidők óta megadatik nekünk, embereknek. És sohasem tudjuk eléggé értékelni...
Szeretet, család, egészség...

Annyira nincs rendben ez az egész világ, hogy csak élek és álmodom az életet. Idealizálom a világom, elképzelem, hogy jó lehet, hogy jó lesz... És közben tudom, hogy csak egy kép. Egy buta, ostoba kis álomkép. Annyira vágyom rá, hogy valaki meghallgasson, hogy csak rám figyeljen, hogy átöleljen, hogy megkérdezze, mi a baj... Hogy komolyan vegyen, nem túlzottan, éppen csak annyira, amennyire kell... Vágyom rá, hogy megértsen és elfogadjon - legalább egy ember. Csak egy legyen, aki nem tűnik el, mikor szükségem lenne rá, aki nem támad hátba, mikor amúgy is védtelen vagyok, aki nem önt le jéghideg vízzel, mikor előtte állok csupaszon, aki nem sebez meg, mikor már egyébként is alig élek, aki nem rúg belém, mikor az utolsó hörgés hagyja el a számat...

És képzelgek... és a képzeletemben élek. A képzeletemben szeretek és szeretnek... A képzeletemben ez még megtörténhet...

Nem szeretem az ébredést... Túl hideg a föld ahhoz, hogy két lábbal álljak rajta... de már letört a szárnyam...

Every night in my dreams I see You, I feel You...





Miért ilyen bonyolult minden... Embereket veszítek el, mert nem vagyok hajlandó akár csak esélyt adni a szívnek, hogy érezzen... Mert félek. Mert nem akarok érezni. Ezzel a boldogtalanságot választom, tudom, de inkább ne legyek boldog, minthogy megint valami rossz történjen. Nem vagyok egy baba, amivel játszhatsz. Törékenyebb vagyok, mint a legfinomabb porcelánbaba... És porcelánba zártam a szívemet is. Döntő pillanatokban ösztönből nem hagyom, hogy meginogjon, hogy bármilyen érzésféleséget produkáljon. Aztán visszanézem magamat, és rájövök, hogy mennyire ösztönösen taszítom el, akik talán szeretnének. De nem baj...
Bonyolult így az egész. És rohadt nehéz. Annyival könnyebb és érthetőbb lenne, ha itt lennél mellettem... Minden könnyebben menne... El tudnám mondani, hogy érzem, ahogy a barátaim meg-megfogyatkoznak, aztán egy-egy pillanatban visszatérnek. De érzem, hogy semmi sem állandó. És tudom, már tudom, hogy a szerelem sem az. És ettől is megfosztom magam. Beburkolóztam, látod... Már csak a Zene az, amin keresztül igazán őszinte vagyok. Amikor játszom, abban benne van a lelkem... Még ha a kéz béna is, de a szív érez - olyankor érez...
Nem tudom, hogyan kell élni egyedül. Még csak most tanulom. Újra kell tanulnom. Mintha elveszítettem volna a látásomat, és most újra kell idézni a tapasztalatokat, és mindent elölről kezdeni. És hiába van melletted ideig-óráig valaki, aki segít - éjjel, elalvás előtt, csak te vagy. Te és a fájdalom - az elvesztés, a magány, amivel egyedül kell megbirkóznod, mert más nem segíthet...
Hát így érzem most magam. Hiányzik a szeretet...

Találok néha idézeteket, amik egyszerűen megfognak, és átérzem őket. Ez szerencsére nem azt jelenti, hogy én is olyan szomorúnak és bánatosnak érzem magam, mint a hangulata. Legalábbis nem mindig...

Lényeg a lényeg, most jó.

De attól még átérzem. Borzasztóan átérzem...

"Addig vagy boldog, amíg van, aki szeret, aki a bajban megfogja a kezed és hogy milyen fontos is volt neked, csak akkor tudod, ha nincs már veled."

...mert nagyon igaz. Hogy mit jelent a boldogság maga, az benne van. Csak ki kell hámoznod a szavak mögül és elgondolkodnod rajta. Neked mit jelent a boldogság. És mitől lesz őszinte, szívből jövő mosoly az arcodon... Ugye érted.

Délután 6 óra van. Négy órája itthon vagyok és még el se kezdtem agyalni a tanulnivalón. Mindig így van. No, nem baj. Viszont most tök jól érzem magam. Sajtófakton megjöttek az újság, fél délután közéleti lapokat bújtam, és a 9 lapból így is csak 2-be olvastam bele. Ráadásul megvettem végre a nyelvtan könyvet, belenéztem és borzasztóan tetszik. Egyszóval pezseg a vérem, és ujjonganak a fogaskerekek a fejemben, hogy végre érdemi dolguk van. Imádok olvasni, imádok gondolkodni és imádok élni. :)
És egy kicsit lökött is vagyok, igen.

Vörösmarty Mihály: A VÉN CIGÁNY

Húzd rá cigány, megittad az árát,
Ne lógasd a lábadat hiába;
Mit ér a gond kenyéren és vizen,
Tölts hozzá bort a rideg kupába.
Mindig igy volt e világi élet,
Egyszer fázott, másszor lánggal égett;
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Véred forrjon mint az örvény árja,
Rendüljön meg a velő agyadban,
Szemed égjen mint az üstökös láng,
Húrod zengjen vésznél szilajabban,
És keményen, mint a jég verése,
Odalett az emberek vetése.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Tanulj dalt a zengő zivatartól,
Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl,
Fákat tép ki és hajókat tördel,
Életet fojt, vadat és embert öl;
Háború van most a nagy világban,
Isten sírja reszket a szent honban.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Kié volt ez elfojtott sohajtás,
Mi üvölt, sír e vad rohanatban,
Ki dörömböl az ég boltozatján,
Mi zokog mint malom a pokolban,
Hulló angyal, tört szív, őrült lélek,
Vert hadak vagy vakmerő remények?
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Mintha ujra hallanók a pusztán
A lázadt ember vad keserveit,
Gyilkos testvér botja zuhanását,
S az első árvák sirbeszédeit,
A keselynek szárnya csattogását,
Prometheusz halhatatlan kínját.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

A vak csillag, ez a nyomoru föld
Hadd forogjon keserű levében,
S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől
Tisztuljon meg a vihar hevében,
És hadd jöjjön el Noé bárkája,
Mely egy uj világot zár magába.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Húzd, de mégse, - hagyj békét a húrnak,
Lesz még egyszer ünnep a világon,
Majd ha elfárad a vész haragja,
S a viszály elvérzik a csatákon,
Akkor húzd meg ujra lelkesedve,
Isteneknek teljék benne kedve.
Akkor vedd fel ujra a vonót,
És derüljön zordon homlokod,
Szűd teljék meg az öröm borával,
Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.

1854

Paulo Coelho: A portobellói boszorkány - kiragadott gondolatok...

,,De ha jól meggondolom, azt hiszem, senki nem kerülheti el, hogy tanúja legyen annak, ahogy a számára legfontosabb dolgok egyik pillanatról a másikra eltűnnek az életéből. És itt most nemcsak emberekre gondolok, hanem az eszményeinkre és az álmainkra is: talán bírjuk egy napig, egy hétig, vagy akár néhány évig is, de végül mégis elveszítjük a harcot, mert eleve vesztésre vagyunk ítélve. A testünk tovább él, de a lelkünk előbb vagy utóbb mindenképpen elszenvedi a halálos döfést. Tökéletes bűntény: soha nem tudjuk kideríteni, ki ölte meg az örömünket, hol vannak a bűnösök, és miféle okok vezérelték őket.
De ezek a bűnösök, akik nem fedik fel a kilétüket, vajon tudatában vannak-e egyáltalán a tettük súlyának? Szerintem nem, mert ők is a saját maguk által teremtett valóság foglyai - legyenek bár depressziósak vagy arrogánsak, kisemberek vagy nagyhatalmúak." - 12. o.

,,Már jövök visszafelé. Jobban mondva: az egyik felem elindult visszafelé ebbe a világba, ahol csak annak van értelme, amit látunk, megérintünk, és meg tudunk magyarázni. (...) Ez az a világ, ahol le kell élnem életem hátralevő részét. Megnősülök, gyerekeket nemzek, és egész álló nap azt fogom kérdezni magamtól: hogy lehettem ilyen vak, hogy lehettem ilyen naiv?
De azt is tudom, hogy éjjelente lelkem másik fele céltalanul kóborol majd (...) A lelkem Athena lelkével táncol majd, álmomban együtt leszek vele, aztán verejtékben úszva ébredek, kimegyek a konyhába egy pohár vízért (...) De muszáj újra beilleszkednem ebbe a világba, mert különben megőrülök." - 13. o.

,,A zene az örökkévalóság idejében jár, mint az élet a regényekben, míg szól. De alighogy elhallgat, a botrány érzése fogja el az embert, mintha leöntötték volna hideg vízzel, vagy öltözetlenül lepték volna meg."
Borisz Leonyidovics Paszternak

"A szeretetben - mondják az angyalok - titkok nemcsak azért nem léteznek, mert nem mondjátok ki őket, hanem azért sem, mert ha valódi a szeretet, a másik akkor is tud rólatok mindent, ha sohasem mondjátok ki. Ha valóban szerettek valakit, benne jártok, érzitek, amit érez - és tudjátok róla nemcsak azt, amit valaha tett, hanem azt is, amit csak ezután fog elkövetni."

:)

uhh, ezt most találtam. Elég jó.

"Nekem pepsi, neki coca. Nekem cipő, neki csuka. Neki, ha felszed, nekem ha lead. Nekem a gyros, neki a kebab. Neki jéggel, nekem jéger. Neki tonic, nekem nem kell. Neki, ha józan, nekem ha részeg. Neki ha lassan, nekem ha szétszed. Nekem a haja, neki a szemem, neki ha rám ül, nekem ha fekszem. Neki herba, nekem csalán, nekem biztos, neki talán. Neki, ha kemény, nekem ha puha, nekem ő mindig, neki én soha."

csak egy aprócska megjegyzés...

"Ha szeretsz valakit, tiszta szívből, akkor sohasem felejted el. Nem számít, mi történt, mennyi idő telt el, szeretni fogod. Úgy érzed, túlléptél, hogy többé már nincs rá szükséged, a szívedben mégis úgy őrzöd az emlékét. S egyszer, ha szembejön veled, rád mosolyog s életedről kérdez, csak annyit tudnál felelni: hiányos... Mert este, mikor lefekszel, peregnek az emlékek és a könnycseppek. Mindig is szeretni fogod, történjen bármi..."

´Kifényesítheted cipőd, viselhetsz öltönyt,Fésülheted a hajad, és lehetsz nagyon csinos,Elrejtheted arcod egy mosoly mögött.Csak egy dolgot nem titkolhatsz el:Azt, amikor belül összeroppansz.´

Ez így nem megy... Az elmúlt hónapok idegőrlése valahogy most kezd kijönni rajtam egészségileg...
Ha eltekintünk a saját hülyeségeim okozta dolgoktól, akkor marad a suli és a család. És ha belegondolok, tavaly nyelvvizsga előtt is körülbelül akkora volt a hajtás, mint az elmúlt másfél hónapban. És mégsem voltam kikészülve. Pedig hányszor kérdezték, hogy hogy a fenébe tudsz így tanulni?! Hát hogy ne tudtam volna, mikor az ágy másik szélén ott gyakorolt a Kedvesem... Ott volt mellettem, akit szerettem. És ez már elég volt, hogy legyen erőm csinálni. És nem idegeskedtem, le voltam nyugodva. Most nincs senki, aki bátorítana, nyugtatna,szeretne, hajtana előre - nem is tudom, minek csinálom igazából... Tudom, hogy továbbtanulás, jövő, nagybetűs Élet és miegymás... De ha nincs, ami hajtson... Áh, nemtom.
Szóval most el kéne kezdeni rendbe rakni a szervezetem, pedig még csak ezek után jön a java...
Most komolyan: ez az egész év erről fog szólni? ...

...talán most senki sincs...

SEM EMLÉK, SEM VARÁZSLAT

Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,
mint alma magházában a négerbarna mag,
és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet,
kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
annak szép, könnyüléptű szivében megterem
az érett és tünődő kevésszavú alázat,
az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.

Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre e gazdag életen;
szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ ujraépül, - s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem;
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, -
talán most senki sincs.

1944. április 30.

"Nagyobbat nem is tévedhettem volna. Azt hittem, elég lesz mosolyognom meg bólogatnom, úgy csinálnom, mintha minden rendben lenne. Volt egy tervem. Meg akartam változni, új életet kezdeni, a múlt nélkül, a fájdalom nélkül, valaki igazival. De ez nem olyan könnyű. A rossz dolgok veled maradnak. Követnek. Nem tudsz megszökni előlük, bármennyire is szeretnél. Csak azt teheted, hogy felkészülsz a jóra, hogy amikor az megtalál, megragadod, mert szükséged van rá. Szükségem van rá."

Wass Albert: HA JÖN AZ ŐSZ


Ha majd az ősz
összegyűjt minden bánatot , s vele
a lelkemet behinti csendesen:
eljössz-e vigasztalni kedvesem?

Eljössz-e akkor simogató szóval,
mikor a lelkem többé nem nevet,
s mesélsz-e majd, mikor a könnyem éget,
hajnal-fényből szőtt, színes-szép meséket,
amiket egyszer én mondtam neked?

Ha akkor eljössz:
áldni fogom a lábaid nyomát,
s áldott legyen a rózsaszínű út,
az út, melyen menni fogsz tovább,
áldott legyen a szív, mely erre kerget,
s áldott legyen, áldott legyen a lelked,
legyen a boldog álmok temploma.

Hanem azért
áldani foglak téged akkor is,
ha nem gondolnál rám többet soha

Igen, Viktor, tényleg olyan szokásos nikis, érzelmileg túlfűtött vagyok. Végre megint. Hogy mire nem képes az icipici unokaöcsim látványa, és egy Rachmanyinov-darab... Jaj, amit én természetesen nem játszok. Merthogy meg lett tiltva... :$ Hát de na. Ami egyszerű, az nem kihívás, ami nem kihívás, az nem tud felpörgetni, ami nem tud felpörgetni, az unalmas... Szóval volt zongoratanárom határozott kérése ellenére csak letöltöttem a kottáját.


De csak a középrészt tanulom meg... Egyszer már borzasztó lassú tempóban, de két kézzel sikerült végigjátszani. És áááh, ilyenkor érzem,hogy semmi más nem kell a világon, csak egy zongora és két - a mostaninál sokkal ügyesebb - kéz... :) Annyira imádom a Zenét... "Az egyetlen dolog, ami tuti nem csal meg" - hát ja, Dávid, igazad volt. Egyetértek.
Semmi más nem kell, csak legyen Zene... és akkor minden könnyebb. Akkor szép a világ és érzem, hogy élek, érzem, hogy van bennem tűz, hogy van bennem valami, ami hajt előre... Mindig, mindig, mindig... Legszívesebben csak ezt csinálnám életem végéig. :)


(1:17-tól 2:20-ig... Ezt próbálgatom most... :D)

Neked - búcsú...

Üres vagyok, totálisan üres... Fogtam a szívemet, bebugyoláltam a lelkemmel és beleraktam egy papírdobozba - az összes emlékemmel együtt. Ott hever az a sok semmiség, ami mind-mind egy felejthetetlen emléket őriz. Ha megkérdeznék, hogy lettem az, aki vagyok, csak rámutatnék a dobozra... Természetesen nem raktam bele mindent. Csak azokat, amiket már régen el kellett volna... Még a naplóm is ott hever. Képtelen vagyok kinyitni. Tőled kaptam, a Veled együtt töltött időről írtam bele, életem eddigi legszebb időszakáról... Ránézni sem tudok...

Úgy érzem magam, mintha kifosztottak volna. Mint akinek elvették az emlékeit. Nem olyan ez, mint az amnézia. Az édes, gondtalan, mert nem tudja, mit veszített. Én pontosan tudom.

Feszít a mellkasom belül, fizikailag fáj. Szétfeszít az a hatalmas űr, ami ott keletkezett. De nem foglalkozom vele. Csak hallgatom a zenét, amit Veled együtt kezdtünk el megtanulni, és nem foglalkozom az ürességgel. Meg fogok tanulni együtt élni vele. Nem akarom megtölteni semmivel. Elég. Egy időre ennyi volt az életnek ezen része. Most kicsit más.

Búcsúzom... búcsúzom Tőled végleg. Hiányozni fognak az emlékek. Hiányozni fog a nevetés. Hiányozni fog a valakihez tartozás érzése. Hiányozni fog a személyiséged, hiányozni fog a varázsod, amivel magadhoz láncoltál minden pillanatban. Hiányozni fog a nevetésed, ami mindig boldogabbá tett, hiányozni fog a szemed csillogása, ami egy gyönyörű léleknek a tükre volt. És végül a legfontosabb: hiányozni fog a Zene, amit Tőled kaptam. Ami Benned él mindig. Kicsit mindig csodálni foglak, gyermeki naivitással.

Köszönöm, hogy az enyém voltál és én a Tiéd lehettem...

some quotes... and a remark you made.

13 is meg nem is...

"Amikor saját sorsomról beszéltem, kétségtelenül kettőnkre gondoltam. Külön-külön az egésznek csak a fele voltunk."

"Úgy teszek, mintha élnék, pedig csak egy baba vagyok.. a polcon ülve, szép ruhában, üres szemmel, merev háttal, érzéketlen mosolygással; a távolba révedve lebénultan figyelek, és jöttödre porcelánszívem megremeg..."

"Két karját körém fonva szorosan magához ölelt. Egy szívdobbanásnyi
időre meglepett, majd én is épp oly erősen átkaroltam őt. Végre valaki,
aki nem azért érint meg, mert előnye származik belőle. Csak úgy magához
szorít. Ölelés, hátsó szándék nélkül, csak azért, mert jólesik.
Mostanában nem sokszor volt benne részem.
...Hiányzik az ölelésed, hiányzik a mosolyod, hiányzik minden, ami Te vagy."

"Ne kérdezd, hogy miért éppen te. Ne kérdezd, hogy mi különös van benned. Nincs benned semmi különös, magamnak sem tudom megmagyarázni. Mégis - íme az élet misztériuma - semmi másra nem tudok gondolni."

"Csalódni kell hogy boldogok lehessünk,
Gyűlölni tudni hogy újból szeressünk.
Kell tudni zokogni meg sírni,
Valakit megunni aztán visszahívni.
Csalódni százszor, csalódni ezerszer,
Hogy boldogok lehessünk egyetlen egyszer!"




Újabban egyre többet hallgatom. Bár nem játszottam azóta, hogy utoljára itt voltál. De gyönyörű zene... :)

Amikor először szakítottunk, elfelejtettem odaadni Neked egy pólót. Mikor utoljára aludtam Nálad, abban jöttem haza. Anyuék persze be is szóltak rá... Akkor dobtad utánam a pénztárcámat a harmadikról, én meg nevettem:) Azóta nem volt rajtam ez a póló. Sokáig a párnám alatt volt, ágycserénél vettem csak kis és raktam bele egy dobozba néhány más hülyeség, emlék és a naplóm társaságában. Most előkapartam, és felvettem. Nem tudom, sírjak-e vagy nevessek a saját butaságomon, hogy csak a kezembe veszem, de már érzem az ölelésed. Na mindegy. Ez az utolsó, hogy ilyeneket megengedek magamnak. Holnap 13-a... Ezt a napot sem fogom többet emlegetni. Száműzlek végre az életemből. Talán most már sikerülni fog. Vannak körülöttem olyan emberek most, akik alapjaiban változtatják meg a világom, és akikkel csak beszélgetnem kell, máris jobban érzem magam. És ott az unokaöcsém. Még alig két hetes, de már most megdobogtatott sok-sok női szívet - köztük az enyémet is. :) Szóval, menni fog Nélküled. Szép nem lesz, boldog sem. Piszok nehéz lesz és gyakran borongós. De ez van. Nem akarok egy akármilyen gyenge kis senki nő lenni. Ennyi elég volt a hisztiből, ennyi elég volt az önsajnálatból. Holnap még szabad - utána vége. Legfeljebb blogon. De itt is megpróbálom száműzni.

Hálás vagyok Neked.

Árnyék fény nélkül
Mondat szó nélkül
Tenger víz nélkül
Ennyi vagyok nélküled én

Lány álmok nélkül...

Dallam hang nélkül
Felhő szél nélkül
Erdő fák nélkül
Ez lettem nélküled én

Nő a férfi nélkül...

Nézz rám, ismerj rám
Némán szavak nélkül is értem már

Hisz' ismerlek. Hisz' ismersz...

Hogy Te is hiszel a mesékben
Hiszel ugyanúgy még talán
Ugye tudod mit ígértél,
Hogy mindig rám találsz
Felismersz még, ha álmodban látsz

Hát hol vagy most? Miért nem vagy itt? Hol máshol lenne helyed... ugyan hol?

Minden nap fáradt lánggal ég Nélküled
Egyedül meddig bírom még
Minden nap várom hova sodor a szél,
De úgysem hiszem el
Hogy igazán itt felejtettél
Amíg jót ígérsz
Te jót remélsz
Hát lépj ki álmomból
Ahol régen élsz

És nem hagysz nyugodni, nem hagysz egy pillanatra sem...

Jöjj el álmomból
Jöjj el vágyamból
Minden sóhajból
Angyal akit nem láttam még

Testem és lelkem csak Téged vár...

Minden harcomban, minden vad szóban
Minden arcomban ott vagy és csak tőled lesz szép

Minden álomban, minden pillanatban, minden gondolatban...

Nézz rám, ismerj rám
Némán,szavak nélkül is értem már

Mindenhol érezlek...

Hát legyen aki megvéd
Hát legyen aki rád vigyáz
Hát legyen aki elkísér
Aki érted mond imát
És mindig rád talál
Bármerre jársz....

Remélem, van...

egy kis ars poetica-részlet...

Nem fogok idegrohamot kapni a suli miatt. Nem a tanulnivalók fogak felkészíteni igazán az életre, nem ezáltal fogom megtalálni a helyem. Nem fogom átrendezni a dolgaimat, és nem a tanulnivaló fogja megszabni, hogy éppen hogy érzem magam. Vannak bizonyos dolgok, amiket ennyi tanulnivaló mellett luxus megengedni - de szükségem van rájuk, hogy ember maradjak. Nem egy gép vagyok és nem a tanulás az életcélom. Emberekre van szükségem és beszélgetésekre. Zenére és szeretetre. Ezek nélkül eláshatom magam, néhány napnál tovább nem bírnám. És inkább éjszakázom és nem alszok, és csak késő este fogok hozzá tanulni, és ami sallang, nem is érdekel. Felelőtlen, lázadó, gyerekes, komolytalan kamasz vagyok? Oké, vállalom.
Ezért nem leszek sohasem irodakukac. Én azt nem érzem életnek, ha ülök és tanulok és csinálom a dolgom. Ez van.

Igen! Végre egy fiú, aki megmozgatott bennem valamit... Végre éreztem, és mosolyogtam, és jól éreztem magam, és bármit megtettem volna, csak még hagy tartsam a karjaim között egy percig... Beleszerettem az egy hetes unokaöcsémbe... :))

Délután az egyik lány ezt énekelte... Szerencsére nem kiemelkedően jól. Így is alig tudtam elfojtani a könnyeket...




Nálad aludtam... Emlékszem a pontos dátumra is, de ez most lényegtelen. Együtt aludtunk, aztán mentél dolgozni én meg elkísértelek. Barátnőm stúdiózott. És mikor ezt a dalt énekelte, Te a széken ültél a keverő mögött, én meg melletted a földön, és a fejemet az öledbe hajtva hallgattam, és közben könnyes lett a szemem... És énekeltem Neked néhány sorát... Még a farmerod tapintását is érzem az arcomon, látom a szemedet, ahogy rám nézel - csak az érzés az, ami csak egy halovány emlék... az érzés, hogy tartozom valakihez... az érzés, hogy Hozzád tartozom...


,,Néha féltem, hogyha nagyon megnéztél egy csinos lányt,
de elfeledtem mindent, úgy öleltél éjjel át..."

itt az éjjel és te nem vagy már velem...

Cserháti Zsuzsa: Egy elfelejtett dal

visszahoz egy régi perc
megidéz egy fénykép
míg csak élnem kell
sose lesz másképp
ugyanaz a fájdalom
ugyanaz az érzés
az a búcsú szó
amivel elmész

nem számít
hogy hány év messzeség
az a perc ma sem múlt el még

teli voltunk élettel
szabad volt a szívünk
és én úgy hittem
sose kell félnünk
hova lett a boldogság
hova a sok álom
és ami nincsen már
miért kell
hogy fájjon

nem számít, hogy
hány év messzeség
az a perc ma sem múlt el még

itt az éjjel
és te nem vagy már velem
hogy fogd a két kezem
úgy mint régen
és ha hívlak
tudom senki nem felel
csak egy elfelejtett dal
sír a szélben

visszahoz egy régi perc
megidéz egy fénykép
amíg csak élnem kell
sose lesz másképp

nem számít
hogy hány év messzeség
az a perc ma sem múlt el még

itt az éjjel
és te nem vagy már velem
hogy fogd a két kezem
úgy mint régen
és ha hívlak
tudom senki nem felel
csak egy elfelejtett dal
sír a szélben

hány év múlt el
és még mennyi kell ahhoz
hogy újra kezdjem el

itt az éjjel
és te nem vagy már velem
hogy fogd a két kezem
úgy mint régen
és ha hívlak
tudom senki nem felel
csak egy elfelejtett dal
sír a szélben

Érdekes este volt... Nem hallgattam a megérzéseimre, vagy inkább azok ellenére is csak elmentem, pedig sejtettem, hogy úgyis ott lesz... De ebből is tanultunk. Ahogy megérkeztem és mondták, hogy számítsak Rá, már elkapott a gyomorideg, mikor ténylegesen megérkezett, kb. fél óráig próbáltam elrejteni, hogy az egész testem remeg az idegtől... Aztán elmúlt, 1-2 órán belül pedig már nem is érdekelt - mondjuk ebben szerepe volt annak is, hogy eldöntöttem, hogy én így józan nem maradok...
De aztán... hát, ennél azért többet vártam. Nem baj. Az ember mindig tanul, hogy mindig a legrosszabbra számítson. De jó volt a tegnap. Arra mindenképp, hogy kiűzzem az álmaimból. Remélem nem csak ideiglenesen. Már elegem van ebből. Elegem van Belőled. Ez van. Egyszerűen elég...

"akármennyire is próbálkozunk megállni a földön, talpon maradni, haladni előre, és elhinni hogy képesek vagyunk rá, előbb vagy utóbb rá kell jönnünk, hogy nem. egyedül semmire sem megyünk az életben."

...de egy álomképpel sem.

Köszönöm, hogy nem voltál velem bunkó.
És köszönöm, hogy nem méltattál annyira, hogy pár mondatot hozzám szólj. :S

Ez gáz. Na nem baj. "végre jóban akarok maradni egy ex-szel"...

az egész dalszöveget kiemelhetném...

Árnyék fény nélkül
Mondat szó nélkül
Tenger víz nélkül
Ennyi vagyok nélküled én

Dallam hang nélkül
Felhő szél nélkül
Erdő fák nélkül
Ez lettem nélküled én

Nézz rám, ismerj rám
Némán szavak nélkül is értem már

Hogy Te is hiszel a mesékben
Hiszel ugyanúgy még talán
Ugye tudod mit ígértél,
Hogy mindig rám találsz
Felismersz még, ha álmodban látsz

Minden nap fáradt lánggal ég Nélküled
Egyedül meddig bírom még
Minden nap várom hova sodor a szél,
De úgysem hiszem el
Hogy igazán itt felejtettél
Amíg jót igérsz
Te jót remélsz
Hát lépj ki álmomból
Ahol régen élsz

Jöjj el álmomból
Jöjj el vágyamból
Minden sóhajból
Angyal akit nem láttam még

Minden harcomban, minden vad szóban
Minden arcomban ott vagy és csak tőled lesz szép

Nézz rám, ismerj rám
Némán,szavak nélkül is értem már

Hát legyen aki megvéd
Hát legyen aki rád vigyáz
Hát legyen aki elkísér
Aki érted mond imát
És mindig rád talál
Bármerre jársz....

Minden nap fáradt........

"...de ha nincs miért meghalnod, úgy miért élsz..."

Két napja jár a fejemben ez az egyetlen kis dalszövegrészlet, a hozzá tartozó dallammal és megborzongtató férfihanggal... Elgondolkodtat... :/

"...de ha nincs miért meghalnod, úgy miért élsz..."

...100...

Lassan eljutok oda, hogy már nem remélek. És ez mindennél rosszabb... A lelkem meghasadt, elhagyott szívem vérzik és elapadtak a könnyeim, kiszáradt a torkom, nem tudok már üvölteni sem - csendben kell viselni, hogy fáj... Mérhetetlen düh, csalódottság és tehetetlenség, amit érzek... És valamiféle lemondás - ez új. Mint a halálos beteg, aki tudja, hogy talán már holnap meghalhat, talán már az is csoda, hogy eddig élt, hogy most itt van és hallhatja a szavakat. Amik megpecsételik sorsát. És ő csak akkor, a legutolsó pillanatban döbben rá, hogy még nem is élt... Hogy még annyi mindent kell megtennie, még annyi érzést nem érzett, annyi pillanat van, amit meg kellene élnie, olyan sok dolog, amit el kellett volna mondani valakinek - de már nem teheti. Semmi esélye, hogy átélje, hogy érezze, és talán már elmondani sem tudja, amit addig elmulasztott... Talán nem is csekélység. Talán életeket tehetett volna jobbá, talán a világot változtatta volna meg - de az is lehet, hogy csak egy mosolyt csalt volna valaki arcára, csak egy szívet melegített volna fel... de már sohasem fog. És talán már nem lesz olyan mosoly azon az arcon, talán már nem fog úgy örülni az a szív - de már túl késő...
Túl késő...


Negyed éve, hogy elváltak útjaink. De a szívem még mindig nálad van... Remélem, már nem sokáig...

Gondolkoztam ma azon, amit még a múltkor mondtak néhányan: hogy nem láttak június óta őszintén mosolyogni...
Jobban belegondolva, én sem éreztem magam boldognak azóta. Ma ültem az osztályteremben, néztem ki a fejemből, de a képzelet teljesen más képeket vetített elém, mint a valóság...
Eszembe jutott, mikor feljöttél az osztályba. Először fordított napon, valami sütit kerestem neked, azt hiszem. Aztán feljöttél, és nézegettük a falon a plakátokat. Vizsgáztattalak, hogy na, tudod-e milyen gitár van a képen, amin a csajszi takarja a márkát? (Már meg sem lepődtem, hogy tudtad...) Meg ilyen hasonló hülyeségek. Aztán meg a bajai felvételid után jöttél be, a gyulai videó werkfilmjét néztük meg Ádám laptopján. Meg hülyültünk, of korsz. :) Amikor valamit beszóltam neked, régi jó szokásod szerint még meg is haraptad a karomat. Meg felvettél a hátadra, szintén szokás szerint... Annyira természetes volt ez akkor... ugyanúgy, mint a hozzá járó nevetés... Hiányzik már az az érzés, amikor őszintén tudtam nevetni, és teljes szívből, nem csak fizikailag...
Itthon további képek ugrottak be... Mikor fordított nap után szaladtam Hozzád, és az egész napos szaladgálás után végre a lépcsőn is felértem, és benyitottam, és köszöntem, és hanyattvágtam magam az előszobában, kimerülten, grillezéstől büdösen, de - mosolyogva. A köszönésemre kiszóltál a szobából, hogy rögtön jössz, én meg mondtam, hogy nyugi, ráérsz... Aztán kijöttél, megcsókoltál, megjegyezted, hogy de jó kis füstös cigánylány vagyok, aztán felkapartál a padlóról. :)

Olyan jó volt, hogy létezett egy hely a világon, ahol megnyugodhattam. Ahol önmagam lehettem. Ahol megszűntek a problémák, csillapodtak a fájdalmak, ahol nem volt aggodalom és idegeskedés... Már akkor áthangolódtam a mindennapokról a szerelemre, mikor az egész napos várakozás után végre kiléptem a suli ajtaján és elindultam feléd... Volt, hogy az összes járókelő véleményét letojva futottam, szó szerint futottam Hozzád... Ha tudtam, kijátszottam a csengőt, felmentem a lépcsőn, és beestem kipirultan, lihegve, de boldogan - még mennyire boldogan... És tudtam, hogy megérkeztem. És bár mindig maradtam volna még, de nem bánkódtam, ha aztán haza kellett indulni, mert vittem magammal az érzést, hogy helyem van a világban. Van helyem a világban, mert van, aki szeret, mert van, akit szerethetek.


Természetesen semmi jelentősége ennek a bejegyzésnek. Csak egy eszmefuttatás. Csak mesélem... Nem, nem hiányzol. Áh, dehogy...

A nő az a lény, akit szerelemre teremtettek...

aztamindenit...

Te visszamennél szívesen
De már nem tudod hová
Minden emlék idegen
Sok régi kép, ami nem hasonlít rád
Egy álmos szerető
Egy majdnem szenvedély
S te nem hiszed már,lehet elég időd
Hogy a pillanatnak élj
Az ami volt, egy szomorú emlék

Hát szabadítsd fel a szíved és szállj
Érezd, hogy újra égni kell
A szavakon túl más szemmel látsz
Hogy nem gyengít félelem
De benned még ég az a tűz
De ha nincs miért meghalnod, úgy miért élsz
Engedd el, ami nem kell

Néha visszatér még ugyanúgy
Egy régi félelem
Semmi nem hajt igazán
Ha elhiszed, hogy túl vagy mindenen
Rég nem volt szélvihar a néma tengeren
Mert összetörhet, s te félsz nem élnéd túl
Ha a szíved védtelen
De félig él, az aki nem mer

Hát szabadítsd fel a szíved és szállj
Érezd, hogy újra égni kell
A szavakon túl más szemmel látsz
Hogy nem gyengít félelem
Mert benned még ég az a tűz
De ha nincs miért meghalnod, úgy miért élsz
Engedd el, ami nem kell

Én sem látom, hogy mit tennék másként, ha újra kezdhetném
Eltévedtem párszor, de nem bánom már, lehet, újra megtenném
Ami volt, marad a múlt, egy régi emlék

A szívedben érzed
Hogy van még mért élned
A tűz újra éled
És újból megéget
De nem kell, hogy félj
Nem kell, több szó
Engedd, hogy fájjon
Engedd, így jó
A szíved újra érzed, hogy szabadon száll

Ne ess bele abba a hibába, te drága, hogy mindig erősnek akarsz mutatkozni.
"Ránéztem Nickyre, meg egy csomó emberre, akiről pontosan tudtam, hogy szenved és majd szétszakad belülről, de nem mondja, nem kezd zokogni, nem üvölt a világra, nem rogy le a földre."

Dehogynem... Másokról nem tudok nyilatkozni, de magamról igen. Igenis mondom, mondom folyamatosan, sokszor már szégyellem, de muszáj... Mondom, és zokogok, és lerogyok a földre, és várom, hogy valaki felkaparjon - legtöbbször hiába. De ez az élet rendje. Nem az a gyengeség, ha sírsz...
Látod, én is folyamatosan beszélek. Rohadt unalmas, igen, már nekem is. De ha elhatározom, hogy most nem fogok senkit fárasztani a hülyeségeimmel, és blogra se írom, annak egy idő után marha nagy kiakadás a vége...
Muszáj beszélni arról, ha fáj, különben belepusztulsz. Ne akarj erős lenni. Ne így. Ha baj van, itt vagyunk, te is tudod. Ha már sok lennél, majd szólunk, nyugi. Csak máskor szóljál, mert borzasztó rossz látni, amikor felszakad az a sok minden, amit addig rejtegettél, és talán nem is tudtunk róla igazán... legfeljebb sejtettük, de néha még azt sem.
Nem vagyok jó emberismerő, sohasem voltam az. Nem veszem észre rajtad az első pillanatban, ha baj van. Szóval szépen szóljál nekünk, és mesélj, ha gáz van...

Szeretlek, te lány! ;)

Ez egy ilyen nap...



Száll, repül a szélben sok régi szenvedély,
Őszi levél a folyóban, a tenger fenekén.
Nagy kaland az ÉLET, születünk, elmegyünk.
Sírva jövünk a világra, a végén tán nevetünk.

Nézd, ott egy kis fűszál, talán az vagyok én.
Egy apró kis vessző a költészet tengerén.
Kicsiny szellő fúj el, vagy jön egy nagy vihar,
Vajon ki az, ki tudja, hogy mi meddig tart.

Rám nevet a végtelen,
Itt ülök a fényben.
Sok tévedésemet elfújta már régen.

Száll, repül a szélben sok régi szenvedély,
Nézd, ott egy kis fűszál, talán az vagyok én.
Nagy kaland az ÉLET, születünk, elmegyünk.
Vajon ki az, ki tudja, hogy hová érkezünk.

Rám nevet a végtelen, itt ülök a fényben,
Sok tévedésemet elfújta már régen.
Izzott a nyár, vagy hó esett, nappal volt és éjjel
Jó tudni van, ki megbocsájt, szelíd szeretetével.

Akkor most egy bejegyzés Neked... a mai nap után különösen muszáj...

Nagyon sokat gondolkodtam ma. Miközben pakolásztam, és szólt a zene, és egyre ott voltál a szemem előtt, és csak tódultak a mondatok, amiket el akartam mondani, a kérdések, amiket fel akartam tenni - de nem lehetett, mert csak egy kép voltál, a képzeletem kegyetlen játéka...
És lepakoltam mindent az ágyamról. A párnám alól kivettem a dolgokat. Összehajtottam a pólódat, és közben nem győztem szidni magamban a remegő kezeimet... Aztán beleraktam egy dobozba ezeket, meg a naplómat is, és azt a néhány papírt, nyugtákat és karszalagokat, amik mind egy-egy emléket hordoznak. Aztán összehajtottuk a matracot, majd fóliával becsomagoltuk az ágyat is, és kitettük a padlásra... Ha tudnád, milyen rohadt nehéz volt... És úgy, hogy közben egy könnycsepp se csorduljon ki, egy arcizom se ránduljon meg, mert nem akartam válaszolni a kérdésre, hogy mi a baj.
Behoztuk az új ágyat, amit apu szerzett ilyen hű-de-mennyire leárazva, aztán összeraktuk. És most itt díszeleg a szobámban egy franciaágy... Tök rég óta akartam, most viszont... nem tudom, hogy fogok benne aludni. Egy kétszemélyes ágyban egyedül, úgy, hogy még gondolnom se tudok senkire... Illetve dehogynem.. De éppen azon munkálkodom, hogy elfelejtselek, basszus... Áh, ez így...
Szóval egy plüss kacsával fogom megosztani az ágyam, igen, azzal, amit tőled kaptam... és amivel azóta is megosztom minden egyes álmatlan és magányos éjszakám...Az összes buta álmomat...

Egyébként- az elejére visszatérve (mert ma még kevésbé megy a gondolatok rendszerezése), gondolkodtam délelőtt, hogy mit tennék, ha egy mesevilágban élnék, és tegyük fel, nem rohangálnának rózsaszín pónik a hullámzó réteken, de mondjuk - visszajönnél hozzám.
Az eszembe se jutott, hogy lenne annyi eszem és női méltóságom, hogy nemet mondjak... Viszont leperegtek előttem a bugyuta romantikus filmek tipikus egymásra találási jelenetei... Hát, el nem tudnám képzelni... Valahogy amire gondolok, az jelzi azt is, mennyire sokat jelentettél nekem, és mennyire mély volt közöttünk ez az egész... Az álombéli önmagam nem ugrana Neked, és nem is csókolna meg... Egyszerűen csak megölelnélek. És a lehető legrosszabb jelző ez az egyszerűen... Mert semmi másra nem vágyom úgy, mint az ölelésedre. Elsősorban nem a csókod kell, nem a simogatásod, nem a tested - az ölelésed. Csak el szeretnék veszni benne, és már tudom, hogy könnyebb lenne az egész. Minden. Vagy ha nem is lenne könnyebb, de én annak érezném.
Ez az, ami miatt még kevésbé tudom összeszedni magam mostanában. Nincs, ami megnyugtasson. És nem mellesleg, alig zongorázom újabban... Nem tudom, miért. A szinti is itthon van, a plafonon röpködtem, mikor hazaértem és itt várt - és mégse játszok. Alig nyúltam hozzá, pedig már alig vártam, hogy játszhassak rajta. Valami borzasztóan hiányzik, ami előremozdítana... Valami drasztikus változás kellene itt belül, hogy kicsit kintebb kerüljek a gödörből... Legalább az ásását hagynám abba...

wááááá.

Ma voltunk babalátogatóban és alig tudtam betelni a csöpp kis unokaöcsémmel, és gyönyörű és egy picit úgy feledtette a bajokat, belenézni egy apró pici kis szempárba, ami alig nyílt ki, viszont rögtön grimaszok tárházát mutatta (bebizonyítva, hogy márpedig ő Nehéz gyerek, grimaszolni már fél naposan is tud), és áhh... Már most imádom. Olyan jó lenne, ha csak ezzel kellene most foglalkozni. De nem. Mindig minden jót beárnyékol valami rossz.
És most is - a Nehéz család ujjong, hogy Tamásnak végre összejött az élet, összejött a szerelem, és általuk megszületett a nyolcadik unoka is - közben meg fél és retteg és ha csak egy kicsit is hívő lenne, imádkozna az Istenéhez, hogy jöjjön haza megint a papa... Szerdán engedték haza a kórházból, erre ma reggel vissza... Nem jó ez így, nagyon nem...
Miért nem lehet csak egy kicsit tisztán jó valami?

És mindeközben az élet más területei is, áhh... Már nem érdekel, hogy nem alszok. Teljesíteni akarok a suliban, de ez egyre nehezebb. Legalább ott legyenek sikerélmények, könyörgöm...

De nem hisztizünk, nem dagonyázunk az önsajnálatban, nem. Régóta szánalmasnak érzem az egészet. De amikor megpróbálok változtatni, elfojtani ezt a hülyeséget, akkor meg később még rosszabb, és szinte robbanok. Szóval inkább vállalom, hogy a blogot hisztizésre, a hülyeségeimre és panaszkodásra használom. Valahol muszáj. Így is többet fárasztom a barátaimat ilyenekkel, mint kellene. De borzasztó hálás vagyok nekik...!!! :/

Múlik az idő... Már negyed éve, pontosan negyed éve, hogy utoljára voltál nálunk. Annyi kérdés maradt bennem arról a napról... Sohasem fogok választ kapni, de mindig bennem van. Az volt az utolsó olyan nap, amikor jól éreztük magunkat. És hülyültünk, és zongoráztunk, és... és együtt voltunk. Nem külön. Nem Te volt és én - mi voltunk. Nem szabad hánytorgatni a múltat. Csak eszembe jutott. Nem, ez hülyeség. Mindig az eszemben van. Minden egyes nap és óra...

phrases, answers and questions...

,,Leperegnek az utolsó könnyek, elfeledjük, hogy van egy álmunk, a vonatok indulnak és jönnek, de mi nem tudjuk, hogy kire várunk..."

...dehogynem...


"Ha csak tompítjuk a fájdalmat, az még kínzóbb lesz, mikor visszatér."

...so what the hell I could do?...

Odaléptem a pianínóhoz. Álltam és néztem rajta a dolgokat. Aztán... nem.
Elfordultam, mentem pár lépést.
Aztán vissza.
Megfogtam egy kis papírdobozt. Grog tea, nyami. Aztán: nem.
Visszatettem.
Levettem a karcsú kis törött vázát. Végigsimítottam a törés mentén, gyönyörű sima volt a törés mentén. Egy karcolást sem szereztem. Nem bánthat engem - hiszen a múltam része. Nem ellenség - hozzám tartozik. Végigsimítottam a karcsú, vékony üveget. A derekán egy dróttal átfűzve - mintha csak öv lenne -, azon pedig egy üveg szívecske. Emiatt a kis forma miatt hoztad el nekem, már ki tudja, honnan.
El fogom csomagolni, végre dobozokba rakom. Ezt is és a legtöbb tárgyat is. Nem mindet - ennyi erővel a szívemet is hibernálhatnám... De azért valamennyit elrakok végre.
Nem vagy az életem része, minek ragaszkodjam a tárgyaidhoz...
Nem mondom azt, hogy csak apró kis hülyeségek. Az a díszüveges Norbi-féle méz nem csak egy finom anyag szép csomagolásban. Nem, az egy emlék őrzője. Az emlékeknek nincs testük - de bele tudnak költözni tárgyakba. Ez is egy ilyen kis tárgy. Az a fránya cigis doboz se csak egy doboz, dehogy. Még most is belemosolyogtam az emlékbe, amit őriz. :) És a kis csokimikulás, és a tea, és ez és az...
Nem akarok már rágódni. A régi énem egy sötét kamrába zárva veri az ajtót, és dühöng, lázad, hogy mi folyik már itt. Mi az, hogy még mindig egy emberen rágódom, mikor annyi más lehetőségem lenne. Miért nem adok esélyt senkinek, miért nem keresek én is esélyeket... De erős az a lakat a zárkája ajtaján. Egyre gyengül, de még tart, még erősen tart.
Utálok ilyen hülye kis szánalmas idióta lenni... Basszus, valaki rázzon már fel! ...de még én sem tudom magamat. Jaj... Buta, buta, buta lány...

mindent elmond.

[c=63][b]mapetieˇˇ[/b][/c=47] üzenete:
látom, hogy mennyire jól...
azhogy kifelé mosolyogsz, annak aki ismer, annak elég átlátszó
nem láttalak igazán mosolyogni, június óta kb
jó ma jót röhögtélaz : eza nelly, csupa vidám szenvedélyen
de az más