Ne ess bele abba a hibába, te drága, hogy mindig erősnek akarsz mutatkozni.
"Ránéztem Nickyre, meg egy csomó emberre, akiről pontosan tudtam, hogy szenved és majd szétszakad belülről, de nem mondja, nem kezd zokogni, nem üvölt a világra, nem rogy le a földre."

Dehogynem... Másokról nem tudok nyilatkozni, de magamról igen. Igenis mondom, mondom folyamatosan, sokszor már szégyellem, de muszáj... Mondom, és zokogok, és lerogyok a földre, és várom, hogy valaki felkaparjon - legtöbbször hiába. De ez az élet rendje. Nem az a gyengeség, ha sírsz...
Látod, én is folyamatosan beszélek. Rohadt unalmas, igen, már nekem is. De ha elhatározom, hogy most nem fogok senkit fárasztani a hülyeségeimmel, és blogra se írom, annak egy idő után marha nagy kiakadás a vége...
Muszáj beszélni arról, ha fáj, különben belepusztulsz. Ne akarj erős lenni. Ne így. Ha baj van, itt vagyunk, te is tudod. Ha már sok lennél, majd szólunk, nyugi. Csak máskor szóljál, mert borzasztó rossz látni, amikor felszakad az a sok minden, amit addig rejtegettél, és talán nem is tudtunk róla igazán... legfeljebb sejtettük, de néha még azt sem.
Nem vagyok jó emberismerő, sohasem voltam az. Nem veszem észre rajtad az első pillanatban, ha baj van. Szóval szépen szóljál nekünk, és mesélj, ha gáz van...

Szeretlek, te lány! ;)