Eszméletlenül hiányzol! És a rohadt életbe, nagyon elegem van ebből a hiányból, ami folyamatosan kínoz, már egy hónapja és egy hete... Hol erősebben, hol gyengébben...
Úgy ébredni, hogy pár másodpercen belül a veszteséged teljes tudatában vagyok...hát, nem egy leányálom... És olyan régen ébredtem már így, és olyan mellbevágó tud lenni... Rögtön reggel rájönni, hogy na, már megint nem volt értelme felébredned...
Most már lassan megőrülök... És nem értem, Te meg miért csinálod azt, amit csinálsz velem szemben... Azt hiszed, nem veszem észre... De nem érdekel, jó?! Úgy bántasz, ahogy akarsz...
Ha használnád az eszed, és előszednéd az emlékeidből, hogy milyen is vagyok, rájönnél, hogy mekkora képtelenségekkel vádolsz - kimondatlanul is...

Menj a francba...

Annyira fáj...