Paulo Coelho: A portobellói boszorkány - kiragadott gondolatok...

,,De ha jól meggondolom, azt hiszem, senki nem kerülheti el, hogy tanúja legyen annak, ahogy a számára legfontosabb dolgok egyik pillanatról a másikra eltűnnek az életéből. És itt most nemcsak emberekre gondolok, hanem az eszményeinkre és az álmainkra is: talán bírjuk egy napig, egy hétig, vagy akár néhány évig is, de végül mégis elveszítjük a harcot, mert eleve vesztésre vagyunk ítélve. A testünk tovább él, de a lelkünk előbb vagy utóbb mindenképpen elszenvedi a halálos döfést. Tökéletes bűntény: soha nem tudjuk kideríteni, ki ölte meg az örömünket, hol vannak a bűnösök, és miféle okok vezérelték őket.
De ezek a bűnösök, akik nem fedik fel a kilétüket, vajon tudatában vannak-e egyáltalán a tettük súlyának? Szerintem nem, mert ők is a saját maguk által teremtett valóság foglyai - legyenek bár depressziósak vagy arrogánsak, kisemberek vagy nagyhatalmúak." - 12. o.

,,Már jövök visszafelé. Jobban mondva: az egyik felem elindult visszafelé ebbe a világba, ahol csak annak van értelme, amit látunk, megérintünk, és meg tudunk magyarázni. (...) Ez az a világ, ahol le kell élnem életem hátralevő részét. Megnősülök, gyerekeket nemzek, és egész álló nap azt fogom kérdezni magamtól: hogy lehettem ilyen vak, hogy lehettem ilyen naiv?
De azt is tudom, hogy éjjelente lelkem másik fele céltalanul kóborol majd (...) A lelkem Athena lelkével táncol majd, álmomban együtt leszek vele, aztán verejtékben úszva ébredek, kimegyek a konyhába egy pohár vízért (...) De muszáj újra beilleszkednem ebbe a világba, mert különben megőrülök." - 13. o.

Úgy érzem magam néha, mint Coelho Esthere... Várok valakire, akit szeretek, hogy majd rámtalál. Csak vannak alapvető különbségek. Áthidalhatatlanok.
Szóval aztán mindig felébredek a saját magam álmodta tündérmeséből, és rájövök, hogy nem, nem vagyok Esther. Nincs kire várnom, mert nincs, aki rájöjjön, hogy mégis szeret, és megkeressen és rám találjon. Tudom,igen, tényleg tudom, hogy nincsen. Csak a lelkemnek nem szólt erről senki sem...

Paulo Coelho: A Zahir - csak néhány kiragadott gondolat II.

"- Ezért változott át Zahirrá a nő, akit feleségül vettem. A balesetem napjáig meg voltam róla győződve, hogy csak vele lehetek boldog, de nem azért, mert jobban szerettem, mint bármi mást ezen a földön. Hanem mert azt gondoltam, hogy csak ő ért meg, ő ismeri a szokásaimat, a mániáimat, a világnézetemet. Hálás voltam azért, amit értem tett, és úgy éreztem, hogy neki is hálásnak kéne lennie azért, amit én tettem érte. Megszoktam, hogy az ő szemével nézzem a világot.
(...)
- Hát nekem ilyen volt a világ - folytattam. - Esther szépségének a tükre. Ez lenne a szerelem? Vagy ez inkább valami függés?
- Nem tudom. Azt hiszem, hogy a szerelem együtt jár a függéssel." - 207. o.

"Köszönöm, hogy találkoztam Mikhaillal, az epilepsziással, aki hangokat vél hallani. Azért kerestem fel, hogy megtaláljam a feleségemet, és végül valami mást találtam: megláttam, hogy már csak sápadt tükörképe vagyok önmagamnak. Esther még mindig fontos? Azt hiszem, igen, az ő szerelme változtatta meg az életemet annak idején, és most is az ő szerelme változtat meg." - 210. o.

"A balesetem előtt így is cselekedtem volna. De a személyes történetem mosanra már elveszítette a jelentőségét. Többé nem is volt már történet, újra legenda lett belőle, keresés, kaland, kettős utazás: befelé önmagamba és kifelé önmagamból. Visszatértem abba az időbe, amikor minden folyton változásban volt körülöttem, és azt kívántam, bárcsak így maradna életem végéig (eszembe jutott, mit mondtam a sírfeliratomról: "meghalt, míg élet"). Magammal viszem a múltban szerzett tapasztalataimat, amelyek abban segítenek, hogy gyorsan és pontosan reagáljak, de nem fogok állandóan arra gondolni, milyen leckéket tanultam. Képzelj el egy harcost, aki az ütközet kellős közepén elkezd gondolkodni, hogy melyik technikát alkalmazza. Egy szempillantás alatt meghalna." - 247. o.

"- A lázadás korában születtünk. Mindenünket neki szenteltük, lelkesedtünk, kockára tettük az életünket és a fiatalságunkat, és most egyszer csak megtorpanunk: a kezdeti lelkesedés átadja a helyét a valódi kihívásoknak: a fáradtságnak, az unalomnak, a saját képességeinkben való kételkedésnek. Kénytelenek vagyunk szembenézni a magánnyal, az ismeretlennel, a váratlan meglepetésekkel, és amikor már sokadszorra esünk el úgy, hogy senki nem segít fölkelni, föltesszük magunkban a kérdést, hogy valóban megéri-e ennyit szenvedni ezért az ügyért." - 249. o.

"- Ahogy azt is tudod, hogy ezek a búcsú pillanatai.
- Most felidézhetnénk azt az időszakot, amikor megismertük egymást: egy férfi, akinek darabokra tört a szíve egy nő miatt, aki elhagyta, és egy nő, aki őrülten szerelmes valakibe, aki mellette lakik. Most elismételhetném azt, amit egyszer már mondtam: a végsőkig harcolni fogok. De nem teszem. Harcoltam, és vesztettem. Begyógyítom a sebeimet, aztán továbbállok.
- Én is harcoltam, én is vesztettem. (...)
- Mindennap szenvedek, tudsz róla? Már hónapok óta szenvedek, igyekszem kimutatni, mennyire szeretlek, mennyire más minden, amikor velem vagy. És még mindig szenvedek, de most azt mondom: elég. Befejeztem. Elfáradtam. Azon a zágrábi éjszakán leeresztettem a kardom, és azt mondtam magamban: jöjjön, aminek jönnie kell. Üssenek ki, terüljek el a földön, nem bánom, majd rendbe jövök egyszer.
- Majd találsz valaki mást.
- Biztosan: fiatal vagyok, szép, okos és kívánatos. De soha többé nem élhetem át azt, amit veled éltem át.
- Találsz helyette mást, új érzéseket. És tudd meg, akkor is, ha nem hiszed el, hogy szerettelek, amíg együtt voltunk.
- Ebben biztos vagyok, de ez cseppet sem enyhíti a fájdalmamat. Menjünk holnap két külön taxival: utálom a búcsúzkodást, kiváltképpen repülőtereken és pályaudvarokon." - 274. o.


Tudom, hogy hátrafordultál többször is. Láttam, hogy nézel hátra, aztán hogy ne ess hasra, előrefordulsz, de pár másodperc múlva megint hátra... Aztán egyszer elkaptuk egymás tekintetét, és többet nem fordultál hátra. Elsétáltál az új életedbe, amiben én már nem vagyok. Engem pedig ott hagytál.
Egyedül - a semmivel...

Paulo Coelho: A Zahir - csak néhány kiragadott gondolat

"Növekszünk, változunk, néha észreveszünk magunkban egy-egy hibát, amit ki kell javítani, nem mindig a legjobb megoldást választjuk, de a megpróbáltatások közepette tovább élünk, létezünk, és igyekszünk szilárdan állni, hogy méltóságot kölcsönözzünk, de nem a falaknak, s nem is a kapuknak és az ablakoknak, hanem annak a belső, üres térnek, ahol imádjuk mindazt, ami számunkra kedves és fontos." - 63. o.

"Mindent kitölt. Ő életem egyetlen értelme. Körülnézek, készülök az előadásra, és megértem, miért szálltam szembe a hóval, a dugóval, a jeges országúttal: hogy eszembe jusson, hogy mindennap újjá kell építenem magam, és hogy - életemben először - elfogadjam, hogy van egy lény, akit önmagamnál is jobban szeretek."
- 63. o.

Hogy miért blogolok?
"Egy napon talán eljut hozzá ez a könyv, de ha mégsem, én most már akkor is megbékéltem a lelkemmel. Már nem harcolok a sértett büszkeségemért, már nem keresem Esthert minden utcasarkon, bárban, moziban és étteremben, Marie-ban és az újságokban.
Ellenkezőleg, boldog vagyok, hogy létezik - mert megmutatta, hogy képes vagyok olyan szerelemre, amiről magam sem tudtam, és ez hálával tölt el.
Elfogadom a Zahirt, és hagyom, hogy elvezessen a szentségig vagy az őrületig."
- 64. o.

"Képzeletbeli világomban Esther még mindig a társam volt, és szerelme erőt adott, hogy tovább menjek, hogy kitágítsam a határaimat.
A valóságban viszont a rögeszmém volt. Leszívta minden energiámat, kiszorított mindent az agyamból, és kényszerített, hogy óriási erőfeszítések árán folytassam az életemet, a munkámat, és producerekkel találkozgassak meg interjúkat adjak.
Hogy lehetséges, hogy két év után sem tudom elfelejteni? Nem bírok már folyton rá gondolni, elemezgetni minden jelenetünket, megfontolni minden lehetőséget, próbálok menekülni előlre, hozzászokni a helyzethez, könyvet írni, jógázni, jótékonykodni, látogatóba járni a barátaimhoz, nőket elcsábítani, vacsorákra járni, moziba járni (...), színházba, balettra, focimeccsre járni. De bárhogy küzdök ellene, mindig a Zahir győz, minden csatát megnyer, mindig jelen van, mindig eszembe juttatja, hogy "milyen jó lenne, ha itt lenne velem." - 115. o.

"...éppen ebben áll a titok, hogy vannak történetek, amelyek félbeszakadtak. Ezek a történetek sokkal inkább jelen vannak, mint a többi, és amíg nem zárjuk le őket, addig nem tudunk továbblépni." - 198. o.

"Ezért olyan fontos, hogy bizonyos dolgokat hagyjunk elmenni. Elszakadni. Megszabadulni. Az embereknek meg kell érteniük, hogy senki sem játszik cinkelt lapokkal, egyszer nyerünk, másszor veszítünk. Ne várd, hogy visszakapj valamit, ne várd, hogy észrevegyék az erőfeszítéseidet, hogy felfedezzék a tehetségedet, hogy megértsék a szerelmedet. Minden egyes ciklust le kell zárni. Nem büszkeségből, nem azért, mert nem bírsz tovább harcolni, nem is gőgből, hanem egyszerűen azért, mert már nem része az életednek. Zárd be az ajtót, cserélj lemezt, takarítsd ki a házad, rázd ki a porrongyot. Felejtsd el azt, aki voltál, és legyél az, aki vagy." - 198. o.

"- Nem ezt mondtam: hitem szerint soha senki nem hibáztathatja a másikat, semmilyen körülmények között. Azt mondtam, hogy megvan rá a lehetősége, hogy válasszon: vagy nem szereti tovább magát, vagy ráveszi valahogy, hogy megkeresse." - 199. o.

"Egész életemben emlékezni fogok rád, és te is emlékezni fogsz rám. Akárcsak az alkonyatra, az ablakot verő esőre és mindarra, ami mindig a miénk marad, mert soha nem birtokolhatjuk."
/Paulo Coelho: Brida/

,,Meg akarom érteni a szerelmet. Tudom, hogy akkor éltem igazán, amikor szerettem, és azt is tudom, hogy most semmi olyan nincs az életemben, ami lelkesítene. De a szerelem olyan szörnyű: nap mint nap látom, hogy szenvednek a barátnőim, és nem akarom, hogy velem is ez történjen. Ők, akik azelőtt kinevettek az ártatlanságom miatt, most folyton azt kérdezik, hogy tudok ilyen jól uralkodni a férfiakon. Ilyenkor csak mosolygok, és nem felelek, mert tudom, hogy a gyógyír még rosszabb, mint a fájdalom: egyszerűen nem leszek szerelmes." Paulo Coelho: Tizenegy perc

Film-nagyon-ajánló: Veronika meg akar halni

„Légy, mint a forrás, amely örökké túlcsordul, s ne mint a tó, amelyben mindig ugyanannyi víz van.” Mindig úgy gondoltam, hogy nincs igaza a költőnek: kockázatos dolog túlcsordulni, mert fönnáll a veszély, hogy olyan területeket árasztunk el, ahol a szeretteink élnek, és belefulladnak a szeretetünkbe, megfojtjuk őket a rajongásunkkal. Ezért inkább úgy éltem, mint a tó, és soha nem léptem át a saját határaimat” – írja búcsúlevelében a regény egyik szereplője társainak, az elmegyógyintézetből való gyógyultan távozása során, a brazil író Paulo Coelho: Veronika meg akar halni című regényében.
A 24 éves szép, látszólag kiegyensúlyozott szlovén lány, Veronika egyszer csak úgy dönt, hogy végez magával. Mint vallja, „Az egyik ok: minden olyan egyforma és kiszámítható az életében, és tudta, hogy ha véget ér a fiatalság, jön majd a hanyatlás: az öregedés visszavonhatatlan jelei, a betegségek, a magány. Nem volt értelme tovább élni. A másik ok filozófiai természetű volt: (…) olvasott újságot, nézett tévét, jól tudta, mi folyik a világban. Látta, hogy minden egyre rosszabb, ő pedig nem tehet ez ellen semmit – ezért teljesen haszontalannak érezte magát.”
Veronika a mellett, hogy szép lány, intelligens is, vizsgálja, elemzi a világot, amely körülveszi. Látja, hogy csoportokba verődnek az emberek, falakat emelnek maguk köré, és nem engedik, hogy bármi ismeretlen megzavarja középszerű életüket. Minden tettüket a megszokás diktálja, haszontalan, semmitmondó dolgokban mélyednek el, akkor szórakoznak, amikor felszólítják őket, hogy szórakozzanak. Látja a beszürkült, megkeseredett kisemberek hatalmas táborát. Azt tapasztalja, hogy aki a saját világában él, azt az emberek általában őrültnek tartják, mert a legtöbbje azt hiszi magáról, hogy normálisak, csak azért mert mind egyformák. Arra törekednek, hogy bebizonyítsák, hogy erősek és érzéketlenek, legtöbbször nem tűnve ki semmiben. Veronika is közéjük tartozik. Arra pazarolta energiáit, hogy minden, ami körülveszi, ugyanúgy maradjon. A megszokottság biztonsága. És ahogy időnként lenni szokott, a néhány súlyos elmekórtani esettől eltekintve, az emberek többsége abba őrül bele, hogy megpróbál kitörni a hétköznapok egyformaságából. De Veronika feladja, kiszáll a ringlispílből, nem érdekli már a kitörés sem, a szerinte előre kiszámítható jövőből és az egyforma mindennapokból.
Öngyilkossága nem sikerül, egy elmegyógyintézetben ébred, különös figurák között, mert itt sem csak azok a klasszikus elmekórtani betegek vannak. Mert „bolond az, ki nem képes kifejezni a gondolatait. Mintha idegen országban lennél: mindent látsz, mindent értesz, ami körülötted zajlik, de képtelen vagy kifejezni magad, és nem tudsz segítséget kérni, mert nem érted a nyelvet, amit beszélnek.”
Amint a mű végén kiderül, a pszichiátriai kutatómunkával is foglalkozó főorvos újszerű kezelésének első alanyául szemeli ki Veronikát, annak tudta nélkül. Közli a lánnyal azt a fikciót, hogy az öngyilkossági kísérlete következtében fellépő komában elhalt az egyik szívkamrája és legfeljebb egy hét múlva meg fog halni. Az elképzelés, miszerint ez a kevés idő elég arra, hogy a lány félni kezdjen, hiszen lesz ideje gondolkodni, megérteni, hogy meg fog halni és újragondolni az életét – beválik.
Ezekben a napokban a lány új barátokra talál, új vonásokat, új vágyakat fedez fel magában. Elkezdi kutatni, majd elemezni és megvalósítani az igazi Énjét. Érdekes emberekkel találkozik, megismeri azok sorsát, buktatóikat. Persze, tudjuk, hogy az ember soha nem tanul abból, amit mások mesélnek, mindent magunknak kell átélnünk.
És a nagy megtapasztalás, a várva várt nagy „hangrobbanás”, mint gyakran megesik, egy különös dimenziójú szerelem képében érkezik el. Veronika szeretné megosztani valakivel azt a sok mindent, amit most, az utóbbi napokban értett meg, mivel olyan világok nyílnak meg előtte, amelyeknek a létezéséről nem tudott. Szerelem szövődik közte és egy szkizofréniás fiú között, aki ott csúszott meg a kinti világban, hogy átlépte a határt, ami elválasztja az embert az álmaitól. Újraéled körülöttük és bennük a világ. Megszöknek az intézetből. És mi lesz Veronika sorsa? Ki tudja, talán ugyanaz, mint legtöbbünknek vagy valami merőben más, igazából már nincs jelentősége. A lényeg, hogy megtalálta önmagát, és ami még fontosabb, mindketten egy olyan személyiséget találtak a másikban, aki mellett saját énjüket tudják élni, saját maguk tudnak lenni, tabuk, klisék, sablonok nélkül. Talán ez az egyik legnagyobb üzenete ennek az érdekes regénynek.
A regény fő mondanivalója, talán tanítása, számomra összecseng Szerb Antal: Utas és holdvilág című szintén nagyszerű regényének záró akkordjaival, melynek az utolsó mondata így hangzik: „És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami”.

">