Nem vagyok jól. Rosszul vagyok. Nagyon rosszul. Visszavonhatatlan dolgok, visszahozhatatlan érzések, elmúlt napok... Csomó dolog, amire későn jöttem rá. Változások, amik túl későn jöttek - amikor már mindegy.
Nem tudok egy helyben ülni. Annyira felkavar minden... Két óra vezetés és a próbaterem kipakolása után hazaértem, kipakoltam a mosogatógépből, összeszedtem a megszáradt ruhákat, kiteregettem a vizeseket, összepakoltam a fenti fürdőszobában, kiselejteztem két fiókot, most meg az öcsém szobájában pakolom a könyveket két szekrényen...
Mikor már könyveket pakolok, ott már gondolkodnivaló van. Amikor érzem, hogy gondolkodnom kell, önkéntelenül is belekezdek tipikus dolgokba. Ilyen a könyvek pakolászása is... Nem tudok megnyugodni. Egyszerre több száz dolgot csinálnék. Futnék. Mit futnék, rohangálnék. És ordítanék. Teli torokból. Ehelyett csendben vagyok, és érzem, hogy szétrepeszti a szívemet a nyugtalanság, hogy az idegeim pattanásig feszültek... És nem lesz vége. Nem fognak megnyugodni. Nincs az a hang, amely lenyugtassa őket. Nincs az a kar, ami átölelne. Nincs az a kéz, ami megsimogatna. Nincs az a száj, ami puszit adna a homlokomra. Nincs az a szempár, amiben elveszhetnék. Nincs az a szív, ami az enyémmel dobogna. ,,Nekem senkim sincsen"...

Megöl a múlt. Felemésztenek az emlékek...

Az írás kell, hogy végre felszakadjon belőlem az elfojtott sírás... És a zene csak szól. Rólam szól a dal. Minden dalban ott vagyok. Belőlem szól.

Képtelen vagyok élni Nélküled... A szerelmed nélkül...

Szívem húrjain sír a gitár... A bús zongora kalapácsai lelkemben ütnek... Minden szívdobbanás egy ütés a lábdobon. Testem dala ez. Könyörtelenül diktálja a tempót a szív...