Akkor most egy bejegyzés Neked... a mai nap után különösen muszáj...

Nagyon sokat gondolkodtam ma. Miközben pakolásztam, és szólt a zene, és egyre ott voltál a szemem előtt, és csak tódultak a mondatok, amiket el akartam mondani, a kérdések, amiket fel akartam tenni - de nem lehetett, mert csak egy kép voltál, a képzeletem kegyetlen játéka...
És lepakoltam mindent az ágyamról. A párnám alól kivettem a dolgokat. Összehajtottam a pólódat, és közben nem győztem szidni magamban a remegő kezeimet... Aztán beleraktam egy dobozba ezeket, meg a naplómat is, és azt a néhány papírt, nyugtákat és karszalagokat, amik mind egy-egy emléket hordoznak. Aztán összehajtottuk a matracot, majd fóliával becsomagoltuk az ágyat is, és kitettük a padlásra... Ha tudnád, milyen rohadt nehéz volt... És úgy, hogy közben egy könnycsepp se csorduljon ki, egy arcizom se ránduljon meg, mert nem akartam válaszolni a kérdésre, hogy mi a baj.
Behoztuk az új ágyat, amit apu szerzett ilyen hű-de-mennyire leárazva, aztán összeraktuk. És most itt díszeleg a szobámban egy franciaágy... Tök rég óta akartam, most viszont... nem tudom, hogy fogok benne aludni. Egy kétszemélyes ágyban egyedül, úgy, hogy még gondolnom se tudok senkire... Illetve dehogynem.. De éppen azon munkálkodom, hogy elfelejtselek, basszus... Áh, ez így...
Szóval egy plüss kacsával fogom megosztani az ágyam, igen, azzal, amit tőled kaptam... és amivel azóta is megosztom minden egyes álmatlan és magányos éjszakám...Az összes buta álmomat...

Egyébként- az elejére visszatérve (mert ma még kevésbé megy a gondolatok rendszerezése), gondolkodtam délelőtt, hogy mit tennék, ha egy mesevilágban élnék, és tegyük fel, nem rohangálnának rózsaszín pónik a hullámzó réteken, de mondjuk - visszajönnél hozzám.
Az eszembe se jutott, hogy lenne annyi eszem és női méltóságom, hogy nemet mondjak... Viszont leperegtek előttem a bugyuta romantikus filmek tipikus egymásra találási jelenetei... Hát, el nem tudnám képzelni... Valahogy amire gondolok, az jelzi azt is, mennyire sokat jelentettél nekem, és mennyire mély volt közöttünk ez az egész... Az álombéli önmagam nem ugrana Neked, és nem is csókolna meg... Egyszerűen csak megölelnélek. És a lehető legrosszabb jelző ez az egyszerűen... Mert semmi másra nem vágyom úgy, mint az ölelésedre. Elsősorban nem a csókod kell, nem a simogatásod, nem a tested - az ölelésed. Csak el szeretnék veszni benne, és már tudom, hogy könnyebb lenne az egész. Minden. Vagy ha nem is lenne könnyebb, de én annak érezném.
Ez az, ami miatt még kevésbé tudom összeszedni magam mostanában. Nincs, ami megnyugtasson. És nem mellesleg, alig zongorázom újabban... Nem tudom, miért. A szinti is itthon van, a plafonon röpködtem, mikor hazaértem és itt várt - és mégse játszok. Alig nyúltam hozzá, pedig már alig vártam, hogy játszhassak rajta. Valami borzasztóan hiányzik, ami előremozdítana... Valami drasztikus változás kellene itt belül, hogy kicsit kintebb kerüljek a gödörből... Legalább az ásását hagynám abba...