Forróak és égnek az ujjaim, és úgy fáj az alkarom, hogy felemelni is nehezemre esik... Lelkem pedig tele Rachmanyinov összes indulatával... Ezt hoztad ki belőlem, édesapám, ezt... Igazából baromi sok kellett hozzá. De sikerült. Gratulálok. Soha még ennyire jól nem ment ez a darab, csak már fizikailag nem bírom...
Tudod, ki kellene nyitnod a szemedet, és nem folyton baszogatni... Mert ott van a kicsi fiad, milyen aranyos, milyen ügyes, büszkélkedsz vele... Csak észrevehetnéd, hogy van egy lányod is, aki őrülten szomjazza a dicséretedet... Vagy nem. Nem kell,hogy megdicsérj. Egyébként sem szeretem, ha dicsérnek, egyszerűen zavarba hoz. Csak legszívesebben könyörögnék neked, hogy kérlek ne bánts folyton... Élvezted, hogy nem szóltam vissza? Tudod, belefáradtam. Belefáradtam már abba, hogy folyton adjam alád a lovat. Enélkül is találsz rajtam mindig valamit, amibe beleköthetsz. Pedig rohadtul igyekszem, hogy legalább egy kibaszott jó szót kapjak...
Ennyi volt. Nem hisztizem tovább. Neked szólt mindkét darab, amit eljátszottam... Az elsőben a csendes könyörgés. A másodikban pedig a mérhetetlen düh és csalódottság... El tudod képzelni, mennyire fáj?!

,,Tudod, volt egyszer valamim. Azt hiszem, egy kincsem. De nem voltam képes felnőni hozzá, értékelni, vigyázni rá.
Vannak olyan dolgok, amiknek a hiányát csak akkor fogod fel, amikor már elveszítetted, vannak közülük, amiket vissza akarnál kapni, vannak amelyekről már lemondtál régen. Van hogy egy embert veszítesz el, azt hiszed újra megtaláltad, rádöbbensz hogy mégsem, csalódsz, sírsz , nevetsz. Nem tudod mit csinálj. Újból megleled. Másmilyen. Te is másképpen nézel rá, ő is rád. Ez így van rendjén. Az emberek változnak, hibáznak, tévednek, de ha tanulnak belőle, megérte.
Olyankor vagy igazán felnőtt, amikor feledni tudod a sérelmeket, és inkább őszintén mosolyogsz a másikra. Ami megtörtént, az a múlt. Ha emészted magad, előbb-utóbb beleőrülsz. Nézz előre...és főleg oldalra! Nézd csak kik állnak melletted! Nem most. Most akárki. De amikor bajban vagy, akkor nyisd ki a szemed. Ne félj segítségért kiáltani, vagy csak suttogni, ha már nincs erőd. Akinek számítasz, az meghallja majd.
Csend van és sötét.
Most csak mi vagyunk itt.
Te és Én.
Mondd el, mi bánt. Én nem nevetlek ki. Hunyd le a szemed.
Mit látsz? Én fényt.
Most jobban érzem a kezed melegét, a szíved is szaporább.
Kire gondolsz?
Elhűltél, a kezed is megremegett.
Félsz talán, hogy bárki beléd lát, megtudja szíved féltett titkát?
Ne félj! Én nem mondom el senkinek.
Most már remélem érted, hogy miről is beszélek..."

Nem szeretnék gondolkodni... Kikapcsolom az agyamat... Nem szeretnék agyalni a mai napon. Egyszerűen jó volt. Jól estek dolgok, jól esett néhány ember társasága és csak úgy egyszerűen jól éreztem magam. Nem merek miért-eken gondolkodni. Abból jó még nem sült ki. :)

Hónapok óta először találkozok valakivel... Buta divatszóval randinak is nevezhetnénk... Erre nem előjönnek az emlékek? Legalább ötször említettem a nevedet, és tucatszor haraptam el mondatot és váltottam témát, hogy ne legyél benne... És hasonlítgattam... De tudod mi az, ami ennél is rosszabb?
Te nyertél...

Annyira nincs rendben ez az egész világ, hogy csak élek és álmodom az életet. Idealizálom a világom, elképzelem, hogy jó lehet, hogy jó lesz... És közben tudom, hogy csak egy kép. Egy buta, ostoba kis álomkép. Annyira vágyom rá, hogy valaki meghallgasson, hogy csak rám figyeljen, hogy átöleljen, hogy megkérdezze, mi a baj... Hogy komolyan vegyen, nem túlzottan, éppen csak annyira, amennyire kell... Vágyom rá, hogy megértsen és elfogadjon - legalább egy ember. Csak egy legyen, aki nem tűnik el, mikor szükségem lenne rá, aki nem támad hátba, mikor amúgy is védtelen vagyok, aki nem önt le jéghideg vízzel, mikor előtte állok csupaszon, aki nem sebez meg, mikor már egyébként is alig élek, aki nem rúg belém, mikor az utolsó hörgés hagyja el a számat...

És képzelgek... és a képzeletemben élek. A képzeletemben szeretek és szeretnek... A képzeletemben ez még megtörténhet...

Nem szeretem az ébredést... Túl hideg a föld ahhoz, hogy két lábbal álljak rajta... de már letört a szárnyam...

Amikor először szakítottunk, elfelejtettem odaadni Neked egy pólót. Mikor utoljára aludtam Nálad, abban jöttem haza. Anyuék persze be is szóltak rá... Akkor dobtad utánam a pénztárcámat a harmadikról, én meg nevettem:) Azóta nem volt rajtam ez a póló. Sokáig a párnám alatt volt, ágycserénél vettem csak kis és raktam bele egy dobozba néhány más hülyeség, emlék és a naplóm társaságában. Most előkapartam, és felvettem. Nem tudom, sírjak-e vagy nevessek a saját butaságomon, hogy csak a kezembe veszem, de már érzem az ölelésed. Na mindegy. Ez az utolsó, hogy ilyeneket megengedek magamnak. Holnap 13-a... Ezt a napot sem fogom többet emlegetni. Száműzlek végre az életemből. Talán most már sikerülni fog. Vannak körülöttem olyan emberek most, akik alapjaiban változtatják meg a világom, és akikkel csak beszélgetnem kell, máris jobban érzem magam. És ott az unokaöcsém. Még alig két hetes, de már most megdobogtatott sok-sok női szívet - köztük az enyémet is. :) Szóval, menni fog Nélküled. Szép nem lesz, boldog sem. Piszok nehéz lesz és gyakran borongós. De ez van. Nem akarok egy akármilyen gyenge kis senki nő lenni. Ennyi elég volt a hisztiből, ennyi elég volt az önsajnálatból. Holnap még szabad - utána vége. Legfeljebb blogon. De itt is megpróbálom száműzni.

Hálás vagyok Neked.

Ne ess bele abba a hibába, te drága, hogy mindig erősnek akarsz mutatkozni.
"Ránéztem Nickyre, meg egy csomó emberre, akiről pontosan tudtam, hogy szenved és majd szétszakad belülről, de nem mondja, nem kezd zokogni, nem üvölt a világra, nem rogy le a földre."

Dehogynem... Másokról nem tudok nyilatkozni, de magamról igen. Igenis mondom, mondom folyamatosan, sokszor már szégyellem, de muszáj... Mondom, és zokogok, és lerogyok a földre, és várom, hogy valaki felkaparjon - legtöbbször hiába. De ez az élet rendje. Nem az a gyengeség, ha sírsz...
Látod, én is folyamatosan beszélek. Rohadt unalmas, igen, már nekem is. De ha elhatározom, hogy most nem fogok senkit fárasztani a hülyeségeimmel, és blogra se írom, annak egy idő után marha nagy kiakadás a vége...
Muszáj beszélni arról, ha fáj, különben belepusztulsz. Ne akarj erős lenni. Ne így. Ha baj van, itt vagyunk, te is tudod. Ha már sok lennél, majd szólunk, nyugi. Csak máskor szóljál, mert borzasztó rossz látni, amikor felszakad az a sok minden, amit addig rejtegettél, és talán nem is tudtunk róla igazán... legfeljebb sejtettük, de néha még azt sem.
Nem vagyok jó emberismerő, sohasem voltam az. Nem veszem észre rajtad az első pillanatban, ha baj van. Szóval szépen szóljál nekünk, és mesélj, ha gáz van...

Szeretlek, te lány! ;)

Rátaláltam arra, amit én sohasem tudtam volna leírni...
Talán ez történt. Talán csak a képzelet furcsa játéka. Talán csak álom. Csak képzelgés. Remény... Vágy...

,,Emberek között, akik egyszer szerették egymást, s aztán elmentek egymástól, marad valamilyen kegyetlen, minden írott szerződésnél és ünnepélyes eskünél keményebb kötés, mely ellen nem tudnak vétkezni, akkor sem, ha akarnak."
- Márai Sándor -

"Egy táltos szív remeg a konyhakésben..."

Nagyon kevés dolog fáj úgy, mint mikor csalódnod kell egy barátban...
Legalább őszinte lettél volna velem... Mikor én megbíztam benned, egyik legjobb barátom voltál. Csak őszinteséget kértem. De nem. Hátbatámadásként ért, hogy véletlenül szereztem tudomást arról, mit is gondolsz bizonyos dolgaimról. Ha így, hát így. Sajnálom, hogy így alakult... Nagyon jó barátnőnek tartottalak.
:(

Aki az egész világot jelentette...
Akiért bármit megtettem volna...
Akivel az egész életet megálmodtuk...
Aki mindent tudott rólam...

Hogy tudnám elengedni?!
Tényleg lehetségesnek kellene tartanom, hogy ne fájjon, ami most történik? Áh, hülyeség.
Rohadtul fáj, hogy elmész. Még jobban, hogy a barátnőddel. Semmi közöm hozzátok. A csaj még azt is elintézte, hogy ezentúl beszélőviszonyban se legyünk... Csak gratulálni tudok neki. Te meg hagyod magad irányítani... Mindegy, a ti dolgotok. Miért nem tudom már felfogni, hogy semmi közöm?!

Mikor lettél ennyire önző? Nem tudom. De nagyon zavar. Csalódtál bennem július végén, ugye? Hát most én is benned. Szombaton is, és 10 perccel ezelőtt szintén.
Hogy hagyhatod, hogy egy csaj megváltoztasson?! Pontosítok: hogy ennyire megváltoztasson...
Csaba azt mondta, visszatért a régi éned... Nagyon remélem, hogy megint téved veled kapcsolatban... Nagyot csalódnék - elsősorban nem benned. Inkább barátnődben.

De nekem ehhez megint csak semmi, az égegyadta világon semmi közöm nincsen.
Nem akarom, hogy elszúrd az életed.

Sajnálom, hogy nem sikerült a barátság. Köszönöm, L.!

"Nem a haverod vagyok, hanem az apád. Asszem ezt már múltkor is megbeszéltük."
Persze, csak lehet, hogy más az elképzelésünk az "apa" szó jelentéséről. Összetéveszted a "nevelőtiszt" vagy a "diktátor" fogalmával. Soha nem fogsz ezen elgondolkozni. Csak adod a sértődöttet - mert ez a génjeinkben van. De ha nagyon akarnánk, tudnánk rajta változtatni. Néha próbálkozom. Néha te is. De egyikünk sem akarja igazán, ugye? Nem tudsz elfogadni. Nem tudod megérteni, hogy felnövök, és már nem a te pici lányod vagyok, már nem oda megyek és azt csinálok, amit mondasz. Már nem te mondod meg, hogy hova menjek - hanem én informállak róla, hogy hol leszek. Bár általában le sem szarod.
Az apaság és az apai szeretet nem abban kellene, hogy megnyilvánuljon, hogy néha azt pénzt, ha kérek, vagy hogy hozol ezt-azt. Elsősorban nem ebben kellene. De nálunk csak ez van meg. És hiába tudom, hogy szeretsz. És hiába tudom, hogy azért viselkedsz így, mert egyszerűen nem tudod feldolgozni a bennem és körülöttem zajló változásokat - attól még nagyon szarul esik.

Ma buszon találkoztam egy ismerőssel, aki Hozzá járt régebben gitár órára. Felszálláskor elbambultam, csak mikor szálltunk le, akkor vettem észre, mosolyogtam, aztán köszöntünk egymásnak. Beszélgettünk pár szót, mondtam, hogy bocsi, hogy csak most vettem észre, elbambultam; meg kérdezte, hova jövök, aztán mondtam, hogy itt lakom; ő meg mondta, hogy barátnőjéhez jön. Aztán megkérdezte, hogy Vele mizujs? ... Én pedig mondtam, hogy nem vagyunk együtt... Tökre elcsodálkozott, és mondta, hogy nem is tudta... Mondom, még elég friss, egy hónapja körülbelül, hogy így van, még sokan kérdeznek rá csak így, hogy mi a helyzet velünk... Kérdezte miért, én pedig a már jól betanult "Így jött ki..."-vel válaszoltam. Diplomatikus... vagy inkább semmit mondó... Na mindegy. Aztán mondta, hogy sajnálja... És látszott az arcán, hogy tényleg.
Azért jól esnek az ilyenek. Mármint... persze, hogy rossz ismételgetni, és folyamatosan emlékezni rá... De ugyanakkor az, hogy tényleg látszik az arcokon a meglepődés, majd a sajnálat... Talán ők is érezték rajtunk, hogy mennyire közel vagyunk egymáshoz, és mennyire biztos volt a kapcsolatunk?

,,De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház."
/Radnóti Miklós/

Ha jól emlékszem, felolvastam ezt a verset Neked (egyébként egyik kedvenc), de nem vagyok benne biztos. Csak azt tudom biztosan, hogy egyszer idéztem belőle. És ez a három sor is benne volt az idézetemben...