"-Mégis mit csináljak?!
- Ha úgy döntesz, ahogy most akarsz, akkor olyan szomorú leszel, mint még soha..."

Tudom... Bakker, tudom...

"-Most mi legyen?! Egyik döntés sem lenne jó...
- Csak azt tudom, hogyan NE dönts.
- Éspedig?"

Szóval két vélemény. Két nagyon fontos embertől. Akiknek nagyon számít a véleménye. És teljesen ellentétes. Három nagyon fontos ember, akiknek a véleménye nagyon mérvadó... Csak egy ember van, aki nem támogat, mégis az ő véleménye felé húz... az eszem. Hát ez az. A szív és az ész harcában nálam még sohasem nyert az ész. Most mégis efelé hajlok. Borzasztóan fájna pedig...

...100...

Lassan eljutok oda, hogy már nem remélek. És ez mindennél rosszabb... A lelkem meghasadt, elhagyott szívem vérzik és elapadtak a könnyeim, kiszáradt a torkom, nem tudok már üvölteni sem - csendben kell viselni, hogy fáj... Mérhetetlen düh, csalódottság és tehetetlenség, amit érzek... És valamiféle lemondás - ez új. Mint a halálos beteg, aki tudja, hogy talán már holnap meghalhat, talán már az is csoda, hogy eddig élt, hogy most itt van és hallhatja a szavakat. Amik megpecsételik sorsát. És ő csak akkor, a legutolsó pillanatban döbben rá, hogy még nem is élt... Hogy még annyi mindent kell megtennie, még annyi érzést nem érzett, annyi pillanat van, amit meg kellene élnie, olyan sok dolog, amit el kellett volna mondani valakinek - de már nem teheti. Semmi esélye, hogy átélje, hogy érezze, és talán már elmondani sem tudja, amit addig elmulasztott... Talán nem is csekélység. Talán életeket tehetett volna jobbá, talán a világot változtatta volna meg - de az is lehet, hogy csak egy mosolyt csalt volna valaki arcára, csak egy szívet melegített volna fel... de már sohasem fog. És talán már nem lesz olyan mosoly azon az arcon, talán már nem fog úgy örülni az a szív - de már túl késő...
Túl késő...


Negyed éve, hogy elváltak útjaink. De a szívem még mindig nálad van... Remélem, már nem sokáig...

Ne ess bele abba a hibába, te drága, hogy mindig erősnek akarsz mutatkozni.
"Ránéztem Nickyre, meg egy csomó emberre, akiről pontosan tudtam, hogy szenved és majd szétszakad belülről, de nem mondja, nem kezd zokogni, nem üvölt a világra, nem rogy le a földre."

Dehogynem... Másokról nem tudok nyilatkozni, de magamról igen. Igenis mondom, mondom folyamatosan, sokszor már szégyellem, de muszáj... Mondom, és zokogok, és lerogyok a földre, és várom, hogy valaki felkaparjon - legtöbbször hiába. De ez az élet rendje. Nem az a gyengeség, ha sírsz...
Látod, én is folyamatosan beszélek. Rohadt unalmas, igen, már nekem is. De ha elhatározom, hogy most nem fogok senkit fárasztani a hülyeségeimmel, és blogra se írom, annak egy idő után marha nagy kiakadás a vége...
Muszáj beszélni arról, ha fáj, különben belepusztulsz. Ne akarj erős lenni. Ne így. Ha baj van, itt vagyunk, te is tudod. Ha már sok lennél, majd szólunk, nyugi. Csak máskor szóljál, mert borzasztó rossz látni, amikor felszakad az a sok minden, amit addig rejtegettél, és talán nem is tudtunk róla igazán... legfeljebb sejtettük, de néha még azt sem.
Nem vagyok jó emberismerő, sohasem voltam az. Nem veszem észre rajtad az első pillanatban, ha baj van. Szóval szépen szóljál nekünk, és mesélj, ha gáz van...

Szeretlek, te lány! ;)

Neked.

Kicseszett szeptember 13...

Most valami lezárul. Lakat kerül rá. Ha nem is tűnik el már sohasem, de eltüntetem, elzárom agyam legmélyebb zugába, és hagyom megporosodni.

Nem bántam meg semmit. Életem eddigi legszebb időszaka éppen egy éve kezdődött el. Elmondhatatlanul hálás vagyok. Nem volt senki az életemben, akitől ennyit kaptam volna, és aki mellett ennyit változtam volna. Nyíltabb vagyok, milliószor nyíltabb, mint azelőtt, magabiztosabb és optimistább. Érzem, hogy van talaj a lábam alatt, hogy vannak körülöttem emberek, hogy van miért élni. Tudod, Te voltál az értelme az egésznek. És ahelyett, hogy azóta eltemettem volna magamat, sokkal stabilabban állok a világban, mint bármikor.
Én még soha senkitől nem kaptam ilyen érzelmeket... Megdöbbentő, mennyit adtál: tiszteletet, megbecsülést, féltést... Nem szeretett még így senki. De ezt mindig is tudtam. Viszont mostanában nagyon sokat gondolkodtam... Kivételes ember vagy. Óriási szívvel és lélekkel. Borzasztó érzékeny és gyönyörű lélekkel.
"Kinek szép a lelkében az ének..." A Tiédben gyönyörű.
Soha nem éreztem még azt,hogy valaki tisztelne. Márpedig Te éppen ezt tetted. Megbecsülted, amit csináltam. Támogattál, bátorítottál. Mellettem álltál, amikor senki másra nem számíthattam. Te voltál ott akkor is, mikor összetörtem. Az egyetlen voltál, aki mellett meg tudtam nyugodni. Biztonságban éreztem magam. Mert nem csak tudtam, hanem éreztem is azt, hogy szeretsz. És mint egy kis gyereklány, úgy éreztem, ha velem vagy, nem érhet semmi rossz.
Elhitetted velem, hogy bármit el tudok érni, ha nagyon akarom. Biztattál, nagyon sokszor. Továbblökdöstél, mikor már feladtam, mikor vissza akartam fordulni és otthagyni mindent, amit addig csináltam. Támogattál, és Te is kikérted a véleményem mindennel kapcsolatban. Számítottál rám, épp úgy, ahogyan én.

A legfontosabb azonban, hogy megmutattad nekem azt a két dolgot, ami az életben a legfontosabb: a szerelmet és a zenét.
Nem fogom ezeket elfelejteni sohasem. Lehetsz most már bármilyen, nem számít, hogyan viselkedsz. Az emlékeimben élő éned mindig ott lesz a ládikában, a szívem legbelső rejtett zugában.
Már nem küzdök, hogy elfelejtselek. Anélkül is tudok tovább élni.



Köszönöm.

Két hónapja.

,,Hiszem, hogy az emberek okkal válnak életünk részévé. Azt is hiszem, hogy talán okkal is mennek el. Tanulni fogunk belőle, újra és újra. Erőssé tesz és megkeményít. Megszokott klisé, de a sebek az idő múlásával mindjobban behegednek majd, s te akkor is ott fogsz állni. Erővel. Hittel. Bátran."

Bár vannak olyan sebek, amik talán sohasem múlnak el (de kívánom, hogy ne legyen igazam), nincs az a szív, ami képes lenne a végsőkig vérezni. Nem hagyom, hogy belehaljak a szerelmedbe...

Sok mindent köszönhetek Neked. De nem csak a 10 hónap alatt. Annak is, hogy elhagytál. Nagyon sokat változtam. De bármennyire is bántasz, és akármekkorát csalódtam is Benned -
köszönöm.

,,Ha végleg elhagysz, az én életemnek megszűnik az értelme. Ha hagylak elmenni, soha többet nem látlak viszont. De hiába próbálok küzdeni ellene, csak halasztom a halaszthatatlant. Szembeszállok mindennel, hogy még egy percet eltölthessek veled, és ha ez lehetséges, akkor egész életemben érted fogok küzdeni, azért az egyetlen percért, és azért az egy kimondatlan szóért!"

,,Van olyan az életben, hogy nem tudjuk, mi köt egy emberhez. Csak azt érezzük, jobb vele, mint nélküle..."

És ahogy nézelődök a neten, elolvasok egy szót és beugrik, hogy igen, megint Vele álmodtam... Viszont most ugyanúgy szenvedtem álmomban is, mint a valóságban. Nem voltunk együtt - de vágytam rá, hogy legalább lássam. Beszéljünk néhány szót... Felébredek - és ugyanaz fogad.
Legalább nem kell akkorát csalódni a világban így... Felemelő. -.-

Kurvára hiányzol, és most már elegem van ebből... Mért nem tud csillapodni már?! Te már réges-rég túlléptél, 10 nap múlva költöztök fel elvileg az új barátnőddel a fővárosba, közös albérletbe... Bár az se lepne meg, ha már ott lennétek. Igazából tök lényegtelen.
De basszus... Te életed az életed, és minden szép és jó, és szerelmes vagy (mert egyébként nem lennél vele...) és tervezel és nem csak álmodod, de éled az álmaidat... Én meg még mindig itt vagyok. Rohadtul fiatal vagyok, és mégse megy... Eddig három emberrel jöhettem volna össze - oké, talán négy. De nem... Nem megy... Mert ugyanúgy szeretlek, mint július 6-án, mikor kidobtál...

,,Nincs annál rosszabb, mikor azt érzed, hogy nem voltál elég jó annak, aki neked az egész világot jelentette."