És tényleg érzem, hogy minél többet beszélek, annál könnyebb semmit sem mondani. Semmit nem elárulni (szép magyar nyelv...dupla tagadás...), szóval semmit nem elárulni abból, ami bennem zajlik. Amit érzek, amit igazán gondolok. Úgy zárkózom be, hogy közben azt hiszik, megnyílok. Ezért jobb - és tényleg jobb -, mikor találkozunk Vele... Mert muszáj úgy beszélni - bár önkéntelenül is ezt tesszük -, mintha nem lenne még annyi közünk egymáshoz...

Nem tudom ezt elmagyarázni. Lehet, hogy igazatok van. Lehet, hogy így csak nehezebben fogom elfelejteni, lehet, hogy ez az érzéseimen nem változtat - de így könnyebb.

Néhány nap múlva úgyis minimálisra csökken az esélye, hogy összefussunk a városban...