...majom a ketrecben...

"te félsz valamitől
csak azt nem tudom, hogy miért???"

Talán tényleg igaza van. Ezen elgondolkodtam, nem is kicsit... Mégsem tudok semmit... Továbbra sem...
Talán tényleg csak kifogásokat kerestem, és egy igazi érvem sincs. Ráébredek lassan, hogy tényleg félek... És ez nevetséges.... Mégis így van. És nem tudom, nem tudom, miért...

"Döntened kell, mi a fontosabb: megnyisd vagy őrizd önmagad..."

"-Mégis mit csináljak?!
- Ha úgy döntesz, ahogy most akarsz, akkor olyan szomorú leszel, mint még soha..."

Tudom... Bakker, tudom...

"-Most mi legyen?! Egyik döntés sem lenne jó...
- Csak azt tudom, hogyan NE dönts.
- Éspedig?"

Szóval két vélemény. Két nagyon fontos embertől. Akiknek nagyon számít a véleménye. És teljesen ellentétes. Három nagyon fontos ember, akiknek a véleménye nagyon mérvadó... Csak egy ember van, aki nem támogat, mégis az ő véleménye felé húz... az eszem. Hát ez az. A szív és az ész harcában nálam még sohasem nyert az ész. Most mégis efelé hajlok. Borzasztóan fájna pedig...

Miközben visszaolvastam 1-1 régebbi bejegyzést, amiben azon tipródtam, miért kell választani, rájöttem, hogy észrevétlenül is döntöttem... Fel sem tűnt. Kiválasztottam egy utat anélkül, hogy az tudatos lett volna. És a szívemben már le is zártam egyet úgy, hogy közben minden vágyam az. Az ész nyert. Nem tudom, mennyire végleges ez most. De egyelőre az ész mindent visz. És átgázol a lelkeken... Nem jó, nem örülök. Közben meg TUDOM, hogy így lenne helyes. Ajj, nem tudom... Talán megint csak sodródni kell, felfeküdni a hullámra, és majd lesz valami. Remélem... Nem jó a céltalanság, nem jó ez a tervnélküliség... De most ez az egyetlen lehetőség...

Nem tudom, nem érdekel, képtelen vagyok foglalkozni vele... és ez mennyi mindenre igaz most...Igaz a sulira, képtelen vagyok koncentrálni a tanulásra, igaz a családra, egyszerűen néha már nem érdekelnek a basztatások és a hatalmi harcok...és igaz ez a magánéletre is, amit nem, nem tudok felfogni, nem tudok átlátni és képtelen vagyok foglalkozni vele... Nem tudom, mit akarok tőled és mit várok el magamtól. A józan paraszti ész vagy az érzések. Jó kérdés. Előbbi felé hajlok. Sajnos... de nem, fogalmam sincsen, minden egy nagy kérdőjel bennem...
Ennyi voltam mostanra, most pedig vissza törihez, amire egyszerűen nem tudok odafigyelni, mellette német és latin... elég.

Az óceánjáró zongorista legendája...

„ Az a város.... egyszerűen nem volt vége. Hol van a vége, megmutatod nekem a végét? A kikötőhídon még minden stimmelt, én is jó voltam, a kabátomban elegáns voltam, és éppen leszálltam, ahogy kell. Nem az volt a baj, nem a látvány riasztott vissza Max, hanem amit nem láttam... Megérted? Amit nem láttam... annak a nagy elnyúlt városnak mindene volt, csak vége nem... Nem volt vége, hiába néztem, nem láttam, hol a város vége... A világ vége... Ott a zongora, hmm? Elkezdődik, véget ér... nyolcvannyolc billentyűje van, mindenhol és mindenkinek.. nem lehet végtelen, te vagy végtelen... és a zene, amit a zongorán játszol, az végtelen. Nekem így jó, így tudok élni. Ha kiviszel a partra, akkor egy olyan zongorához ültetsz, aminek millió és millió billentyűje van. Végtelen, ez az igazság Max, végtelen. Nincsenek határai... végtelen számú billentyűn pedig soha nem leszek képes zongorázni... Ez nem az én hangszerem. Isten zongorája... Egek, hát láttad, láttad az utcákat?!! Csak az utcákból több ezer van!! Hogy lehet odalent élni? Hogy választhatsz egyet? Egy nőt? Egy házat? Egy, egydarab földet, ami a tiéd, egy tájat, amit szeretsz. Egy halálnemet? Rád nehezedik a világ, és még azt se tudod, hol lehet a vége? Hát soha nem féltél, hogy összeroppant ez a határtalanság? Szörnyű így élni.... Ezen a hajón születtem... Túlmegy rajtam a világ, de egy úton csak kétezren... Láttam, ahogy itt éltek. Itt éltek az emberek a hajóorr és a tat között... Boldogan játszhattam egy zongorán, ami nem volt végtelen. Ez volt az én életem. Hahhh, a föld, a szárazföld túl nagy hajó. A föld túl szép asszony. Túl hosszú utazás, túl erős parfüm. Egy darab, amit nem tudok eljátszani. Nem szállok le a hajóról, legalább végem lesz valahogy. Úgysem hiányzom senkinek. Kivéve téged, Max... Te tudod egyedül, hogy itt vagyok, mások el sem hiszik. Ideje megszoknod. Bocsáss meg barátom, de én nem szállok le..."

...

Vajon milyen érzés lehet orvosként tudnod, hogy az idős úr, aki előtted áll, halálra van ítélve? Ha megműtöd, igen nagy valószínűséggel leáll a szíve a megterhelés miatt és a kezeid között hal meg, ha nem teszel semmit, a kór fog vele végezni - itt már nincs más szereped, csak a kínjainak enyhítése...

Vajon milyen érzés lehet orvosként megmondanod ezt a családjának?

Vajon milyen érzés lehet a gyerekeinek látni, ahogy a férfit, aki felnevelte őket, aki példaképük volt, most teljesen maga alá gyűri a betegség?

Vajon milyen érzés lehet a legfiatalabb gyermekének tudni, hogy a most még csak pár hetes csecsemő fia sohasem fogja ismerni azt az embert, aki az apjából embert nevelt?

Vajon milyen érzés lehet, hogy ha akarod, ha nem, itt fogod hagyni ezt a világot... És tudod, hogy nem előbb vagy utóbb... Hogy nincs vagy... és nincs utóbb... Nem tudod irányítani a sorsodat, persze senki sem. De neked nincs választásod. Nincs az édes tudatlanság. A könyörtelen tények vannak, összemázolt papírmasék és sötét fekete betűk látszólag logikátlan egymásutánja, és egy szempár, ami mindezt érti, és nem mosolyog, nem kacsint és nem biztat... Nincs választásod. Nincs semmid. Életed fonala véges, és egyre keskenyedik. És nem tudod elengedni a múltat. Nem tudod elfogadni, hogy az élet a porba taszított, és lépten-nyomon megaláz. Nem tudod elfogadni a szereped - lehetetlen. Emberből vagy - van büszkeséged. Nem tudod elviselni, egyszerűen nem engedi a méltóságod, hogy egy botra támaszkodva lépkedj, hogy mások fürdessenek, hogy fogják a kezed és vezessenek - hiszen férfi vagy. Mindig is te voltál az erős. A fiaid tisztelnek... És most... Egy asszony karja az, ami elkap, különben összeesnél. Ebbe nem lehet beletörődni... A Sors tudja csak igazán megalázni az embert, semmi más...

Csak egy sors van, ami talán még ennél is rosszabb... Nem kezdem úgy, hogy vajon... Nem szeretném átélni az előzőeket sem... de ezt le sem merem írni, hogy vajon... Kegyetlen, kegyetlen világ... Mindent, amit kapunk, meg kell becsülni, mert legalább annyit fogunk elveszíteni is... Nem szeretném tudni, mit él át egy asszony...
A férfi, aki közel fél évszázada melletted volt mindig, akivel együtt álmodtad az életet, majd együtt éltétek az álmaitokat, aki mindent tud rólad... Aki mellett a lányból nő lett, majd a nőből asszony... Óriási álmok, gyönyörű tervek, és nagyon sok bonyodalom, amit együtt, vállvetve oldottatok meg... A semmiből megteremtettétek, amire szükség volt, és elindítottatok az életbe öt gyermeket...
És ez a férfi most ott van melletted, halvány kis árnyéke a múltjának, és rád van szorulva, és mindenedet odaadnád, ha csak egy kicsit tudnál könnyíteni a bajain... Mégis tudod, minden egyes tizedmásodpercben, hogy hamarosan egyedül maradsz... és senki nem fogja megkérdezni, hogy menni fog-e egyedül...



Néha elgondolkozom, mennyi mindent nem tudunk eléggé megbecsülni, amíg van... Mennyi minden van, amire túl későn jövünk rá... Mennyi érték, amiről aztán kiderül, hogy semmit nem ér. És csak akkor jövünk rá, hogy csak az fontos, ami ősidők óta megadatik nekünk, embereknek. És sohasem tudjuk eléggé értékelni...
Szeretet, család, egészség...

Ez így nem megy... Az elmúlt hónapok idegőrlése valahogy most kezd kijönni rajtam egészségileg...
Ha eltekintünk a saját hülyeségeim okozta dolgoktól, akkor marad a suli és a család. És ha belegondolok, tavaly nyelvvizsga előtt is körülbelül akkora volt a hajtás, mint az elmúlt másfél hónapban. És mégsem voltam kikészülve. Pedig hányszor kérdezték, hogy hogy a fenébe tudsz így tanulni?! Hát hogy ne tudtam volna, mikor az ágy másik szélén ott gyakorolt a Kedvesem... Ott volt mellettem, akit szerettem. És ez már elég volt, hogy legyen erőm csinálni. És nem idegeskedtem, le voltam nyugodva. Most nincs senki, aki bátorítana, nyugtatna,szeretne, hajtana előre - nem is tudom, minek csinálom igazából... Tudom, hogy továbbtanulás, jövő, nagybetűs Élet és miegymás... De ha nincs, ami hajtson... Áh, nemtom.
Szóval most el kéne kezdeni rendbe rakni a szervezetem, pedig még csak ezek után jön a java...
Most komolyan: ez az egész év erről fog szólni? ...

Árnyék fény nélkül
Mondat szó nélkül
Tenger víz nélkül
Ennyi vagyok nélküled én

Lány álmok nélkül...

Dallam hang nélkül
Felhő szél nélkül
Erdő fák nélkül
Ez lettem nélküled én

Nő a férfi nélkül...

Nézz rám, ismerj rám
Némán szavak nélkül is értem már

Hisz' ismerlek. Hisz' ismersz...

Hogy Te is hiszel a mesékben
Hiszel ugyanúgy még talán
Ugye tudod mit ígértél,
Hogy mindig rám találsz
Felismersz még, ha álmodban látsz

Hát hol vagy most? Miért nem vagy itt? Hol máshol lenne helyed... ugyan hol?

Minden nap fáradt lánggal ég Nélküled
Egyedül meddig bírom még
Minden nap várom hova sodor a szél,
De úgysem hiszem el
Hogy igazán itt felejtettél
Amíg jót ígérsz
Te jót remélsz
Hát lépj ki álmomból
Ahol régen élsz

És nem hagysz nyugodni, nem hagysz egy pillanatra sem...

Jöjj el álmomból
Jöjj el vágyamból
Minden sóhajból
Angyal akit nem láttam még

Testem és lelkem csak Téged vár...

Minden harcomban, minden vad szóban
Minden arcomban ott vagy és csak tőled lesz szép

Minden álomban, minden pillanatban, minden gondolatban...

Nézz rám, ismerj rám
Némán,szavak nélkül is értem már

Mindenhol érezlek...

Hát legyen aki megvéd
Hát legyen aki rád vigyáz
Hát legyen aki elkísér
Aki érted mond imát
És mindig rád talál
Bármerre jársz....

Remélem, van...

"...de ha nincs miért meghalnod, úgy miért élsz..."

Két napja jár a fejemben ez az egyetlen kis dalszövegrészlet, a hozzá tartozó dallammal és megborzongtató férfihanggal... Elgondolkodtat... :/

"...de ha nincs miért meghalnod, úgy miért élsz..."

wááááá.

Ma voltunk babalátogatóban és alig tudtam betelni a csöpp kis unokaöcsémmel, és gyönyörű és egy picit úgy feledtette a bajokat, belenézni egy apró pici kis szempárba, ami alig nyílt ki, viszont rögtön grimaszok tárházát mutatta (bebizonyítva, hogy márpedig ő Nehéz gyerek, grimaszolni már fél naposan is tud), és áhh... Már most imádom. Olyan jó lenne, ha csak ezzel kellene most foglalkozni. De nem. Mindig minden jót beárnyékol valami rossz.
És most is - a Nehéz család ujjong, hogy Tamásnak végre összejött az élet, összejött a szerelem, és általuk megszületett a nyolcadik unoka is - közben meg fél és retteg és ha csak egy kicsit is hívő lenne, imádkozna az Istenéhez, hogy jöjjön haza megint a papa... Szerdán engedték haza a kórházból, erre ma reggel vissza... Nem jó ez így, nagyon nem...
Miért nem lehet csak egy kicsit tisztán jó valami?

És mindeközben az élet más területei is, áhh... Már nem érdekel, hogy nem alszok. Teljesíteni akarok a suliban, de ez egyre nehezebb. Legalább ott legyenek sikerélmények, könyörgöm...

De nem hisztizünk, nem dagonyázunk az önsajnálatban, nem. Régóta szánalmasnak érzem az egészet. De amikor megpróbálok változtatni, elfojtani ezt a hülyeséget, akkor meg később még rosszabb, és szinte robbanok. Szóval inkább vállalom, hogy a blogot hisztizésre, a hülyeségeimre és panaszkodásra használom. Valahol muszáj. Így is többet fárasztom a barátaimat ilyenekkel, mint kellene. De borzasztó hálás vagyok nekik...!!! :/

phrases, answers and questions...

,,Leperegnek az utolsó könnyek, elfeledjük, hogy van egy álmunk, a vonatok indulnak és jönnek, de mi nem tudjuk, hogy kire várunk..."

...dehogynem...


"Ha csak tompítjuk a fájdalmat, az még kínzóbb lesz, mikor visszatér."

...so what the hell I could do?...

Már nem tudom, hány réteg van bennem... Hány teljesen különböző ember és karakter, hányféle stílus... Mennyi ellentétes és egymással összeegyeztethetetlen érzelem...
Egyáltalán ki a fene vagyok én?
Az embereknek megmutatom egyfajta arcomat. A barátaimnak egy kicsit más arcomat is. A legjobb barátaim ismerik ezt a blogot. És érzem, hogy még mindig maradt bennem annyi minden...
Csak sodródok. Persze, hogy jó végre ez is. De én sohasem szerettem úgy túlságosan sokáig sodródni. Nem szeretek céltalanul élni. Egy csomó tervem és célkitűzésem van, mégis valahogy céltalannak érzem az egészet... Most akkor hogy is van ez? :S

Lecseréltem végre a háttérképemet a telefonon. Hónapokig volt ugyanaz. Muszáj lesz változtatni, muszáj lesz valahogy - legalább részben - túllépni... Nem lehet. Hülyeség olyasvalakit szeretni, akit soha nem kaphatok (már) meg. Hülyeség olyasvalakire várni, aki sohasem fog (vissza)jönni.
Már nem remélek semmit, ha látom, hogy írtál vagy fent vagy valahol - épp ellenkezőleg: görcsbe rándult a gyomrom, mikor láttam, hogy hetek óta először ismét írtál. Előre féltem tőle, most épp mit fogok olvasni, most épp mit fogok kapni, most épp mire kell hogy számítsak. De semmi nem volt - szerencsére. Csak egy udvariaskodó üzenetváltás egy teljesen hétköznapi dologról. Ide jutottunk. Pontosan ide.
Most akkor hány ugrás hátra? Ki tudja azt megszámolni?

Megismersz valakit. Megszereted. Megtudod milyen az, amikor tiszta szívből szeret. Aztán (hogy önhibából, vagy sem, az nem ide tartozik, de) elveszíted. Eltelik az idő. Sok minden történik. Elúszik a barátság is, míg végül ott állsz teljesen egyedül - és rájössz, hogy fogalmad sincs róla, milyen ember is Ő. Nem ismered.
Nem csak Te változol a fájdalom hatására. Erős volt a szerelem. Nagyon sok dolgot megváltoztatott. Ő sem tud változás nélkül továbblépni. De arra nem számítottál, hogy teljesen idegen lesz számodra. Pedig ez történt.

Nem sajnálkozom. Nem sírok. Nem fáj. Egyszerűen annyit mondok: ez van.

Te csináltad ezt... Vajon tudatában vagy, mit tettél?