Forróak és égnek az ujjaim, és úgy fáj az alkarom, hogy felemelni is nehezemre esik... Lelkem pedig tele Rachmanyinov összes indulatával... Ezt hoztad ki belőlem, édesapám, ezt... Igazából baromi sok kellett hozzá. De sikerült. Gratulálok. Soha még ennyire jól nem ment ez a darab, csak már fizikailag nem bírom...
Tudod, ki kellene nyitnod a szemedet, és nem folyton baszogatni... Mert ott van a kicsi fiad, milyen aranyos, milyen ügyes, büszkélkedsz vele... Csak észrevehetnéd, hogy van egy lányod is, aki őrülten szomjazza a dicséretedet... Vagy nem. Nem kell,hogy megdicsérj. Egyébként sem szeretem, ha dicsérnek, egyszerűen zavarba hoz. Csak legszívesebben könyörögnék neked, hogy kérlek ne bánts folyton... Élvezted, hogy nem szóltam vissza? Tudod, belefáradtam. Belefáradtam már abba, hogy folyton adjam alád a lovat. Enélkül is találsz rajtam mindig valamit, amibe beleköthetsz. Pedig rohadtul igyekszem, hogy legalább egy kibaszott jó szót kapjak...
Ennyi volt. Nem hisztizem tovább. Neked szólt mindkét darab, amit eljátszottam... Az elsőben a csendes könyörgés. A másodikban pedig a mérhetetlen düh és csalódottság... El tudod képzelni, mennyire fáj?!

Hónapok óta először találkozok valakivel... Buta divatszóval randinak is nevezhetnénk... Erre nem előjönnek az emlékek? Legalább ötször említettem a nevedet, és tucatszor haraptam el mondatot és váltottam témát, hogy ne legyél benne... És hasonlítgattam... De tudod mi az, ami ennél is rosszabb?
Te nyertél...

Gyűlölöm a döntésképtelenségemet, gyűlölöm a kételyeket, gyűlölöm, hogy minden tettünknek következménye van, gyűlölöm, hogy lelkeken gázolunk át egy-egy döntéssel, de ha máshogy választanánk, a saját lelkünket temetnénk el... Gyűlölöm, hogy törések és fájdalmak nélkül nem lehet egy lépést sem tenned a világban... Hogy akaratlanul taposunk el önmagunknál milliószor fontosabb embereket... Gyűlölöm a keresztutakat, ami elé a Sors állít minket, gyűlölöm, hogy nincs jó döntés vagy rossz, gyűlölöm, hogy nincs helyes megoldás... Amint rálépsz az egyik útra, a másik beláthatatlan messzeségbe került... Gyűlölöm, hogy a szív érez... Gyűlölöm, amikor nem... Gyűlölöm, hogy emlékszik... Gyűlölöm, amikor nem...

Gyűlölöm, hogy akárhányszor úgy érzem, sarokba szorít a világ, hogy nem tudom, mihez kezdjek, merre lépjek, azonnal elkezd hiányozni az az ember, aki már nem létezik... És bár ténylegesen már talán nem hiányolom, ráadásul a szívem is lassan újraéled... döntő pillanatokban mégis arra vágyom, hogy mellettem légy és támogass...

Borzasztó nehéz dolog, amikor patthelyzetben kell dönteni... Mint a sakkban: bármerre lépsz, nem nyerhetsz...de a másik sem. Csak míg a sakktáblán ilyenkor befejeződik a játék, az életben csak ekkor kezdődik... Mert neked muszáj lépned. Mert nem vagy bábu egy játéktáblán...Pedig mennyivel könnyebb lenne! De nem, neked mérlegelned és döntened kell - hiába tudod, hogy jó döntés nincsen. Csak kevésbé rossz...
Felőröl a két út... Ami az egyiknél abszolút kizáró ok, a másiknál megvan. Ami a másiknál hátráltató tényező, az elsőnél dominál... És neked mégis döntened kell... Mert a játék már rég elkezdődött, és nem várt beleegyezést. Nincs beleszólási jogod, még egy fránya jogod sem... Ilyen tekintetben mégiscsak bábu vagy - a Sors bábuja. Mégis neked, csakis neked kell szenvedned és döntened. A feletted álló hatalom csak a problémákat rakja eléd, hogy hogyan oldod meg őket, csak rajtad áll...

Piszok nehéz úgy dönteni, hogy mások sorsa is múlik rajta.. de ami ennél is rosszabb: a lelkük... Senki lelkével nem rendelkezhetsz és nem élhetsz vissza... De ha a sajátodat rakod a céltáblára, magad ellen vétesz...

Annyira nincs rendben ez az egész világ, hogy csak élek és álmodom az életet. Idealizálom a világom, elképzelem, hogy jó lehet, hogy jó lesz... És közben tudom, hogy csak egy kép. Egy buta, ostoba kis álomkép. Annyira vágyom rá, hogy valaki meghallgasson, hogy csak rám figyeljen, hogy átöleljen, hogy megkérdezze, mi a baj... Hogy komolyan vegyen, nem túlzottan, éppen csak annyira, amennyire kell... Vágyom rá, hogy megértsen és elfogadjon - legalább egy ember. Csak egy legyen, aki nem tűnik el, mikor szükségem lenne rá, aki nem támad hátba, mikor amúgy is védtelen vagyok, aki nem önt le jéghideg vízzel, mikor előtte állok csupaszon, aki nem sebez meg, mikor már egyébként is alig élek, aki nem rúg belém, mikor az utolsó hörgés hagyja el a számat...

És képzelgek... és a képzeletemben élek. A képzeletemben szeretek és szeretnek... A képzeletemben ez még megtörténhet...

Nem szeretem az ébredést... Túl hideg a föld ahhoz, hogy két lábbal álljak rajta... de már letört a szárnyam...

Érdekes este volt... Nem hallgattam a megérzéseimre, vagy inkább azok ellenére is csak elmentem, pedig sejtettem, hogy úgyis ott lesz... De ebből is tanultunk. Ahogy megérkeztem és mondták, hogy számítsak Rá, már elkapott a gyomorideg, mikor ténylegesen megérkezett, kb. fél óráig próbáltam elrejteni, hogy az egész testem remeg az idegtől... Aztán elmúlt, 1-2 órán belül pedig már nem is érdekelt - mondjuk ebben szerepe volt annak is, hogy eldöntöttem, hogy én így józan nem maradok...
De aztán... hát, ennél azért többet vártam. Nem baj. Az ember mindig tanul, hogy mindig a legrosszabbra számítson. De jó volt a tegnap. Arra mindenképp, hogy kiűzzem az álmaimból. Remélem nem csak ideiglenesen. Már elegem van ebből. Elegem van Belőled. Ez van. Egyszerűen elég...

"akármennyire is próbálkozunk megállni a földön, talpon maradni, haladni előre, és elhinni hogy képesek vagyunk rá, előbb vagy utóbb rá kell jönnünk, hogy nem. egyedül semmire sem megyünk az életben."

...de egy álomképpel sem.

Köszönöm, hogy nem voltál velem bunkó.
És köszönöm, hogy nem méltattál annyira, hogy pár mondatot hozzám szólj. :S

Ez gáz. Na nem baj. "végre jóban akarok maradni egy ex-szel"...

"...de ha nincs miért meghalnod, úgy miért élsz..."

Két napja jár a fejemben ez az egyetlen kis dalszövegrészlet, a hozzá tartozó dallammal és megborzongtató férfihanggal... Elgondolkodtat... :/

"...de ha nincs miért meghalnod, úgy miért élsz..."

...100...

Lassan eljutok oda, hogy már nem remélek. És ez mindennél rosszabb... A lelkem meghasadt, elhagyott szívem vérzik és elapadtak a könnyeim, kiszáradt a torkom, nem tudok már üvölteni sem - csendben kell viselni, hogy fáj... Mérhetetlen düh, csalódottság és tehetetlenség, amit érzek... És valamiféle lemondás - ez új. Mint a halálos beteg, aki tudja, hogy talán már holnap meghalhat, talán már az is csoda, hogy eddig élt, hogy most itt van és hallhatja a szavakat. Amik megpecsételik sorsát. És ő csak akkor, a legutolsó pillanatban döbben rá, hogy még nem is élt... Hogy még annyi mindent kell megtennie, még annyi érzést nem érzett, annyi pillanat van, amit meg kellene élnie, olyan sok dolog, amit el kellett volna mondani valakinek - de már nem teheti. Semmi esélye, hogy átélje, hogy érezze, és talán már elmondani sem tudja, amit addig elmulasztott... Talán nem is csekélység. Talán életeket tehetett volna jobbá, talán a világot változtatta volna meg - de az is lehet, hogy csak egy mosolyt csalt volna valaki arcára, csak egy szívet melegített volna fel... de már sohasem fog. És talán már nem lesz olyan mosoly azon az arcon, talán már nem fog úgy örülni az a szív - de már túl késő...
Túl késő...


Negyed éve, hogy elváltak útjaink. De a szívem még mindig nálad van... Remélem, már nem sokáig...

Gondolkoztam ma azon, amit még a múltkor mondtak néhányan: hogy nem láttak június óta őszintén mosolyogni...
Jobban belegondolva, én sem éreztem magam boldognak azóta. Ma ültem az osztályteremben, néztem ki a fejemből, de a képzelet teljesen más képeket vetített elém, mint a valóság...
Eszembe jutott, mikor feljöttél az osztályba. Először fordított napon, valami sütit kerestem neked, azt hiszem. Aztán feljöttél, és nézegettük a falon a plakátokat. Vizsgáztattalak, hogy na, tudod-e milyen gitár van a képen, amin a csajszi takarja a márkát? (Már meg sem lepődtem, hogy tudtad...) Meg ilyen hasonló hülyeségek. Aztán meg a bajai felvételid után jöttél be, a gyulai videó werkfilmjét néztük meg Ádám laptopján. Meg hülyültünk, of korsz. :) Amikor valamit beszóltam neked, régi jó szokásod szerint még meg is haraptad a karomat. Meg felvettél a hátadra, szintén szokás szerint... Annyira természetes volt ez akkor... ugyanúgy, mint a hozzá járó nevetés... Hiányzik már az az érzés, amikor őszintén tudtam nevetni, és teljes szívből, nem csak fizikailag...
Itthon további képek ugrottak be... Mikor fordított nap után szaladtam Hozzád, és az egész napos szaladgálás után végre a lépcsőn is felértem, és benyitottam, és köszöntem, és hanyattvágtam magam az előszobában, kimerülten, grillezéstől büdösen, de - mosolyogva. A köszönésemre kiszóltál a szobából, hogy rögtön jössz, én meg mondtam, hogy nyugi, ráérsz... Aztán kijöttél, megcsókoltál, megjegyezted, hogy de jó kis füstös cigánylány vagyok, aztán felkapartál a padlóról. :)

Olyan jó volt, hogy létezett egy hely a világon, ahol megnyugodhattam. Ahol önmagam lehettem. Ahol megszűntek a problémák, csillapodtak a fájdalmak, ahol nem volt aggodalom és idegeskedés... Már akkor áthangolódtam a mindennapokról a szerelemre, mikor az egész napos várakozás után végre kiléptem a suli ajtaján és elindultam feléd... Volt, hogy az összes járókelő véleményét letojva futottam, szó szerint futottam Hozzád... Ha tudtam, kijátszottam a csengőt, felmentem a lépcsőn, és beestem kipirultan, lihegve, de boldogan - még mennyire boldogan... És tudtam, hogy megérkeztem. És bár mindig maradtam volna még, de nem bánkódtam, ha aztán haza kellett indulni, mert vittem magammal az érzést, hogy helyem van a világban. Van helyem a világban, mert van, aki szeret, mert van, akit szerethetek.


Természetesen semmi jelentősége ennek a bejegyzésnek. Csak egy eszmefuttatás. Csak mesélem... Nem, nem hiányzol. Áh, dehogy...

A nő az a lény, akit szerelemre teremtettek...

Hmm... Nem tudom már én se, mit csinálok. Úgy szeretnék dolgokat. De közben mégsem. Tudom, hogy tilos, szigorúan tilos vágynom dolgokra, emberekre, érzésekre... Tilos emlékezni és emlékeket felidézni... Nem akarom. Tényleg.
Szánalmas, amit csinálok. Egyenesen röhejes. De annyira nem megy máshogy... Nem tudok, képtelen vagyok változtatni. Már nem kereslek rögeszmésen mindenhol, nem lesem a dolgaidat olyan sűrűn, de... A fejemből nem tudlak kiűzni. Hiányzol, annyira hiányzol - még mindig... Szándékosan próbálom hanyagolni az ilyen bugyuta bejegyzéseket... De ha egyszer ez van bennem. Hogyha egyszer muszáj leírnom...

Szétfeszít belül a vívódás. Küzdök a lelkemmel, harcolok a gondolataimmal. De nem, nekik nem tudok parancsolni. Az arcomnak megparancsolhatom, hogy nevessen, a tudatomat kényszeríthetem, hogy minden másra figyeljen... de a szívem, a lelkem és a bennük lévő emlékek valami sokkal magasabb rendű dolgok, minthogy azokat én akarattal befolyásoljam. Hát akkor mi a fenét csináljak?!

Azt hiszem, most kell elővennem - a sok-sok Paulo Coelho és minden egyéb után - Márait...

Amikor jön egy komolyabb kiborulás, kicsi mindig magába néz az ember. És bár azt hittem, már mindet kiírtam magamból, de nem, még van ott egy csomó keserűség, egy nagy kupac csalódottság, az egyik sarokban eldugva. Ott van mélyen, és nem tudom száműzni. És újra és újra előjönnek, képtelen a lelkem hagyni, hogy megporosodjon. Képtelenség, hogy egy egyszerű mozdulattal kiseperjem onnan. Nagyon sok mindent hagytál bennem. Úgy szeretnék megszabadulni a rossz emlékektől, mikor elvesztettelek, és mikor jóval később végleg megszakadt közöttünk a kapcsolat. Nem tudom, egyszerűen nem tudom elviselni, ha egy emberrel haragban kell lennem. Ez összefügg a naivitásommal és a simulékonyságommal (kétszínűségemmel?)... Most nem(csak) mint a társam hiányzol, hanem úgy is, mint a barátom.
Bár a szülőkkel vitázásokkal már az agyadra mentem szerintem... Pedig akkor még kevésbé mertem "behisztizni", mint most, mert akkor volt veszíteni valóm. És nem mertem visszaszólni, mert tudtam, hogy könnyedén eljátszhatom azt a keveset is, amit kiharcoltál, kiharcoltunk náluk. Most nem tudnak mivel zsarolni, így aztán kiállok magamért, és igenis hisztizek, ha a józan érvek hatástalanok... A hiszti is, viszont legalább nem hódolok be. Hmm... Hogy lehet valaki ennyire hisztis és számító?! Jesszus.
De a lényeg, hogy nagyon sokáig kell még takarítanom szívemnek abban a bizonyos legbelső és legfontosabb szobácskájában, mire végre rend lesz. Akkor majd papírdobozba lesznek elcsomagolva megtisztítva ezek a rossz élmények. Mígnem eljön az ideje a tatarozásnak, és akkor eldobom őket magamtól. Csak a szép emlékek fognak ragyogni az üvegvitrinben, ami körülfut a szobán. Mindig lesznek újabb és újabb papírdobozok a vitrinek tetején, bennük súlyos csalódások. De egyre több üvegpolcot töltenek meg csillogva a szép emlékek, azok a bizonyos felejthetetlenek...
Ez a szoba az, ahol igazán én vagyok. Ott vannak elraktározva azok, amik alapjában határozzák meg a lelkemet. Ami most még sebes, szakadozott, csúnya. De majd, ha eltűnnek a fájdalmak... Akkor ragyogni fog. Tiszta lesz és őszinte - mintha most születtem volna.

"Egy táltos szív remeg a konyhakésben..."

Nagyon kevés dolog fáj úgy, mint mikor csalódnod kell egy barátban...
Legalább őszinte lettél volna velem... Mikor én megbíztam benned, egyik legjobb barátom voltál. Csak őszinteséget kértem. De nem. Hátbatámadásként ért, hogy véletlenül szereztem tudomást arról, mit is gondolsz bizonyos dolgaimról. Ha így, hát így. Sajnálom, hogy így alakult... Nagyon jó barátnőnek tartottalak.
:(

"Megijeszt a tudat, hogy az a fiú -aki, esküszöm, különleges volt!- pontosan ugyanolyanná vált, mint a többi..."

Nem hittem volna, hogy valaha ekkorát fogok benned csalódni. Nincs nagy betű. Az annak az embernek szólt, akit én ismertem. Ezt a mostanit nem ismerem.
Nem ismerlek.
Elképesztően rosszul esik, hogy még egy rohadt magyarázatot sem kapok. Hogy ennyit sem érdemlek meg azok a hosszú és gyönyörű hónapok után. Azt hittem, ennél sokkal többet jelent neked, ami köztünk volt. Hát, tévedtem.

Ha pedig komolyan, tényleg azt hitted, hogy te eltiltasz valamitől, én meg be fogom tartani, na akkor tényleg nem ismersz. Normális hangnemben kellene beszélni, nem hiszem, hogy akár csak egyszer is bunkó lettem volna - nemhogy ennyiszer és ennyire... Ki nem állhatom, ha megmondják nekem, mit csináljak. Ezt Te is nagyon jól tudod.

Nem tudom, mit vártál. Hogy majd visszaszólok neked és hisztit rendezek? Akkor megint csak nem ismersz. Lehet, hogy rohadtul megsértettél, de nem leszek akkora egy geci, hogy én ugyanígy viselkedjek.

Az az ember, akit én ismertem... csodálkozom, hogy tűnhetett el ennyi idő alatt. Az, aki sohasem volt indokolatlanul bunkó, még hogyha volt rá indoka, akkor sem. Be-beszólogatott az embereknek, de komolyan nem bántott senkit. Az az ember nem csak hogy szerethető volt, de nem is lehetett mást. Nem lehetett nem szeretni. Az az ember önzetlen volt.
Az az ember hiányzik...

Megint. Tegnap is, ma is... Nem akarom. Miért?!
Utálom. Utálok Veled álmodni...

Tegnap olyan voltál, mint a valóságban is - hideg és közönyös velem szemben.
Ma viszont... Basszus. Sokkal rosszabb jót álmodni. Mikor a tudatalattim még álmomban sem hagy békén...
Hiányzol. Nagyon. A szerelmed nélkül élni még könnyebben tudnék, mint a barátságod nélkül. Basszus, és még egy rohadt magyarázatot sem érdemlek?!?! Marhára köszönöm.


Nem álmodni utálok. Sokkal inkább - ébredni...

Nem vagyok jól. Rosszul vagyok. Nagyon rosszul. Visszavonhatatlan dolgok, visszahozhatatlan érzések, elmúlt napok... Csomó dolog, amire későn jöttem rá. Változások, amik túl későn jöttek - amikor már mindegy.
Nem tudok egy helyben ülni. Annyira felkavar minden... Két óra vezetés és a próbaterem kipakolása után hazaértem, kipakoltam a mosogatógépből, összeszedtem a megszáradt ruhákat, kiteregettem a vizeseket, összepakoltam a fenti fürdőszobában, kiselejteztem két fiókot, most meg az öcsém szobájában pakolom a könyveket két szekrényen...
Mikor már könyveket pakolok, ott már gondolkodnivaló van. Amikor érzem, hogy gondolkodnom kell, önkéntelenül is belekezdek tipikus dolgokba. Ilyen a könyvek pakolászása is... Nem tudok megnyugodni. Egyszerre több száz dolgot csinálnék. Futnék. Mit futnék, rohangálnék. És ordítanék. Teli torokból. Ehelyett csendben vagyok, és érzem, hogy szétrepeszti a szívemet a nyugtalanság, hogy az idegeim pattanásig feszültek... És nem lesz vége. Nem fognak megnyugodni. Nincs az a hang, amely lenyugtassa őket. Nincs az a kar, ami átölelne. Nincs az a kéz, ami megsimogatna. Nincs az a száj, ami puszit adna a homlokomra. Nincs az a szempár, amiben elveszhetnék. Nincs az a szív, ami az enyémmel dobogna. ,,Nekem senkim sincsen"...

Megöl a múlt. Felemésztenek az emlékek...

Az írás kell, hogy végre felszakadjon belőlem az elfojtott sírás... És a zene csak szól. Rólam szól a dal. Minden dalban ott vagyok. Belőlem szól.

Képtelen vagyok élni Nélküled... A szerelmed nélkül...

Szívem húrjain sír a gitár... A bús zongora kalapácsai lelkemben ütnek... Minden szívdobbanás egy ütés a lábdobon. Testem dala ez. Könyörtelenül diktálja a tempót a szív...

Annyira rossz azt érezni, hogy olyan dolgokban változtam meg, amikben mindig is szerettem volna - és nem ment. Amiket kértél. Amikkel könnyebb lett volna megoldani a dolgokat. Tudom, hogy egy óriási lépéssel közelebb vagyok ahhoz a Nikihez, aki sokkal szimpatikusabb lenne Neked. Nem mondom azt, hogy akit szerettél volna. Mert nem akartál megváltoztatni. Én szerettem volna a kedvedért változni - de nem ment. És tudom, hogy most mennyivel jobban passzolnánk, ha újra kezdhetném...
Az elvesztésed kellett, hogy még jobb legyek Neked?!

Hol van ebben a logika, bakker...

Elkezdtem nézni egy filmet... Körülbelül egy órát tudtam megnézni belőle, aztán kikapcsoltam az egészet a fenébe... Annyira ismerős volt...
Egy lány. 16 éves. Gimnáziumba jár, nagy tervekkel egy nagy egyetemre... Zenész. Csellózik. Édesapja ezt csak hobbinak tartja. Megjelenik az életében egy férfi. Egy Férfi. Aki nem 16 éves, nem gimnáziumba jár és nem a szülei tartják el. Ez a férfi megmutatja neki az életet, és a lány azt érzi, hogy ragyog mellette, az élete, ami addig fakó és szürke volt, most ragyogó színekkel van tele. A Férfi érti a zenét. A Férfi érti őt. De ami a legfontosabb - a Férfi szereti...

Képtelen vagyok nézni. A lány nem illik a férfi életébe, egyszerűen nem. Fiatal, tapasztalatlan, és hiába okos, egy csomó dolgot kell még tanulnia, mire oda jut, ahova a szerelme. A lány félelmetesen naiv. Nem akarom tudni a film végét. Vagy levonja a tanulságot, vagy egy olyan happy end-et kínál, ami az Életben csak keveseknek adatik meg...
Nem akarom tudni.

Aki az egész világot jelentette...
Akiért bármit megtettem volna...
Akivel az egész életet megálmodtuk...
Aki mindent tudott rólam...

Hogy tudnám elengedni?!
Tényleg lehetségesnek kellene tartanom, hogy ne fájjon, ami most történik? Áh, hülyeség.
Rohadtul fáj, hogy elmész. Még jobban, hogy a barátnőddel. Semmi közöm hozzátok. A csaj még azt is elintézte, hogy ezentúl beszélőviszonyban se legyünk... Csak gratulálni tudok neki. Te meg hagyod magad irányítani... Mindegy, a ti dolgotok. Miért nem tudom már felfogni, hogy semmi közöm?!

Mikor lettél ennyire önző? Nem tudom. De nagyon zavar. Csalódtál bennem július végén, ugye? Hát most én is benned. Szombaton is, és 10 perccel ezelőtt szintén.
Hogy hagyhatod, hogy egy csaj megváltoztasson?! Pontosítok: hogy ennyire megváltoztasson...
Csaba azt mondta, visszatért a régi éned... Nagyon remélem, hogy megint téved veled kapcsolatban... Nagyot csalódnék - elsősorban nem benned. Inkább barátnődben.

De nekem ehhez megint csak semmi, az égegyadta világon semmi közöm nincsen.
Nem akarom, hogy elszúrd az életed.

Sajnálom, hogy nem sikerült a barátság. Köszönöm, L.!

"Nem a haverod vagyok, hanem az apád. Asszem ezt már múltkor is megbeszéltük."
Persze, csak lehet, hogy más az elképzelésünk az "apa" szó jelentéséről. Összetéveszted a "nevelőtiszt" vagy a "diktátor" fogalmával. Soha nem fogsz ezen elgondolkozni. Csak adod a sértődöttet - mert ez a génjeinkben van. De ha nagyon akarnánk, tudnánk rajta változtatni. Néha próbálkozom. Néha te is. De egyikünk sem akarja igazán, ugye? Nem tudsz elfogadni. Nem tudod megérteni, hogy felnövök, és már nem a te pici lányod vagyok, már nem oda megyek és azt csinálok, amit mondasz. Már nem te mondod meg, hogy hova menjek - hanem én informállak róla, hogy hol leszek. Bár általában le sem szarod.
Az apaság és az apai szeretet nem abban kellene, hogy megnyilvánuljon, hogy néha azt pénzt, ha kérek, vagy hogy hozol ezt-azt. Elsősorban nem ebben kellene. De nálunk csak ez van meg. És hiába tudom, hogy szeretsz. És hiába tudom, hogy azért viselkedsz így, mert egyszerűen nem tudod feldolgozni a bennem és körülöttem zajló változásokat - attól még nagyon szarul esik.