Gondolkoztam ma azon, amit még a múltkor mondtak néhányan: hogy nem láttak június óta őszintén mosolyogni...
Jobban belegondolva, én sem éreztem magam boldognak azóta. Ma ültem az osztályteremben, néztem ki a fejemből, de a képzelet teljesen más képeket vetített elém, mint a valóság...
Eszembe jutott, mikor feljöttél az osztályba. Először fordított napon, valami sütit kerestem neked, azt hiszem. Aztán feljöttél, és nézegettük a falon a plakátokat. Vizsgáztattalak, hogy na, tudod-e milyen gitár van a képen, amin a csajszi takarja a márkát? (Már meg sem lepődtem, hogy tudtad...) Meg ilyen hasonló hülyeségek. Aztán meg a bajai felvételid után jöttél be, a gyulai videó werkfilmjét néztük meg Ádám laptopján. Meg hülyültünk, of korsz. :) Amikor valamit beszóltam neked, régi jó szokásod szerint még meg is haraptad a karomat. Meg felvettél a hátadra, szintén szokás szerint... Annyira természetes volt ez akkor... ugyanúgy, mint a hozzá járó nevetés... Hiányzik már az az érzés, amikor őszintén tudtam nevetni, és teljes szívből, nem csak fizikailag...
Itthon további képek ugrottak be... Mikor fordított nap után szaladtam Hozzád, és az egész napos szaladgálás után végre a lépcsőn is felértem, és benyitottam, és köszöntem, és hanyattvágtam magam az előszobában, kimerülten, grillezéstől büdösen, de - mosolyogva. A köszönésemre kiszóltál a szobából, hogy rögtön jössz, én meg mondtam, hogy nyugi, ráérsz... Aztán kijöttél, megcsókoltál, megjegyezted, hogy de jó kis füstös cigánylány vagyok, aztán felkapartál a padlóról. :)

Olyan jó volt, hogy létezett egy hely a világon, ahol megnyugodhattam. Ahol önmagam lehettem. Ahol megszűntek a problémák, csillapodtak a fájdalmak, ahol nem volt aggodalom és idegeskedés... Már akkor áthangolódtam a mindennapokról a szerelemre, mikor az egész napos várakozás után végre kiléptem a suli ajtaján és elindultam feléd... Volt, hogy az összes járókelő véleményét letojva futottam, szó szerint futottam Hozzád... Ha tudtam, kijátszottam a csengőt, felmentem a lépcsőn, és beestem kipirultan, lihegve, de boldogan - még mennyire boldogan... És tudtam, hogy megérkeztem. És bár mindig maradtam volna még, de nem bánkódtam, ha aztán haza kellett indulni, mert vittem magammal az érzést, hogy helyem van a világban. Van helyem a világban, mert van, aki szeret, mert van, akit szerethetek.


Természetesen semmi jelentősége ennek a bejegyzésnek. Csak egy eszmefuttatás. Csak mesélem... Nem, nem hiányzol. Áh, dehogy...

A nő az a lény, akit szerelemre teremtettek...