Ma buszon találkoztam egy ismerőssel, aki Hozzá járt régebben gitár órára. Felszálláskor elbambultam, csak mikor szálltunk le, akkor vettem észre, mosolyogtam, aztán köszöntünk egymásnak. Beszélgettünk pár szót, mondtam, hogy bocsi, hogy csak most vettem észre, elbambultam; meg kérdezte, hova jövök, aztán mondtam, hogy itt lakom; ő meg mondta, hogy barátnőjéhez jön. Aztán megkérdezte, hogy Vele mizujs? ... Én pedig mondtam, hogy nem vagyunk együtt... Tökre elcsodálkozott, és mondta, hogy nem is tudta... Mondom, még elég friss, egy hónapja körülbelül, hogy így van, még sokan kérdeznek rá csak így, hogy mi a helyzet velünk... Kérdezte miért, én pedig a már jól betanult "Így jött ki..."-vel válaszoltam. Diplomatikus... vagy inkább semmit mondó... Na mindegy. Aztán mondta, hogy sajnálja... És látszott az arcán, hogy tényleg.
Azért jól esnek az ilyenek. Mármint... persze, hogy rossz ismételgetni, és folyamatosan emlékezni rá... De ugyanakkor az, hogy tényleg látszik az arcokon a meglepődés, majd a sajnálat... Talán ők is érezték rajtunk, hogy mennyire közel vagyunk egymáshoz, és mennyire biztos volt a kapcsolatunk?

,,De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház."
/Radnóti Miklós/

Ha jól emlékszem, felolvastam ezt a verset Neked (egyébként egyik kedvenc), de nem vagyok benne biztos. Csak azt tudom biztosan, hogy egyszer idéztem belőle. És ez a három sor is benne volt az idézetemben...