És tehetetlenül nézem, ahogy az egyetlen ember, aki valaha igazán szeretett, most mást ölel, mást csókol, mással beszélget összebújva, biztatja, bátorítja, elmondja neki ami foglalkoztatja... És álmodik és tervez, vele tervez és meg is valósítja ezeket a terveket... És ami nekem csak álom marad, az az ölébe hullik annak a másiknak úgy, hogy talán nincs is tisztában vele, milyen ember áll mellette. Ki az, aki szereti őt és vele van minden nap...

És lesz ez még rosszabb is. Mindig azt hisszük, ennél lentebb már nincsen - pedig dehogynem. Mindig lehet rosszabb - és ez általában be is következik. Nem szabad hinni a vágyaknak, nem szabad bízni a jövőben... Az álmok csalókák, a vágyak nem teljesülnek... és csak akkor szívod meg igazán, ha mégis.

Kegyetlen egy tanítómester ez az élet... Annyi darabra törsz össze, hogy már abban sem lehetsz biztos, tényleg létezel-e... Vagy csak egy álomkép ez a világ és egyszer felébredünk?
És azt hisszük, még egy törés, még egy csalódás, még egy elvesztés, és belehalunk a fájdalomba. Hogy több darabra már tényleg nem törhetünk, mert olyan nincs, hogy a lélek elviselje, hogy ennyi részre szakad - és mégis. Újra és újra összetörünk. Csalódunk, elveszítünk valakit. És nem tehetünk mást, minthogy fogjuk magunkat és talpra állunk - más választásunk nincs. De mindig magunkon viseljük ezeknek a töréseknek az emlékeit... Mindig magunkban hordozzuk az átélt fájdalmat... Soha nem fog csillapodni...