Nem tudom elképzelni, hogyan lehet nem szeretni a verseket. Hányféle vers van, hány totál különböző stílus és minden... Na mindegy.

Emlékszem, egyszer - szokás szerint - turkáltam, és a kezembe akadt egy verses könyv. Elkezdtem Neked olvasni. Aztán rájöttem, hogy nem, nem ez kell nekem. Visszamentem, megkerestem anyud könyvespolcán a Radnóti-kötetet, bevittem Hozzád és olvastam belőle... És tudom, hogy tök bénán olvastam, de...benne volt a szívem abban a szerelmes versben.
Aztán olyan jó volt, hogy magadhoz húztál... És rám néztél, és gyönyörű szerelmes szemekkel kinyújtottad a kezed, hogy "gyere ide..." El tudod képzelni, mennyire jó visszagondolni ilyen pillanatokra? Még akkor is, ha esetleg azért húztál magadhoz, mert már nem szerettél volna több verset meghallgatni.:) De akkor, ott és ahogyan magadhoz húztál... Abban a pillanatban a lehető legjobbat tetted... És olyan emléket adtál, amit nem felejtek. Bár már most sem vagyok biztos benne, melyik verset olvastam fel Neked... De a szemedre, a hangodra és a mozdulatodra olyan tisztán emlékszem, mintha egy másodperccel ezelőtt tetted volna. Lehet, hogy nem értetted teljesen, hogy nekem ez a kis vers-felolvasás mit jelent, lehet, hogy nem érted, miért szeretek verset mondani - de nem nevettél és nem viselkedtél idegenül - elfogadtad. Ráadásul annyira jó volt, ahogy viselkedtél. Olyan jó volt odabújni egy olyan vers után... Pedig annyira szarul olvastam fel, komolyan... :) Nekem színpad kell, hogy meg tudjak nyílni versben. De ettől függetlenül.... Áhh...

Olyan jó, hogy Te voltál nekem - és nem más. Jobbat az élettől és a Sorstól nem kaphattam volna Nálad...