Néztem és csak folytak a könnyek... és csak egy mondat visszhangzott a fejemben: "ki fog engem így szeretni?"... végül mégis elhagytál. Ha nem is akkor, amikor a mondat elhangzott... Hiába nem kellesz már, hiába nem a tiéd már a szívem... Azért mégsem felejt...



Van, amire mindig emlékezni fogok...

,,Bárcsak elég bátor lennék ahhoz, hogy elsétáljak és elfelejtsek mindent, ami a miénk volt, de nem merek elmenni, mert tudom, hogy nem jönnél utánam, és ez fájna a legjobban."

Te elmentél... Ha nem is elsőre, ha folyton vissza-visszanézve, de végül csak elmentél és otthagytál az emlékekkel... Én még csak most kezdek távolodni Tőled... És borzasztó nehéz... Nem tudom, mit higgyek, Neked miért volt olyan könnyű... Bár ez nem is lényeges. Már nem számítasz. Ami most vagy, az semmiképpen... Én sem számítok a szemedben... Azért ez baromira tud fájni... De már nem. Nem érdekel. Tényleg nem. Őszintén tudtam tegnap nevetni úgy, hogy közben egyszer-egyszer összetalálkozott a tekintetünk. A zene oltalma alatt nem számított, hogy ki vagy... Jól éreztem magam. És cseppet sem bánom, hogy nem beszéltünk két szót sem.

Ennyi volt parányi kis monológom mára... Ennyit a tegnapról, ennyit az eddigi 4 hónapról, ugyanis igen, napra pontosan négy hónapja kísértél ki a buszmegállóba és mentél tovább... Minden értelemben... Akkor a múltaddá tettél... Most már én is Téged...

,,Tudod, volt egyszer valamim. Azt hiszem, egy kincsem. De nem voltam képes felnőni hozzá, értékelni, vigyázni rá.
Vannak olyan dolgok, amiknek a hiányát csak akkor fogod fel, amikor már elveszítetted, vannak közülük, amiket vissza akarnál kapni, vannak amelyekről már lemondtál régen. Van hogy egy embert veszítesz el, azt hiszed újra megtaláltad, rádöbbensz hogy mégsem, csalódsz, sírsz , nevetsz. Nem tudod mit csinálj. Újból megleled. Másmilyen. Te is másképpen nézel rá, ő is rád. Ez így van rendjén. Az emberek változnak, hibáznak, tévednek, de ha tanulnak belőle, megérte.
Olyankor vagy igazán felnőtt, amikor feledni tudod a sérelmeket, és inkább őszintén mosolyogsz a másikra. Ami megtörtént, az a múlt. Ha emészted magad, előbb-utóbb beleőrülsz. Nézz előre...és főleg oldalra! Nézd csak kik állnak melletted! Nem most. Most akárki. De amikor bajban vagy, akkor nyisd ki a szemed. Ne félj segítségért kiáltani, vagy csak suttogni, ha már nincs erőd. Akinek számítasz, az meghallja majd.
Csend van és sötét.
Most csak mi vagyunk itt.
Te és Én.
Mondd el, mi bánt. Én nem nevetlek ki. Hunyd le a szemed.
Mit látsz? Én fényt.
Most jobban érzem a kezed melegét, a szíved is szaporább.
Kire gondolsz?
Elhűltél, a kezed is megremegett.
Félsz talán, hogy bárki beléd lát, megtudja szíved féltett titkát?
Ne félj! Én nem mondom el senkinek.
Most már remélem érted, hogy miről is beszélek..."

már annyit hallgattam próbán 1-1 részletét, hogy csak rákerestem...csodaszép...

Bereczki Zoltán: Hangokba zárva
(Eredeti: Josh Groban - February Song)


Elveszett néhány év,
De végigkísért egy hang, egy név.
Ki voltam még gyermekként,
Vajon hogy néz most rám,
Vajon hogy néz most rám?

Semmi sem jól történt,
Mit álmodtam, porként hullott szét.
De ha bízni tudsz bennem még,
Tán átírhatnám, nem késő tán.

S a zongorán újra szól egy dal,
Hogy hangszerbe zárt szívem él!
Tartozom még egy álommal,
s hangom után talán megfordul a szél.

A hétköznap álarcát
hagytam, hogy végleg rám rakják.
Kilépek az ajtón hát,
ez egy roskadó ház,
S Te a fényben ott vársz.

S a zongorán újra szól egy dal,
Hogy hangszerbe zárt szívem él!
De tartozom még egy álommal,
S hangom után talán megfordul a szél, s fény gyúl mindenhol!

S a zongorán újra szól egy dal,
Hogy hangszerbe zárt szívem él!
De tartozom még egy álommal,
S hangom után talán megfordul a szél.

Elveszett néhány év,
De végigkísért egy hang, egy név.
Ki voltam még gyermekként,
ugye büszke vagy Rám.
Ugye büszke vagy Rám.

"Love was when I loved you,
One true time I hold you" ...

Neked - búcsú...

Üres vagyok, totálisan üres... Fogtam a szívemet, bebugyoláltam a lelkemmel és beleraktam egy papírdobozba - az összes emlékemmel együtt. Ott hever az a sok semmiség, ami mind-mind egy felejthetetlen emléket őriz. Ha megkérdeznék, hogy lettem az, aki vagyok, csak rámutatnék a dobozra... Természetesen nem raktam bele mindent. Csak azokat, amiket már régen el kellett volna... Még a naplóm is ott hever. Képtelen vagyok kinyitni. Tőled kaptam, a Veled együtt töltött időről írtam bele, életem eddigi legszebb időszakáról... Ránézni sem tudok...

Úgy érzem magam, mintha kifosztottak volna. Mint akinek elvették az emlékeit. Nem olyan ez, mint az amnézia. Az édes, gondtalan, mert nem tudja, mit veszített. Én pontosan tudom.

Feszít a mellkasom belül, fizikailag fáj. Szétfeszít az a hatalmas űr, ami ott keletkezett. De nem foglalkozom vele. Csak hallgatom a zenét, amit Veled együtt kezdtünk el megtanulni, és nem foglalkozom az ürességgel. Meg fogok tanulni együtt élni vele. Nem akarom megtölteni semmivel. Elég. Egy időre ennyi volt az életnek ezen része. Most kicsit más.

Búcsúzom... búcsúzom Tőled végleg. Hiányozni fognak az emlékek. Hiányozni fog a nevetés. Hiányozni fog a valakihez tartozás érzése. Hiányozni fog a személyiséged, hiányozni fog a varázsod, amivel magadhoz láncoltál minden pillanatban. Hiányozni fog a nevetésed, ami mindig boldogabbá tett, hiányozni fog a szemed csillogása, ami egy gyönyörű léleknek a tükre volt. És végül a legfontosabb: hiányozni fog a Zene, amit Tőled kaptam. Ami Benned él mindig. Kicsit mindig csodálni foglak, gyermeki naivitással.

Köszönöm, hogy az enyém voltál és én a Tiéd lehettem...

Amikor először szakítottunk, elfelejtettem odaadni Neked egy pólót. Mikor utoljára aludtam Nálad, abban jöttem haza. Anyuék persze be is szóltak rá... Akkor dobtad utánam a pénztárcámat a harmadikról, én meg nevettem:) Azóta nem volt rajtam ez a póló. Sokáig a párnám alatt volt, ágycserénél vettem csak kis és raktam bele egy dobozba néhány más hülyeség, emlék és a naplóm társaságában. Most előkapartam, és felvettem. Nem tudom, sírjak-e vagy nevessek a saját butaságomon, hogy csak a kezembe veszem, de már érzem az ölelésed. Na mindegy. Ez az utolsó, hogy ilyeneket megengedek magamnak. Holnap 13-a... Ezt a napot sem fogom többet emlegetni. Száműzlek végre az életemből. Talán most már sikerülni fog. Vannak körülöttem olyan emberek most, akik alapjaiban változtatják meg a világom, és akikkel csak beszélgetnem kell, máris jobban érzem magam. És ott az unokaöcsém. Még alig két hetes, de már most megdobogtatott sok-sok női szívet - köztük az enyémet is. :) Szóval, menni fog Nélküled. Szép nem lesz, boldog sem. Piszok nehéz lesz és gyakran borongós. De ez van. Nem akarok egy akármilyen gyenge kis senki nő lenni. Ennyi elég volt a hisztiből, ennyi elég volt az önsajnálatból. Holnap még szabad - utána vége. Legfeljebb blogon. De itt is megpróbálom száműzni.

Hálás vagyok Neked.

Árnyék fény nélkül
Mondat szó nélkül
Tenger víz nélkül
Ennyi vagyok nélküled én

Lány álmok nélkül...

Dallam hang nélkül
Felhő szél nélkül
Erdő fák nélkül
Ez lettem nélküled én

Nő a férfi nélkül...

Nézz rám, ismerj rám
Némán szavak nélkül is értem már

Hisz' ismerlek. Hisz' ismersz...

Hogy Te is hiszel a mesékben
Hiszel ugyanúgy még talán
Ugye tudod mit ígértél,
Hogy mindig rám találsz
Felismersz még, ha álmodban látsz

Hát hol vagy most? Miért nem vagy itt? Hol máshol lenne helyed... ugyan hol?

Minden nap fáradt lánggal ég Nélküled
Egyedül meddig bírom még
Minden nap várom hova sodor a szél,
De úgysem hiszem el
Hogy igazán itt felejtettél
Amíg jót ígérsz
Te jót remélsz
Hát lépj ki álmomból
Ahol régen élsz

És nem hagysz nyugodni, nem hagysz egy pillanatra sem...

Jöjj el álmomból
Jöjj el vágyamból
Minden sóhajból
Angyal akit nem láttam még

Testem és lelkem csak Téged vár...

Minden harcomban, minden vad szóban
Minden arcomban ott vagy és csak tőled lesz szép

Minden álomban, minden pillanatban, minden gondolatban...

Nézz rám, ismerj rám
Némán,szavak nélkül is értem már

Mindenhol érezlek...

Hát legyen aki megvéd
Hát legyen aki rád vigyáz
Hát legyen aki elkísér
Aki érted mond imát
És mindig rád talál
Bármerre jársz....

Remélem, van...

itt az éjjel és te nem vagy már velem...

Cserháti Zsuzsa: Egy elfelejtett dal

visszahoz egy régi perc
megidéz egy fénykép
míg csak élnem kell
sose lesz másképp
ugyanaz a fájdalom
ugyanaz az érzés
az a búcsú szó
amivel elmész

nem számít
hogy hány év messzeség
az a perc ma sem múlt el még

teli voltunk élettel
szabad volt a szívünk
és én úgy hittem
sose kell félnünk
hova lett a boldogság
hova a sok álom
és ami nincsen már
miért kell
hogy fájjon

nem számít, hogy
hány év messzeség
az a perc ma sem múlt el még

itt az éjjel
és te nem vagy már velem
hogy fogd a két kezem
úgy mint régen
és ha hívlak
tudom senki nem felel
csak egy elfelejtett dal
sír a szélben

visszahoz egy régi perc
megidéz egy fénykép
amíg csak élnem kell
sose lesz másképp

nem számít
hogy hány év messzeség
az a perc ma sem múlt el még

itt az éjjel
és te nem vagy már velem
hogy fogd a két kezem
úgy mint régen
és ha hívlak
tudom senki nem felel
csak egy elfelejtett dal
sír a szélben

hány év múlt el
és még mennyi kell ahhoz
hogy újra kezdjem el

itt az éjjel
és te nem vagy már velem
hogy fogd a két kezem
úgy mint régen
és ha hívlak
tudom senki nem felel
csak egy elfelejtett dal
sír a szélben

...100...

Lassan eljutok oda, hogy már nem remélek. És ez mindennél rosszabb... A lelkem meghasadt, elhagyott szívem vérzik és elapadtak a könnyeim, kiszáradt a torkom, nem tudok már üvölteni sem - csendben kell viselni, hogy fáj... Mérhetetlen düh, csalódottság és tehetetlenség, amit érzek... És valamiféle lemondás - ez új. Mint a halálos beteg, aki tudja, hogy talán már holnap meghalhat, talán már az is csoda, hogy eddig élt, hogy most itt van és hallhatja a szavakat. Amik megpecsételik sorsát. És ő csak akkor, a legutolsó pillanatban döbben rá, hogy még nem is élt... Hogy még annyi mindent kell megtennie, még annyi érzést nem érzett, annyi pillanat van, amit meg kellene élnie, olyan sok dolog, amit el kellett volna mondani valakinek - de már nem teheti. Semmi esélye, hogy átélje, hogy érezze, és talán már elmondani sem tudja, amit addig elmulasztott... Talán nem is csekélység. Talán életeket tehetett volna jobbá, talán a világot változtatta volna meg - de az is lehet, hogy csak egy mosolyt csalt volna valaki arcára, csak egy szívet melegített volna fel... de már sohasem fog. És talán már nem lesz olyan mosoly azon az arcon, talán már nem fog úgy örülni az a szív - de már túl késő...
Túl késő...


Negyed éve, hogy elváltak útjaink. De a szívem még mindig nálad van... Remélem, már nem sokáig...

Gondolkoztam ma azon, amit még a múltkor mondtak néhányan: hogy nem láttak június óta őszintén mosolyogni...
Jobban belegondolva, én sem éreztem magam boldognak azóta. Ma ültem az osztályteremben, néztem ki a fejemből, de a képzelet teljesen más képeket vetített elém, mint a valóság...
Eszembe jutott, mikor feljöttél az osztályba. Először fordított napon, valami sütit kerestem neked, azt hiszem. Aztán feljöttél, és nézegettük a falon a plakátokat. Vizsgáztattalak, hogy na, tudod-e milyen gitár van a képen, amin a csajszi takarja a márkát? (Már meg sem lepődtem, hogy tudtad...) Meg ilyen hasonló hülyeségek. Aztán meg a bajai felvételid után jöttél be, a gyulai videó werkfilmjét néztük meg Ádám laptopján. Meg hülyültünk, of korsz. :) Amikor valamit beszóltam neked, régi jó szokásod szerint még meg is haraptad a karomat. Meg felvettél a hátadra, szintén szokás szerint... Annyira természetes volt ez akkor... ugyanúgy, mint a hozzá járó nevetés... Hiányzik már az az érzés, amikor őszintén tudtam nevetni, és teljes szívből, nem csak fizikailag...
Itthon további képek ugrottak be... Mikor fordított nap után szaladtam Hozzád, és az egész napos szaladgálás után végre a lépcsőn is felértem, és benyitottam, és köszöntem, és hanyattvágtam magam az előszobában, kimerülten, grillezéstől büdösen, de - mosolyogva. A köszönésemre kiszóltál a szobából, hogy rögtön jössz, én meg mondtam, hogy nyugi, ráérsz... Aztán kijöttél, megcsókoltál, megjegyezted, hogy de jó kis füstös cigánylány vagyok, aztán felkapartál a padlóról. :)

Olyan jó volt, hogy létezett egy hely a világon, ahol megnyugodhattam. Ahol önmagam lehettem. Ahol megszűntek a problémák, csillapodtak a fájdalmak, ahol nem volt aggodalom és idegeskedés... Már akkor áthangolódtam a mindennapokról a szerelemre, mikor az egész napos várakozás után végre kiléptem a suli ajtaján és elindultam feléd... Volt, hogy az összes járókelő véleményét letojva futottam, szó szerint futottam Hozzád... Ha tudtam, kijátszottam a csengőt, felmentem a lépcsőn, és beestem kipirultan, lihegve, de boldogan - még mennyire boldogan... És tudtam, hogy megérkeztem. És bár mindig maradtam volna még, de nem bánkódtam, ha aztán haza kellett indulni, mert vittem magammal az érzést, hogy helyem van a világban. Van helyem a világban, mert van, aki szeret, mert van, akit szerethetek.


Természetesen semmi jelentősége ennek a bejegyzésnek. Csak egy eszmefuttatás. Csak mesélem... Nem, nem hiányzol. Áh, dehogy...

A nő az a lény, akit szerelemre teremtettek...

aztamindenit...

Te visszamennél szívesen
De már nem tudod hová
Minden emlék idegen
Sok régi kép, ami nem hasonlít rád
Egy álmos szerető
Egy majdnem szenvedély
S te nem hiszed már,lehet elég időd
Hogy a pillanatnak élj
Az ami volt, egy szomorú emlék

Hát szabadítsd fel a szíved és szállj
Érezd, hogy újra égni kell
A szavakon túl más szemmel látsz
Hogy nem gyengít félelem
De benned még ég az a tűz
De ha nincs miért meghalnod, úgy miért élsz
Engedd el, ami nem kell

Néha visszatér még ugyanúgy
Egy régi félelem
Semmi nem hajt igazán
Ha elhiszed, hogy túl vagy mindenen
Rég nem volt szélvihar a néma tengeren
Mert összetörhet, s te félsz nem élnéd túl
Ha a szíved védtelen
De félig él, az aki nem mer

Hát szabadítsd fel a szíved és szállj
Érezd, hogy újra égni kell
A szavakon túl más szemmel látsz
Hogy nem gyengít félelem
Mert benned még ég az a tűz
De ha nincs miért meghalnod, úgy miért élsz
Engedd el, ami nem kell

Én sem látom, hogy mit tennék másként, ha újra kezdhetném
Eltévedtem párszor, de nem bánom már, lehet, újra megtenném
Ami volt, marad a múlt, egy régi emlék

A szívedben érzed
Hogy van még mért élned
A tűz újra éled
És újból megéget
De nem kell, hogy félj
Nem kell, több szó
Engedd, hogy fájjon
Engedd, így jó
A szíved újra érzed, hogy szabadon száll

Ez egy ilyen nap...



Száll, repül a szélben sok régi szenvedély,
Őszi levél a folyóban, a tenger fenekén.
Nagy kaland az ÉLET, születünk, elmegyünk.
Sírva jövünk a világra, a végén tán nevetünk.

Nézd, ott egy kis fűszál, talán az vagyok én.
Egy apró kis vessző a költészet tengerén.
Kicsiny szellő fúj el, vagy jön egy nagy vihar,
Vajon ki az, ki tudja, hogy mi meddig tart.

Rám nevet a végtelen,
Itt ülök a fényben.
Sok tévedésemet elfújta már régen.

Száll, repül a szélben sok régi szenvedély,
Nézd, ott egy kis fűszál, talán az vagyok én.
Nagy kaland az ÉLET, születünk, elmegyünk.
Vajon ki az, ki tudja, hogy hová érkezünk.

Rám nevet a végtelen, itt ülök a fényben,
Sok tévedésemet elfújta már régen.
Izzott a nyár, vagy hó esett, nappal volt és éjjel
Jó tudni van, ki megbocsájt, szelíd szeretetével.

Múlik az idő... Már negyed éve, pontosan negyed éve, hogy utoljára voltál nálunk. Annyi kérdés maradt bennem arról a napról... Sohasem fogok választ kapni, de mindig bennem van. Az volt az utolsó olyan nap, amikor jól éreztük magunkat. És hülyültünk, és zongoráztunk, és... és együtt voltunk. Nem külön. Nem Te volt és én - mi voltunk. Nem szabad hánytorgatni a múltat. Csak eszembe jutott. Nem, ez hülyeség. Mindig az eszemben van. Minden egyes nap és óra...

Odaléptem a pianínóhoz. Álltam és néztem rajta a dolgokat. Aztán... nem.
Elfordultam, mentem pár lépést.
Aztán vissza.
Megfogtam egy kis papírdobozt. Grog tea, nyami. Aztán: nem.
Visszatettem.
Levettem a karcsú kis törött vázát. Végigsimítottam a törés mentén, gyönyörű sima volt a törés mentén. Egy karcolást sem szereztem. Nem bánthat engem - hiszen a múltam része. Nem ellenség - hozzám tartozik. Végigsimítottam a karcsú, vékony üveget. A derekán egy dróttal átfűzve - mintha csak öv lenne -, azon pedig egy üveg szívecske. Emiatt a kis forma miatt hoztad el nekem, már ki tudja, honnan.
El fogom csomagolni, végre dobozokba rakom. Ezt is és a legtöbb tárgyat is. Nem mindet - ennyi erővel a szívemet is hibernálhatnám... De azért valamennyit elrakok végre.
Nem vagy az életem része, minek ragaszkodjam a tárgyaidhoz...
Nem mondom azt, hogy csak apró kis hülyeségek. Az a díszüveges Norbi-féle méz nem csak egy finom anyag szép csomagolásban. Nem, az egy emlék őrzője. Az emlékeknek nincs testük - de bele tudnak költözni tárgyakba. Ez is egy ilyen kis tárgy. Az a fránya cigis doboz se csak egy doboz, dehogy. Még most is belemosolyogtam az emlékbe, amit őriz. :) És a kis csokimikulás, és a tea, és ez és az...
Nem akarok már rágódni. A régi énem egy sötét kamrába zárva veri az ajtót, és dühöng, lázad, hogy mi folyik már itt. Mi az, hogy még mindig egy emberen rágódom, mikor annyi más lehetőségem lenne. Miért nem adok esélyt senkinek, miért nem keresek én is esélyeket... De erős az a lakat a zárkája ajtaján. Egyre gyengül, de még tart, még erősen tart.
Utálok ilyen hülye kis szánalmas idióta lenni... Basszus, valaki rázzon már fel! ...de még én sem tudom magamat. Jaj... Buta, buta, buta lány...

Hmm... Nem tudom már én se, mit csinálok. Úgy szeretnék dolgokat. De közben mégsem. Tudom, hogy tilos, szigorúan tilos vágynom dolgokra, emberekre, érzésekre... Tilos emlékezni és emlékeket felidézni... Nem akarom. Tényleg.
Szánalmas, amit csinálok. Egyenesen röhejes. De annyira nem megy máshogy... Nem tudok, képtelen vagyok változtatni. Már nem kereslek rögeszmésen mindenhol, nem lesem a dolgaidat olyan sűrűn, de... A fejemből nem tudlak kiűzni. Hiányzol, annyira hiányzol - még mindig... Szándékosan próbálom hanyagolni az ilyen bugyuta bejegyzéseket... De ha egyszer ez van bennem. Hogyha egyszer muszáj leírnom...

Szétfeszít belül a vívódás. Küzdök a lelkemmel, harcolok a gondolataimmal. De nem, nekik nem tudok parancsolni. Az arcomnak megparancsolhatom, hogy nevessen, a tudatomat kényszeríthetem, hogy minden másra figyeljen... de a szívem, a lelkem és a bennük lévő emlékek valami sokkal magasabb rendű dolgok, minthogy azokat én akarattal befolyásoljam. Hát akkor mi a fenét csináljak?!

Azt hiszem, most kell elővennem - a sok-sok Paulo Coelho és minden egyéb után - Márait...

Leültem zongizni. Aztán felnéztem és... áh... fogtam a fényképtartót, kivettem belőle a képet és szépen elraktam. Zavar a mosolya egy olyan embernek, aki már nem ugyanaz, és egy olyan embernek, aki már nem én vagyok...

Paulo Coelho: A Zahir - csak néhány kiragadott gondolat II.

"- Ezért változott át Zahirrá a nő, akit feleségül vettem. A balesetem napjáig meg voltam róla győződve, hogy csak vele lehetek boldog, de nem azért, mert jobban szerettem, mint bármi mást ezen a földön. Hanem mert azt gondoltam, hogy csak ő ért meg, ő ismeri a szokásaimat, a mániáimat, a világnézetemet. Hálás voltam azért, amit értem tett, és úgy éreztem, hogy neki is hálásnak kéne lennie azért, amit én tettem érte. Megszoktam, hogy az ő szemével nézzem a világot.
(...)
- Hát nekem ilyen volt a világ - folytattam. - Esther szépségének a tükre. Ez lenne a szerelem? Vagy ez inkább valami függés?
- Nem tudom. Azt hiszem, hogy a szerelem együtt jár a függéssel." - 207. o.

"Köszönöm, hogy találkoztam Mikhaillal, az epilepsziással, aki hangokat vél hallani. Azért kerestem fel, hogy megtaláljam a feleségemet, és végül valami mást találtam: megláttam, hogy már csak sápadt tükörképe vagyok önmagamnak. Esther még mindig fontos? Azt hiszem, igen, az ő szerelme változtatta meg az életemet annak idején, és most is az ő szerelme változtat meg." - 210. o.

"A balesetem előtt így is cselekedtem volna. De a személyes történetem mosanra már elveszítette a jelentőségét. Többé nem is volt már történet, újra legenda lett belőle, keresés, kaland, kettős utazás: befelé önmagamba és kifelé önmagamból. Visszatértem abba az időbe, amikor minden folyton változásban volt körülöttem, és azt kívántam, bárcsak így maradna életem végéig (eszembe jutott, mit mondtam a sírfeliratomról: "meghalt, míg élet"). Magammal viszem a múltban szerzett tapasztalataimat, amelyek abban segítenek, hogy gyorsan és pontosan reagáljak, de nem fogok állandóan arra gondolni, milyen leckéket tanultam. Képzelj el egy harcost, aki az ütközet kellős közepén elkezd gondolkodni, hogy melyik technikát alkalmazza. Egy szempillantás alatt meghalna." - 247. o.

"- A lázadás korában születtünk. Mindenünket neki szenteltük, lelkesedtünk, kockára tettük az életünket és a fiatalságunkat, és most egyszer csak megtorpanunk: a kezdeti lelkesedés átadja a helyét a valódi kihívásoknak: a fáradtságnak, az unalomnak, a saját képességeinkben való kételkedésnek. Kénytelenek vagyunk szembenézni a magánnyal, az ismeretlennel, a váratlan meglepetésekkel, és amikor már sokadszorra esünk el úgy, hogy senki nem segít fölkelni, föltesszük magunkban a kérdést, hogy valóban megéri-e ennyit szenvedni ezért az ügyért." - 249. o.

"- Ahogy azt is tudod, hogy ezek a búcsú pillanatai.
- Most felidézhetnénk azt az időszakot, amikor megismertük egymást: egy férfi, akinek darabokra tört a szíve egy nő miatt, aki elhagyta, és egy nő, aki őrülten szerelmes valakibe, aki mellette lakik. Most elismételhetném azt, amit egyszer már mondtam: a végsőkig harcolni fogok. De nem teszem. Harcoltam, és vesztettem. Begyógyítom a sebeimet, aztán továbbállok.
- Én is harcoltam, én is vesztettem. (...)
- Mindennap szenvedek, tudsz róla? Már hónapok óta szenvedek, igyekszem kimutatni, mennyire szeretlek, mennyire más minden, amikor velem vagy. És még mindig szenvedek, de most azt mondom: elég. Befejeztem. Elfáradtam. Azon a zágrábi éjszakán leeresztettem a kardom, és azt mondtam magamban: jöjjön, aminek jönnie kell. Üssenek ki, terüljek el a földön, nem bánom, majd rendbe jövök egyszer.
- Majd találsz valaki mást.
- Biztosan: fiatal vagyok, szép, okos és kívánatos. De soha többé nem élhetem át azt, amit veled éltem át.
- Találsz helyette mást, új érzéseket. És tudd meg, akkor is, ha nem hiszed el, hogy szerettelek, amíg együtt voltunk.
- Ebben biztos vagyok, de ez cseppet sem enyhíti a fájdalmamat. Menjünk holnap két külön taxival: utálom a búcsúzkodást, kiváltképpen repülőtereken és pályaudvarokon." - 274. o.


Tudom, hogy hátrafordultál többször is. Láttam, hogy nézel hátra, aztán hogy ne ess hasra, előrefordulsz, de pár másodperc múlva megint hátra... Aztán egyszer elkaptuk egymás tekintetét, és többet nem fordultál hátra. Elsétáltál az új életedbe, amiben én már nem vagyok. Engem pedig ott hagytál.
Egyedül - a semmivel...

Hangulat II.

Ilyen esős napokon még nehezebb... Egy hajszál választ el attól, hogy alámerüljek az emlékek birodalmába, ahová húznak az érzelmek, és tudom, hogy minden, amit addig elértem, semmivé lenne odalent. Borzasztó nagy akaraterő kell, hogy ne kezdjelek el hiányolni. Látod, azért csak nem bírtam ki, hogy ne "Neked" írjam ezt is. Nem megy minden egyszerre. :)



Presser Gábor: Nem szólnak a csillagok

Most nem szólnak a csillagok, a messzeség most nem ragyog, s a közelség csak úgy segít, ha érzed, hogy megérint.

Most nem szólnak a csillagok, az árnyékok most túl nagyok, az antennákról víz csorog, felhők, ne sírjatok!

Míg a távolság az ablakát bezárja, míg az éjszaka az új nap fényét várja,
Nézünk egymásra, és válaszolni nem tudok, mert nincsenek jó kérdések, és nem szólnak a csillagok.

Lezárlak. Lassan most már végleg. Nem hiszem, hogy a hiányod okozta sebek valaha is behegednének. Vagy ha mégis, akkor sok-sok időnek kell eltelnie hozzá... Viszont beleuntam, hogy mindig a sebeimet nyalogassam.
17 éves vagyok, előttem van még minden. Nincs szükségem egy vágyálomra, egy olyan ember képére, aki már csak a múltban létezik. Nem felejtek - de nem leszek az emlékeim rabja. Itt vagyok, világ! :)