Az óceánjáró zongorista legendája...

„ Az a város.... egyszerűen nem volt vége. Hol van a vége, megmutatod nekem a végét? A kikötőhídon még minden stimmelt, én is jó voltam, a kabátomban elegáns voltam, és éppen leszálltam, ahogy kell. Nem az volt a baj, nem a látvány riasztott vissza Max, hanem amit nem láttam... Megérted? Amit nem láttam... annak a nagy elnyúlt városnak mindene volt, csak vége nem... Nem volt vége, hiába néztem, nem láttam, hol a város vége... A világ vége... Ott a zongora, hmm? Elkezdődik, véget ér... nyolcvannyolc billentyűje van, mindenhol és mindenkinek.. nem lehet végtelen, te vagy végtelen... és a zene, amit a zongorán játszol, az végtelen. Nekem így jó, így tudok élni. Ha kiviszel a partra, akkor egy olyan zongorához ültetsz, aminek millió és millió billentyűje van. Végtelen, ez az igazság Max, végtelen. Nincsenek határai... végtelen számú billentyűn pedig soha nem leszek képes zongorázni... Ez nem az én hangszerem. Isten zongorája... Egek, hát láttad, láttad az utcákat?!! Csak az utcákból több ezer van!! Hogy lehet odalent élni? Hogy választhatsz egyet? Egy nőt? Egy házat? Egy, egydarab földet, ami a tiéd, egy tájat, amit szeretsz. Egy halálnemet? Rád nehezedik a világ, és még azt se tudod, hol lehet a vége? Hát soha nem féltél, hogy összeroppant ez a határtalanság? Szörnyű így élni.... Ezen a hajón születtem... Túlmegy rajtam a világ, de egy úton csak kétezren... Láttam, ahogy itt éltek. Itt éltek az emberek a hajóorr és a tat között... Boldogan játszhattam egy zongorán, ami nem volt végtelen. Ez volt az én életem. Hahhh, a föld, a szárazföld túl nagy hajó. A föld túl szép asszony. Túl hosszú utazás, túl erős parfüm. Egy darab, amit nem tudok eljátszani. Nem szállok le a hajóról, legalább végem lesz valahogy. Úgysem hiányzom senkinek. Kivéve téged, Max... Te tudod egyedül, hogy itt vagyok, mások el sem hiszik. Ideje megszoknod. Bocsáss meg barátom, de én nem szállok le..."

Elkezdtem nézni egy filmet... Körülbelül egy órát tudtam megnézni belőle, aztán kikapcsoltam az egészet a fenébe... Annyira ismerős volt...
Egy lány. 16 éves. Gimnáziumba jár, nagy tervekkel egy nagy egyetemre... Zenész. Csellózik. Édesapja ezt csak hobbinak tartja. Megjelenik az életében egy férfi. Egy Férfi. Aki nem 16 éves, nem gimnáziumba jár és nem a szülei tartják el. Ez a férfi megmutatja neki az életet, és a lány azt érzi, hogy ragyog mellette, az élete, ami addig fakó és szürke volt, most ragyogó színekkel van tele. A Férfi érti a zenét. A Férfi érti őt. De ami a legfontosabb - a Férfi szereti...

Képtelen vagyok nézni. A lány nem illik a férfi életébe, egyszerűen nem. Fiatal, tapasztalatlan, és hiába okos, egy csomó dolgot kell még tanulnia, mire oda jut, ahova a szerelme. A lány félelmetesen naiv. Nem akarom tudni a film végét. Vagy levonja a tanulságot, vagy egy olyan happy end-et kínál, ami az Életben csak keveseknek adatik meg...
Nem akarom tudni.

Film-nagyon-ajánló: Veronika meg akar halni

„Légy, mint a forrás, amely örökké túlcsordul, s ne mint a tó, amelyben mindig ugyanannyi víz van.” Mindig úgy gondoltam, hogy nincs igaza a költőnek: kockázatos dolog túlcsordulni, mert fönnáll a veszély, hogy olyan területeket árasztunk el, ahol a szeretteink élnek, és belefulladnak a szeretetünkbe, megfojtjuk őket a rajongásunkkal. Ezért inkább úgy éltem, mint a tó, és soha nem léptem át a saját határaimat” – írja búcsúlevelében a regény egyik szereplője társainak, az elmegyógyintézetből való gyógyultan távozása során, a brazil író Paulo Coelho: Veronika meg akar halni című regényében.
A 24 éves szép, látszólag kiegyensúlyozott szlovén lány, Veronika egyszer csak úgy dönt, hogy végez magával. Mint vallja, „Az egyik ok: minden olyan egyforma és kiszámítható az életében, és tudta, hogy ha véget ér a fiatalság, jön majd a hanyatlás: az öregedés visszavonhatatlan jelei, a betegségek, a magány. Nem volt értelme tovább élni. A másik ok filozófiai természetű volt: (…) olvasott újságot, nézett tévét, jól tudta, mi folyik a világban. Látta, hogy minden egyre rosszabb, ő pedig nem tehet ez ellen semmit – ezért teljesen haszontalannak érezte magát.”
Veronika a mellett, hogy szép lány, intelligens is, vizsgálja, elemzi a világot, amely körülveszi. Látja, hogy csoportokba verődnek az emberek, falakat emelnek maguk köré, és nem engedik, hogy bármi ismeretlen megzavarja középszerű életüket. Minden tettüket a megszokás diktálja, haszontalan, semmitmondó dolgokban mélyednek el, akkor szórakoznak, amikor felszólítják őket, hogy szórakozzanak. Látja a beszürkült, megkeseredett kisemberek hatalmas táborát. Azt tapasztalja, hogy aki a saját világában él, azt az emberek általában őrültnek tartják, mert a legtöbbje azt hiszi magáról, hogy normálisak, csak azért mert mind egyformák. Arra törekednek, hogy bebizonyítsák, hogy erősek és érzéketlenek, legtöbbször nem tűnve ki semmiben. Veronika is közéjük tartozik. Arra pazarolta energiáit, hogy minden, ami körülveszi, ugyanúgy maradjon. A megszokottság biztonsága. És ahogy időnként lenni szokott, a néhány súlyos elmekórtani esettől eltekintve, az emberek többsége abba őrül bele, hogy megpróbál kitörni a hétköznapok egyformaságából. De Veronika feladja, kiszáll a ringlispílből, nem érdekli már a kitörés sem, a szerinte előre kiszámítható jövőből és az egyforma mindennapokból.
Öngyilkossága nem sikerül, egy elmegyógyintézetben ébred, különös figurák között, mert itt sem csak azok a klasszikus elmekórtani betegek vannak. Mert „bolond az, ki nem képes kifejezni a gondolatait. Mintha idegen országban lennél: mindent látsz, mindent értesz, ami körülötted zajlik, de képtelen vagy kifejezni magad, és nem tudsz segítséget kérni, mert nem érted a nyelvet, amit beszélnek.”
Amint a mű végén kiderül, a pszichiátriai kutatómunkával is foglalkozó főorvos újszerű kezelésének első alanyául szemeli ki Veronikát, annak tudta nélkül. Közli a lánnyal azt a fikciót, hogy az öngyilkossági kísérlete következtében fellépő komában elhalt az egyik szívkamrája és legfeljebb egy hét múlva meg fog halni. Az elképzelés, miszerint ez a kevés idő elég arra, hogy a lány félni kezdjen, hiszen lesz ideje gondolkodni, megérteni, hogy meg fog halni és újragondolni az életét – beválik.
Ezekben a napokban a lány új barátokra talál, új vonásokat, új vágyakat fedez fel magában. Elkezdi kutatni, majd elemezni és megvalósítani az igazi Énjét. Érdekes emberekkel találkozik, megismeri azok sorsát, buktatóikat. Persze, tudjuk, hogy az ember soha nem tanul abból, amit mások mesélnek, mindent magunknak kell átélnünk.
És a nagy megtapasztalás, a várva várt nagy „hangrobbanás”, mint gyakran megesik, egy különös dimenziójú szerelem képében érkezik el. Veronika szeretné megosztani valakivel azt a sok mindent, amit most, az utóbbi napokban értett meg, mivel olyan világok nyílnak meg előtte, amelyeknek a létezéséről nem tudott. Szerelem szövődik közte és egy szkizofréniás fiú között, aki ott csúszott meg a kinti világban, hogy átlépte a határt, ami elválasztja az embert az álmaitól. Újraéled körülöttük és bennük a világ. Megszöknek az intézetből. És mi lesz Veronika sorsa? Ki tudja, talán ugyanaz, mint legtöbbünknek vagy valami merőben más, igazából már nincs jelentősége. A lényeg, hogy megtalálta önmagát, és ami még fontosabb, mindketten egy olyan személyiséget találtak a másikban, aki mellett saját énjüket tudják élni, saját maguk tudnak lenni, tabuk, klisék, sablonok nélkül. Talán ez az egyik legnagyobb üzenete ennek az érdekes regénynek.
A regény fő mondanivalója, talán tanítása, számomra összecseng Szerb Antal: Utas és holdvilág című szintén nagyszerű regényének záró akkordjaival, melynek az utolsó mondata így hangzik: „És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami”.

">