Annyira, annyira, annyira örülök... Néha elgondolkodom, hogy meg sem érdemlem azt a sok mindent, amit kapok innen-onnan... Sok oldalról... Annyira... Most tele van a szívem. :) Összejönnek a dolgaim. És ez elmondhatatlanul jó. Köszönöm! :)

Nyelvtan OKTV-m valószínűleg 91%-os, legalábbis ennyire pontozták az itteni tanárok, aztán remélem, hogy nem veszik nagyon le majd a központi értékelésnél, és nem dobják vissza. Örülök, nagyon, nagyon... :)
Itt vagyok egy háromszobás lakásban egyedül, Kiskunhalason, wifi-kapcsolattal és a rokonokkal az alattam lévő lakásban. :)

...és még szalagavatón is beszélhetek, úgy tűnik.

...és még találkoztunk is...

Köszönöm. :)

már annyit hallgattam próbán 1-1 részletét, hogy csak rákerestem...csodaszép...

Bereczki Zoltán: Hangokba zárva
(Eredeti: Josh Groban - February Song)


Elveszett néhány év,
De végigkísért egy hang, egy név.
Ki voltam még gyermekként,
Vajon hogy néz most rám,
Vajon hogy néz most rám?

Semmi sem jól történt,
Mit álmodtam, porként hullott szét.
De ha bízni tudsz bennem még,
Tán átírhatnám, nem késő tán.

S a zongorán újra szól egy dal,
Hogy hangszerbe zárt szívem él!
Tartozom még egy álommal,
s hangom után talán megfordul a szél.

A hétköznap álarcát
hagytam, hogy végleg rám rakják.
Kilépek az ajtón hát,
ez egy roskadó ház,
S Te a fényben ott vársz.

S a zongorán újra szól egy dal,
Hogy hangszerbe zárt szívem él!
De tartozom még egy álommal,
S hangom után talán megfordul a szél, s fény gyúl mindenhol!

S a zongorán újra szól egy dal,
Hogy hangszerbe zárt szívem él!
De tartozom még egy álommal,
S hangom után talán megfordul a szél.

Elveszett néhány év,
De végigkísért egy hang, egy név.
Ki voltam még gyermekként,
ugye büszke vagy Rám.
Ugye büszke vagy Rám.

Paulo Coelho: A portobellói boszorkány - kiragadott gondolatok...

,,De ha jól meggondolom, azt hiszem, senki nem kerülheti el, hogy tanúja legyen annak, ahogy a számára legfontosabb dolgok egyik pillanatról a másikra eltűnnek az életéből. És itt most nemcsak emberekre gondolok, hanem az eszményeinkre és az álmainkra is: talán bírjuk egy napig, egy hétig, vagy akár néhány évig is, de végül mégis elveszítjük a harcot, mert eleve vesztésre vagyunk ítélve. A testünk tovább él, de a lelkünk előbb vagy utóbb mindenképpen elszenvedi a halálos döfést. Tökéletes bűntény: soha nem tudjuk kideríteni, ki ölte meg az örömünket, hol vannak a bűnösök, és miféle okok vezérelték őket.
De ezek a bűnösök, akik nem fedik fel a kilétüket, vajon tudatában vannak-e egyáltalán a tettük súlyának? Szerintem nem, mert ők is a saját maguk által teremtett valóság foglyai - legyenek bár depressziósak vagy arrogánsak, kisemberek vagy nagyhatalmúak." - 12. o.

,,Már jövök visszafelé. Jobban mondva: az egyik felem elindult visszafelé ebbe a világba, ahol csak annak van értelme, amit látunk, megérintünk, és meg tudunk magyarázni. (...) Ez az a világ, ahol le kell élnem életem hátralevő részét. Megnősülök, gyerekeket nemzek, és egész álló nap azt fogom kérdezni magamtól: hogy lehettem ilyen vak, hogy lehettem ilyen naiv?
De azt is tudom, hogy éjjelente lelkem másik fele céltalanul kóborol majd (...) A lelkem Athena lelkével táncol majd, álmomban együtt leszek vele, aztán verejtékben úszva ébredek, kimegyek a konyhába egy pohár vízért (...) De muszáj újra beilleszkednem ebbe a világba, mert különben megőrülök." - 13. o.

Délután az egyik lány ezt énekelte... Szerencsére nem kiemelkedően jól. Így is alig tudtam elfojtani a könnyeket...




Nálad aludtam... Emlékszem a pontos dátumra is, de ez most lényegtelen. Együtt aludtunk, aztán mentél dolgozni én meg elkísértelek. Barátnőm stúdiózott. És mikor ezt a dalt énekelte, Te a széken ültél a keverő mögött, én meg melletted a földön, és a fejemet az öledbe hajtva hallgattam, és közben könnyes lett a szemem... És énekeltem Neked néhány sorát... Még a farmerod tapintását is érzem az arcomon, látom a szemedet, ahogy rám nézel - csak az érzés az, ami csak egy halovány emlék... az érzés, hogy tartozom valakihez... az érzés, hogy Hozzád tartozom...


,,Néha féltem, hogyha nagyon megnéztél egy csinos lányt,
de elfeledtem mindent, úgy öleltél éjjel át..."

aztamindenit...

Te visszamennél szívesen
De már nem tudod hová
Minden emlék idegen
Sok régi kép, ami nem hasonlít rád
Egy álmos szerető
Egy majdnem szenvedély
S te nem hiszed már,lehet elég időd
Hogy a pillanatnak élj
Az ami volt, egy szomorú emlék

Hát szabadítsd fel a szíved és szállj
Érezd, hogy újra égni kell
A szavakon túl más szemmel látsz
Hogy nem gyengít félelem
De benned még ég az a tűz
De ha nincs miért meghalnod, úgy miért élsz
Engedd el, ami nem kell

Néha visszatér még ugyanúgy
Egy régi félelem
Semmi nem hajt igazán
Ha elhiszed, hogy túl vagy mindenen
Rég nem volt szélvihar a néma tengeren
Mert összetörhet, s te félsz nem élnéd túl
Ha a szíved védtelen
De félig él, az aki nem mer

Hát szabadítsd fel a szíved és szállj
Érezd, hogy újra égni kell
A szavakon túl más szemmel látsz
Hogy nem gyengít félelem
Mert benned még ég az a tűz
De ha nincs miért meghalnod, úgy miért élsz
Engedd el, ami nem kell

Én sem látom, hogy mit tennék másként, ha újra kezdhetném
Eltévedtem párszor, de nem bánom már, lehet, újra megtenném
Ami volt, marad a múlt, egy régi emlék

A szívedben érzed
Hogy van még mért élned
A tűz újra éled
És újból megéget
De nem kell, hogy félj
Nem kell, több szó
Engedd, hogy fájjon
Engedd, így jó
A szíved újra érzed, hogy szabadon száll

Rátaláltam arra, amit én sohasem tudtam volna leírni...
Talán ez történt. Talán csak a képzelet furcsa játéka. Talán csak álom. Csak képzelgés. Remény... Vágy...

,,Emberek között, akik egyszer szerették egymást, s aztán elmentek egymástól, marad valamilyen kegyetlen, minden írott szerződésnél és ünnepélyes eskünél keményebb kötés, mely ellen nem tudnak vétkezni, akkor sem, ha akarnak."
- Márai Sándor -

,,Hová tűnt az álom nappalaimból?
Éjjel álmodom még - de éjjel minden csempész álmodik.
Az a másik álom, a nappali, mely végigkísért utcán és szalonon, műhelyen és tömegen, az igazi, az a derengő és eszmélő álom, az autóbuszon, jegyváltás közben vagy a fák alatt, egy kerti úton, az a szédülés, mikor átmentem egyik szobából a másikba, az a cél, tárgy és kép nélkül való eszmélés, hogy élek, két semmi között, ez a makacs álom az életről: hová tűnt?"

Van valami, ami mélyebb a puszta emlékeknél. Valamiféle lelki beivódás, ami sokkal több annál, hogy meg tudjuk fogalmazni. Még az okait vagy a "tüneteit" se... Megszokás, kötődés, két lélek elszakíthatatlan köteléke... csak szavak. Felszínesek és üresek. Jobb híján tudatalattinak hívjuk ezt a jelenséget, amikor annyira belédivódott egy dolog, érzés vagy éppen egy ember, hogy erős akarat és tudatosság kell az elfojtásához. Hogy ép eszednél maradj.
Kinyújtod a kezed valaki után, de csak a semmit érinted, akire vársz, már rég csak az emlékeidben él... Van erre valami idézetféle is, talán megkeresem. Azért szeretek idézni, mert amiből már idézet lesz, az már egy olyan mondat, ami szívünk legbelsejéből fakad. Van, aki egész életében egyszer tud egy ilyen mondatot mondani. A szívet leírni borzasztó nehéz. Épp azért, mert a szavak csak valami felszínes dolgok. Sohasem fogjuk tudni szavakkal kifejezni, kik vagyunk és mit érzünk...
Megtaláltam. Természetesen egyik kedvenc íróm mondta...

,,Egy napon felébredtem, és észrevettem, hogy hiányzik. Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted. Kinyújtod a kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. Minden a helyén van az életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami."


Mióta nem vagy velem, először aludtam valakivel. Nem, nem feküdtünk le és semmi személyes nem volt közöttünk. Még csak ölelés se.
Aztán két nap múlva barátok mesélnek, akik a szobában voltak... És úgy elásnám magamat... Vagy inkább a "tudatalattimat".
Ugyanis sikerült beszélnem álmomban. De ha csak ez lenne... Felriadtam, majd hozzábújtam Ákoshoz, miközben az Ő nevét mondogattam és az Ákos hátát simogattam... Kérdeztem, hogy miért nem ébresztettek fel, azt mondták, hogy addigra abbahagytam. Szerencsére Ákos nem ébredt fel. De basszus...
És a durva az, hogy nem azt szégyellem, hogy ez a két ember tud róla. Mert ők ismernek és a barátaim. Hanem saját magam előtt nem tudok elszámolni ezzel. Mi a franc volt ez?! De senki nem válaszol, onnan belülről... Egész hétvégén beszélgettem egy-két baráttal... Nem tudok továbblépni. Továbbra sem. Egy hülye vicc, hogy már jó úton haladok, mert ez csak a felszínes, buta álca. Aminek néha már én is bedőlök. Aztán közben meg...
A fenébe az egésszel.
Nem tudom leírni, mit éreztem, mikor ezt úgy közölték velem... Egy csomó szót tudok írni, de még csak a közelében se lesz az érzésnek: megdöbbentem, mellbevágott, szíven ütött, és még egy csomó szebbnél szebb és válogatottabb kifejezés van... de annyira felesleges írni.
És aki nem is tud az egészről semmit, csak éppen felnőtt nő és borzasztó jó emberismerő, azt mondja nekem, szedjem össze magam. Én próbálom, annyira próbálom, tényleg... Mondta, hogy beszélgessek, és ha kell, ott van ő is. Megköszöntem, mert tényleg aranyos, de hogyha egyszer... áh,mindegy. A hétvégén beszéltem erről eleget. Felkavart rendesen. De hogy jutottam-e akár csak egy kicsivel is előrébb... Nem tudom.

"A sors dönti el, hogy kihez ad hozzá, és hogy kit vesz el tőled... Már csak a ropogásokat hallod, a szíved ezer apró darabra tört. Talán így kellett lennie. Ha az eszedre hallgatsz, az volt a helyes, mert teljesen mások vagytok. Más életkor, más város, más célok, más légkör, más múlt, más jövő, de vágytok egymásra. A szívetek egymásért kalapál, boldogok vagytok együtt, de ez hosszú távon elég? Tudnátok élni egymásért és egymásnak? Hoznátok áldozatokat egymásért? És a legfontosabb: megérné? Nem tudod, csak abban vagy biztos, hogy beleszerettél, és hogy akarod úgy ahogy van mindenestől, bármilyen nehéz lesz, akarod, de neki több vesztenivalója van. A szíve szerint veled lenne, de az esze ellenkezik. De ő, bármilyen nehéz is, az eszére hallgat....Nem tehetsz ellene semmit. Nem öregedhetsz tíz évet, nem végezhetsz el három iskolát, nem vehetsz házat, autót, nem szerezhetsz tapasztalatot. Nem teheted. Pedig megtennéd érte. Érte mindent. Neki mindez megvan. De neked meglesz? Nem tudod ...mit hoz a sors. Talán egyszer valahol, valamikor, és lesz még egy csók és még egy ölelés. Ennyi, vagy talán több? Nem is sejtheted. Csak az időre vársz, hogy az majd segít, és eldönt mindent. De még mindig fáj. Látnod kell. Senki sem tudhatja körülötted, hogy megveszel érte, csak kopognak széthullt szíved darabjai, és csak a remény marad. A remény, hogy egyszer csörög a telefon, ő hív, vagy jön egy sms, egy e-mail, hogy 'hiányzol', hogy egyszer láthatod még úgy, hogy nincs ott senki más, csak te és ő. És akkor elmondhatod azt, amit eddig nem, hogy fontos, hogy érte élsz, hogy mindent megadnál neki amit csak kér. Vagy nem is mondanál semmit, csak a szemébe néznél mélyen, igazán, s talán egy pillanatra eldöntené a sorsotokat, rájönnél, hogy akar-e még, hogy van-e még remény, hogy élhetsz-e érte, vagy el kell felejtened örökre. Most a szíved darabjait keresed, össze akarod rakni, hogy újra tudj örülni. Ő egy érintéssel összerakna, de nem csörög a telefon, nem jön az sms. A remény marad csak, a türelem. Csak lopva figyeled. Hiszen a sors dönti el, hogy kihez ad hozzá, és hogy kit vesz el tőled. Így te is a sorsra bízod.. Úgyis ő dönti el.."

Szükségem van Rád... Nem megy, Nélküled nem... Nem, nem és nem... Képtelen vagyok. Kell a támogatásod, kell a biztatásod, azt szeretném, hogy mellettem legyél és elkapj, ha elesnék. Mert nem tudok talpon maradni. Elfogyott az erő. Nincs már bennem semmi. Nem tudom, mi tart még mindig életben...

Megint. Tegnap is, ma is... Nem akarom. Miért?!
Utálom. Utálok Veled álmodni...

Tegnap olyan voltál, mint a valóságban is - hideg és közönyös velem szemben.
Ma viszont... Basszus. Sokkal rosszabb jót álmodni. Mikor a tudatalattim még álmomban sem hagy békén...
Hiányzol. Nagyon. A szerelmed nélkül élni még könnyebben tudnék, mint a barátságod nélkül. Basszus, és még egy rohadt magyarázatot sem érdemlek?!?! Marhára köszönöm.


Nem álmodni utálok. Sokkal inkább - ébredni...

Talán titkon még várok Rád... Az ész tudja, vagy legalább sejti, hogy hiába: soha nem leszel már az enyém. De a szív... A szívnek szüksége van a reményre. Nem fogadja el, amit az ész mond. Reménykedik, és addig képes várni, amíg ez a remény él. Addig él a szívem is, míg van benne remény. Arra mindig szükség van. Anélkül nem létezünk. Amikor tényleg mindent feladunk, csak akkor tűnik el szívünkből a remény - és akkor megszűnik dobogni. Nem dübörög a vér az erekben. Az utolsó szusszanással megszabadulunk az emlékeinktől, amik reményt keltettek, és a vágyaktól, amit a remény szült. Szemünk üressé válik - már lelkünk sincsen. És akkor azt mondják: halottak vagyunk. Pedig sokszor csak a remény halt meg a szívben. Erre pedig nincs gyógyszer. Lélegeztethetnek géppel, lehet tökéletes az agyműködésed - elvileg. De ha nincs szíved, és nincs lelked, nem élsz te sem. Létezhetsz. De nem élsz.

Úgy szeretném, ha itt lennél és megoszthatnám Veled az élményeim, az érzéseim és a gondolataim... és mindent - mint mindig. Elmesélném, hogy képzeld, sikerült, úristen, nagyon sokat változtam itt belül. Elmondanám, hogy még mindig bármit megtennék Érted - de tudom, hogy hol a határ, hol kell azt érezni, hogy már Rajtad lógok. Nem beszélnék olyanokról, akikről marhára nem kellene. Te itt lennél nekem- és több kívánságom már nem lenne. Illetve, dehogynem... Ember vagyok én is... Lennének kívánságaim. De tudnám, hogy mind várhat. Hogy nekem már az is elég, ha velem vagy.

De látod, nem vagy velem...

Elmesélném, hogy találkoztam ma Roxyval, hazatekertünk a tóról, beszélgettünk, hogy megyek kedden lovagolni Kecelre, hogy kimentem a tanyára és Pista bácsi épp indult és ott voltam több mint egy órán át és csak néztem a tájat és simogattam és csutakoltam a lovakat; hogy a legkisebb csikó beleharapott a tenyerembe; hogy hazafelé majd' egy órát beszélgettem apu munkatársával meg a feleségével, miközben néztük a két kislányt meg a két kiscicát játszani...
Elmesélném, hogy mennyire hiányzol. Hogy végig Rád gondoltam - mégis csak kétszer ejtettem ki a neved...
Elmesélném, hogy látod, rájöttem, hogy van életem, és ezt szeretném is élni, mégpedig úgy, hogy a lehető legtöbbet hozzam ki belőle. És mindenfélét csináltam ma délután is. Nem csak egy telefont néztem. Mert tudtam, hogy sohasem fogja már kiírni, hogy Kicsim...

És rájöttem, hogy ezt sokkal előbb is ugyanígy meg tudtam volna tenni. Miért nem tettem meg? Miért nem volt akkor ennyi eszem? Talán most nem egy elektronikus kütyüt bámulnák, és gépelnék összeráncolt szemöldökkel és sírásra görbülő szájjal - hanem nevetve mesélném Neked mindezt. Te pedig beszólnál a lovakra, aztán mesélnél, és beszélgetnénk. És érezném, hogy igen, velem vagy - bennem vagy. És az enyém vagy.

De nem vagy az...

Megint új bejegyzés kerül a fejléc alá... Mert ezt találtam és mert gyönyörű...

,,Én nem szeretem az álmokat. Becsapnak, elhitetik velem azt mi nincs.Az álmaimban minden lehetséges, minden valóra válik. De sajnos túl élethűen. Néha elhiszem, hogy az a való, és a szívem, érzem... boldog,egy pillanat alatt megváltozik minden. S már már az álombeli önmagam lesz ha csak pár órára is a valós énem. S mikor már minden sikerülne,eltűnt az összes fájdalom a szívemből, s tervezném a jövőt, hirtelen tör rám az ébredés. Szemem könnyes lesz, a torkom össze szorul a fájdalomtól. Minden ami szép volt, s jó, meg sem történt. Csupán egy képvolt, egy elképzelt világ. Pedig olyan valósnak tűnt, oly tisztán éreztem az élet szépségét... Én inkább nem álmodok többé. Mert fáj az ébredés."

´Én nem szeretem az álmokat. Becsapnak, elhitetik velem azt mi nincs.Az álmaimban minden lehetséges, minden valóra válik. De sajnos túl élethűen. Néha elhiszem, hogy az a való, és a szívem, érzem... boldog,egy pillanat alatt megváltozik minden. S már már az álombeli önmagam lesz ha csak pár órára is a valós énem. S mikor már minden sikerülne,eltűnt az összes fájdalom a szívemből, s tervezném a jövőt, hirtelen tör rám az ébredés. Szemem könnyes lesz, a torkom össze szorul a fájdalomtól. Minden ami szép volt, s jó, meg sem történt. Csupán egy képvolt, egy elképzelt világ. Pedig olyan valósnak tűnt, oly tisztán éreztem az élet szépségét... Én inkább nem álmodok többé. Mert fáj az ébredés. ´

És tehetetlenül nézem, ahogy az egyetlen ember, aki valaha igazán szeretett, most mást ölel, mást csókol, mással beszélget összebújva, biztatja, bátorítja, elmondja neki ami foglalkoztatja... És álmodik és tervez, vele tervez és meg is valósítja ezeket a terveket... És ami nekem csak álom marad, az az ölébe hullik annak a másiknak úgy, hogy talán nincs is tisztában vele, milyen ember áll mellette. Ki az, aki szereti őt és vele van minden nap...

És lesz ez még rosszabb is. Mindig azt hisszük, ennél lentebb már nincsen - pedig dehogynem. Mindig lehet rosszabb - és ez általában be is következik. Nem szabad hinni a vágyaknak, nem szabad bízni a jövőben... Az álmok csalókák, a vágyak nem teljesülnek... és csak akkor szívod meg igazán, ha mégis.

Kegyetlen egy tanítómester ez az élet... Annyi darabra törsz össze, hogy már abban sem lehetsz biztos, tényleg létezel-e... Vagy csak egy álomkép ez a világ és egyszer felébredünk?
És azt hisszük, még egy törés, még egy csalódás, még egy elvesztés, és belehalunk a fájdalomba. Hogy több darabra már tényleg nem törhetünk, mert olyan nincs, hogy a lélek elviselje, hogy ennyi részre szakad - és mégis. Újra és újra összetörünk. Csalódunk, elveszítünk valakit. És nem tehetünk mást, minthogy fogjuk magunkat és talpra állunk - más választásunk nincs. De mindig magunkon viseljük ezeknek a töréseknek az emlékeit... Mindig magunkban hordozzuk az átélt fájdalmat... Soha nem fog csillapodni...

És ahogy nézelődök a neten, elolvasok egy szót és beugrik, hogy igen, megint Vele álmodtam... Viszont most ugyanúgy szenvedtem álmomban is, mint a valóságban. Nem voltunk együtt - de vágytam rá, hogy legalább lássam. Beszéljünk néhány szót... Felébredek - és ugyanaz fogad.
Legalább nem kell akkorát csalódni a világban így... Felemelő. -.-

Kurvára hiányzol, és most már elegem van ebből... Mért nem tud csillapodni már?! Te már réges-rég túlléptél, 10 nap múlva költöztök fel elvileg az új barátnőddel a fővárosba, közös albérletbe... Bár az se lepne meg, ha már ott lennétek. Igazából tök lényegtelen.
De basszus... Te életed az életed, és minden szép és jó, és szerelmes vagy (mert egyébként nem lennél vele...) és tervezel és nem csak álmodod, de éled az álmaidat... Én meg még mindig itt vagyok. Rohadtul fiatal vagyok, és mégse megy... Eddig három emberrel jöhettem volna össze - oké, talán négy. De nem... Nem megy... Mert ugyanúgy szeretlek, mint július 6-án, mikor kidobtál...