175. bejegyzés ezen a blogon.
Örömmel bejelentem tehát, hogy megcsináltam az új blogot... :D
Bár még gyanús, hogy ez is marad. Most egyiken sincs kedvem, ihletem átláthatatlan és bonyolult életemből kiragadva valamit megörökíteni... (Na, ez körülbelül olyan mondat volt, mint a mai versenyen a Radnótim utolsója... -.-)

Holnap délelőtt, ha nyitva van, irány a könyvtár, 3 OKTV-témához anyagot keresni, aztán amihez a legtöbb anyagot találom, azt kezdem el.
A gond csak az, hogy halvány lila gőzöm sincs, mégis hogyan fogjak hozzá a kereséshez... Nem hiszem, hogy túl sok könyv lenne Eufemizmus az orvosi szaknyelvben és a diáknyelvben címmel. De a Kortárs drámák dialógjai vagy éppen Az igekötők karrierje címre sem látok több esélyt. No mindegy. Elvileg holtversenyben 35. vagyok az országban, az első 30 kap pontot az OKTV-ért, tehát rá kéne gyúrni rendesen... Nem lesz egyszerű...

Aztán délután jön a nap legjobb fele... Kelebia, Elisabeth musical, és amit nem írok le... :) Majd másik blogon inkább. Talán.

Annyira, annyira, annyira örülök... Néha elgondolkodom, hogy meg sem érdemlem azt a sok mindent, amit kapok innen-onnan... Sok oldalról... Annyira... Most tele van a szívem. :) Összejönnek a dolgaim. És ez elmondhatatlanul jó. Köszönöm! :)

Nyelvtan OKTV-m valószínűleg 91%-os, legalábbis ennyire pontozták az itteni tanárok, aztán remélem, hogy nem veszik nagyon le majd a központi értékelésnél, és nem dobják vissza. Örülök, nagyon, nagyon... :)
Itt vagyok egy háromszobás lakásban egyedül, Kiskunhalason, wifi-kapcsolattal és a rokonokkal az alattam lévő lakásban. :)

...és még szalagavatón is beszélhetek, úgy tűnik.

...és még találkoztunk is...

Köszönöm. :)

Nem tudom, nem érdekel, képtelen vagyok foglalkozni vele... és ez mennyi mindenre igaz most...Igaz a sulira, képtelen vagyok koncentrálni a tanulásra, igaz a családra, egyszerűen néha már nem érdekelnek a basztatások és a hatalmi harcok...és igaz ez a magánéletre is, amit nem, nem tudok felfogni, nem tudok átlátni és képtelen vagyok foglalkozni vele... Nem tudom, mit akarok tőled és mit várok el magamtól. A józan paraszti ész vagy az érzések. Jó kérdés. Előbbi felé hajlok. Sajnos... de nem, fogalmam sincsen, minden egy nagy kérdőjel bennem...
Ennyi voltam mostanra, most pedig vissza törihez, amire egyszerűen nem tudok odafigyelni, mellette német és latin... elég.

egy kis hiszti...

Egy hatalmas töltött kifli és egy nagy bögre forró tea után lassacskán folytatom a tanulást... Félek ettől a holnapi nyelvtan OKTV-től... Bár csak ketten vesszük tényleg komolyan, de nekem ez fontos, ez számít... még ha most a fenébe kívánom is az egészet, még ha a tanárral kibékíthetetlenül összekaptam, még ha nem is akarok később kezdeni a nyelvtannal magával semmit... De ezt szeretem. És tudom, hogy jó vagyok benne. Csak azt is tudom, hogy ez kevés. Ezen felül még baromi sok szorgalom és odaadás kellene. És nem utolsó pillanatban hozzáfogni, mintha nem ez lebegne a szemem előtt hetek óta... De most se megy. Egyszerűen nem tudok koncentrálni. 11-ig csinálom, aztán lefekszem aludni, és így jártam... Annyira buta vagyok...

Ez így nem megy... Az elmúlt hónapok idegőrlése valahogy most kezd kijönni rajtam egészségileg...
Ha eltekintünk a saját hülyeségeim okozta dolgoktól, akkor marad a suli és a család. És ha belegondolok, tavaly nyelvvizsga előtt is körülbelül akkora volt a hajtás, mint az elmúlt másfél hónapban. És mégsem voltam kikészülve. Pedig hányszor kérdezték, hogy hogy a fenébe tudsz így tanulni?! Hát hogy ne tudtam volna, mikor az ágy másik szélén ott gyakorolt a Kedvesem... Ott volt mellettem, akit szerettem. És ez már elég volt, hogy legyen erőm csinálni. És nem idegeskedtem, le voltam nyugodva. Most nincs senki, aki bátorítana, nyugtatna,szeretne, hajtana előre - nem is tudom, minek csinálom igazából... Tudom, hogy továbbtanulás, jövő, nagybetűs Élet és miegymás... De ha nincs, ami hajtson... Áh, nemtom.
Szóval most el kéne kezdeni rendbe rakni a szervezetem, pedig még csak ezek után jön a java...
Most komolyan: ez az egész év erről fog szólni? ...

egy kis ars poetica-részlet...

Nem fogok idegrohamot kapni a suli miatt. Nem a tanulnivalók fogak felkészíteni igazán az életre, nem ezáltal fogom megtalálni a helyem. Nem fogom átrendezni a dolgaimat, és nem a tanulnivaló fogja megszabni, hogy éppen hogy érzem magam. Vannak bizonyos dolgok, amiket ennyi tanulnivaló mellett luxus megengedni - de szükségem van rájuk, hogy ember maradjak. Nem egy gép vagyok és nem a tanulás az életcélom. Emberekre van szükségem és beszélgetésekre. Zenére és szeretetre. Ezek nélkül eláshatom magam, néhány napnál tovább nem bírnám. És inkább éjszakázom és nem alszok, és csak késő este fogok hozzá tanulni, és ami sallang, nem is érdekel. Felelőtlen, lázadó, gyerekes, komolytalan kamasz vagyok? Oké, vállalom.
Ezért nem leszek sohasem irodakukac. Én azt nem érzem életnek, ha ülök és tanulok és csinálom a dolgom. Ez van.

wááááá.

Ma voltunk babalátogatóban és alig tudtam betelni a csöpp kis unokaöcsémmel, és gyönyörű és egy picit úgy feledtette a bajokat, belenézni egy apró pici kis szempárba, ami alig nyílt ki, viszont rögtön grimaszok tárházát mutatta (bebizonyítva, hogy márpedig ő Nehéz gyerek, grimaszolni már fél naposan is tud), és áhh... Már most imádom. Olyan jó lenne, ha csak ezzel kellene most foglalkozni. De nem. Mindig minden jót beárnyékol valami rossz.
És most is - a Nehéz család ujjong, hogy Tamásnak végre összejött az élet, összejött a szerelem, és általuk megszületett a nyolcadik unoka is - közben meg fél és retteg és ha csak egy kicsit is hívő lenne, imádkozna az Istenéhez, hogy jöjjön haza megint a papa... Szerdán engedték haza a kórházból, erre ma reggel vissza... Nem jó ez így, nagyon nem...
Miért nem lehet csak egy kicsit tisztán jó valami?

És mindeközben az élet más területei is, áhh... Már nem érdekel, hogy nem alszok. Teljesíteni akarok a suliban, de ez egyre nehezebb. Legalább ott legyenek sikerélmények, könyörgöm...

De nem hisztizünk, nem dagonyázunk az önsajnálatban, nem. Régóta szánalmasnak érzem az egészet. De amikor megpróbálok változtatni, elfojtani ezt a hülyeséget, akkor meg később még rosszabb, és szinte robbanok. Szóval inkább vállalom, hogy a blogot hisztizésre, a hülyeségeimre és panaszkodásra használom. Valahol muszáj. Így is többet fárasztom a barátaimat ilyenekkel, mint kellene. De borzasztó hálás vagyok nekik...!!! :/