"Az igazi szerelem sokban hasonlít a gyermekkorhoz: megvan benne ugyanaz a meggondolatlanság, oktalanság, pazarlás, kacagás és sírás."

aranyos... :)

Amikor ilyen kottákat küldenek nekem... Amit az illető nő a diplomahangversenyén játszott... És megkapom a kottát úgy, hogy előtte egy órával közölték, hogy legalább két hétig nem zongorázhatok... Szeretnék még ideírni sok mindent, de áh... Nem megy. Elmegyek tanulni. Bár írni sem ajánlatos... Nem mintha ez a része meghatna.
Nem játszani két hétig minimum... Már most se bírtam ki...

Nézem az illedelmes, mögöttes tartalomtól és érzelemtől mentes szavakat, és el-elmélázok... Hogy egy éve milyen teli szívvel ejtettem ki szavakat, milyen tiszta és összeforrt lélekkel... Már sosem lesz egy darab, túl sok a repedés. De nem ez a lényeg. Tudod, mit gondolok? Hogy olyan emberekkel vállalsz közösséget, akik csak futólag, látásból, a nevedet ismeri. Ez még nem is lenne gond, persze, oké, normál. De tudod, majd' egy évig megosztod valakivel nem csak a terveid, vágyaid, mindennapi dolgaid, az ágyadat, de az életed és egész lényedet - aztán pedig még azt is letagadod, hogy ismered. Ez az, ami nem frankó, látod. Mindig a legutolsó döfést fájlalja az ember a leginkább. Az az utolsó rúgás, a legutolsó fordítás a késsel a már amúgy is régen halálos sebet kapott szívben... Nem semmi azért. Miközben ott van az előtte lévő ember is, akiről már én is ódákat tudnék zengeni...

Minek adjuk oda az egész lényünket valakinek, minek tárjuk fel legsebezhetőbb pontunkat, miért tartjuk céltáblának legbelsőbb érzéseinket, amikor ennyit kapunk később. Nem csak addig kell valakit megbecsülni, ameddig megosztod vele az ágyad. Csak én látom annyira naivan a világot, hogy úgy érzem, akkor is ember valaki, hogyha elválnak az útjai tőle? Nem értem. Biztos bennem van a hiba.
Meg tudtam bocsátani annak az embernek is, akinél jobban még senki nem bántott és alázott meg. Sőt, még szóba is állunk, és olyan haverféleségem. És nem érzem gáznak. Mert a múlt egy dolog. Mindenki hibázik, van, amit sohasem felejtünk, de emberek vagyunk. Akkor is ember, ha velem időnként egy szemétláda volt.

És te még ezt sem mondhatod. Talán épp az volt a gond eddig, hogy midnig odaadtam magamat teljes valómban annak, akit szerettem.

Én máshogy élni nem tudok.


Boldog születésnapot...

"A vadász és a vad találkozik, és egymásba szeretnek. A természet törvényei szerint el kellene pusztítaniuk egymást - de a szerelemben nincs jó és rossz, nincs építés és pusztítás, csak mozdulatok vannak. És a szerelem megváltoztatja a természet törvényeit."

"Semmi sem vész el örökre; gondolj csak bele, az a parázs is képes újra lángra kapni, ami ma még csak egy korábbi tűz maradéka..."

Valami megváltozott tegnap, azt hiszem. Kívülre ez nem hiszem, hogy látszik. És talán nem is pont tegnap, hanem már egy ideje folyamatban volt. De most már végre kezdem átlátni. Már nem érzem annyira lehetetlennek a dolgokat. Ezért lett most blogdizájn-váltás. Rég volt már ilyen (szóval nem akadhatsz ki, Olindám, mostanában nem váltogattam:D), de most kellett. Új blog is lesz. Egyszercsak. Már a negyedik.......

Megváltoztam. Nem vagyok már annyira gyerek, nem vagyok már annyira naiv. És pontosan tudom, mi zajlik itt belül. Olyan vagyok, mint Rousseau, elemzem önmagamat... Talán ebben különböznek a mostani dolgaim minden eddigitől. Alapvető változás az egész lényemben. Mindenki, aki csak egy kicsit is hatással volt rám, hozzáadott valamit ahhoz a Nehéz Nikolettához, aki most vagyok. És voltak, akik nem is kicsit voltak hatással. Ezért változtam meg nyáron teljesen. Most már talán eljutok oda a felnövésnek csúfolt emberré válási folyamatban, hogy kezdek valaki lenni. Nem egy bárhogyan alakítható, formálható, rugalmas anyag, hanem egy kész dolog.
Szóval pontosan tudom, minek milyen jelentősége van... És tényleg félek, ahogyan arra Tomi rávilágított...
Na, de erről most ennyit.


Egyébként megtaláltam a következő számot, amit meg kellene tanulni...
Gyönyörű képi világ, csodaszép zene és bájos szöveg... Egyben van. :)


Golden leaves looked brown to me.
The world had less color without you
Shapes in the sky looked plain to my eyes.
The world had less color without you
I... know... plenty of people with eyes... closed
they don't see you like I do
Darling I do

Notes on the keys meant nothing to me.
The world didn't sing without you
Birds in the trees fell silent for me.
The world didn't sing without you.
Without you...
I... know... plenty of people with eyes... closed
they don't see you like I do
Darling I do
Darling I do see you

I... know.. Plenty of people with eyes.. closed..
They don't see you like
I.. know.. Plenty of people with eyes.. closed..
They don't see you like
I.. know.. plenty of people with eyes.. closed..
They don't see you like I do.
Darling I do
Darling I do
Darling I do
I do
Darling I do
Darling I do see you.

Tele a szívem valami furcsa érzéssel, amit nem szeretnék definiálni.
Jólesőn borzong a lelkem és kacarászik mellkasom mélyén a szívem...
Hát ennyi. :)

Hát ennyi volt, látod. Már nem bírtam. Kiakadtam neked. Ne haragudj. Nem bírtam már tovább, és már nem... Fogalmam sincs, mi lesz. És mióta itthon vagyok, negyedszerre bőgök, asszem aludni is kéne, mert ez a fejgörcs se sokat segít a dolgokon... Nem tudok most gondolkozni. Nem is akarok. Elég ebből. Elég...

"Folyton arra gondolok, hogy nem lenne szabad így éreznem irántad, ahogy érzek. Egyszerűen nem értem magam. Mintha egy vég nélküli labirintusban bolyonganék. Nem találom a kiutat. Nem igazodom el az érzéseimen… Menekülnék előled. Tudnod kell..., hogy nap mint nap megfogadom: soha többé! Mégis itt vagyok melletted. Mert Téged elküldhetlek, de hová menekülnék az emlékeink elől? Azok itt élnek a fejemben. És a bűntudatom elől? Vagy a hozzád fűződő érzéseim elől? Sehová! Ezek mind velem vannak. Bennem élnek. A szívemben, a gondolataimban, a zsigereimben, egész lényemben. Ha akarom, ha nem: velem vannak. Velem vagy. Az életem részévé váltál. Nem mondom, hogy a jobbik részévé, de ez nem sokat változtat már semmin. És tudod mi a legfélelmetesebb mindebben? Az, hogy rádöbbentem: még a hazugságot is szívesebben vállalom azért, hogy veled lehessek, mint az önbecsülésemet, de: Nélküled!"

...majom a ketrecben...

"te félsz valamitől
csak azt nem tudom, hogy miért???"

Talán tényleg igaza van. Ezen elgondolkodtam, nem is kicsit... Mégsem tudok semmit... Továbbra sem...
Talán tényleg csak kifogásokat kerestem, és egy igazi érvem sincs. Ráébredek lassan, hogy tényleg félek... És ez nevetséges.... Mégis így van. És nem tudom, nem tudom, miért...

"Döntened kell, mi a fontosabb: megnyisd vagy őrizd önmagad..."

Leírhatatlan érzés, amikor úgy kelek fel a zongorától, hogy remegek, és egyszerűen fáradt vagyok. Amikor szívem legmélyéről jön a zene, amikor sikerül kijátszanom, ami bennem van... Akkor egy picit kiürülök, letisztulok. És ennél jobb nincs.
Én ilyen vagyok. Kicsit lökött, jó, egy kicsit nagyon. Kiismerhetetlen, érzékeny és művészlélek... Ez van. Talán majd egyszer lesz, aki kibírja mellettem. Talán majd egyszer... :)

Hogy ennyit sem érek... Elfogytak már a szavaim...


Talán csak én vagyok ilyen hülye. Csak nekem számítanak ennyire az emlékek. Nem felejtem el, hogy a múltban kitől mennyit kaptam. Ez az én bajom. Az idióta hülyegyerek...


Már nem lenne mondanivalóm. Lassan meghalsz számomra. Pedig... nincs pedig. Nem érdekel. Illetve dehogynem. TÉGED nem érdekel.


"Csak két ember vagyunk, kinek van közös múltjuk..." akiknek van közös múltjuk... közös... múltjuk...

"-Mégis mit csináljak?!
- Ha úgy döntesz, ahogy most akarsz, akkor olyan szomorú leszel, mint még soha..."

Tudom... Bakker, tudom...

"-Most mi legyen?! Egyik döntés sem lenne jó...
- Csak azt tudom, hogyan NE dönts.
- Éspedig?"

Szóval két vélemény. Két nagyon fontos embertől. Akiknek nagyon számít a véleménye. És teljesen ellentétes. Három nagyon fontos ember, akiknek a véleménye nagyon mérvadó... Csak egy ember van, aki nem támogat, mégis az ő véleménye felé húz... az eszem. Hát ez az. A szív és az ész harcában nálam még sohasem nyert az ész. Most mégis efelé hajlok. Borzasztóan fájna pedig...

Radnóti Miklós

HETEDIK ECLOGA

Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad
tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.
Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet
és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.
Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,
megtöretett testünket az álom, a szép szabadító
oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.

Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,
Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.
Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?
Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?
És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?
Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?

Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,
vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;
zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager
őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.

Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,
hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,
szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, -
jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,
s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.

Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák
ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.
Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság
és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra
rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,
s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya
lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.

Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,
horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már
ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,
féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.

Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,
1944. július

Miközben visszaolvastam 1-1 régebbi bejegyzést, amiben azon tipródtam, miért kell választani, rájöttem, hogy észrevétlenül is döntöttem... Fel sem tűnt. Kiválasztottam egy utat anélkül, hogy az tudatos lett volna. És a szívemben már le is zártam egyet úgy, hogy közben minden vágyam az. Az ész nyert. Nem tudom, mennyire végleges ez most. De egyelőre az ész mindent visz. És átgázol a lelkeken... Nem jó, nem örülök. Közben meg TUDOM, hogy így lenne helyes. Ajj, nem tudom... Talán megint csak sodródni kell, felfeküdni a hullámra, és majd lesz valami. Remélem... Nem jó a céltalanság, nem jó ez a tervnélküliség... De most ez az egyetlen lehetőség...

Forróak és égnek az ujjaim, és úgy fáj az alkarom, hogy felemelni is nehezemre esik... Lelkem pedig tele Rachmanyinov összes indulatával... Ezt hoztad ki belőlem, édesapám, ezt... Igazából baromi sok kellett hozzá. De sikerült. Gratulálok. Soha még ennyire jól nem ment ez a darab, csak már fizikailag nem bírom...
Tudod, ki kellene nyitnod a szemedet, és nem folyton baszogatni... Mert ott van a kicsi fiad, milyen aranyos, milyen ügyes, büszkélkedsz vele... Csak észrevehetnéd, hogy van egy lányod is, aki őrülten szomjazza a dicséretedet... Vagy nem. Nem kell,hogy megdicsérj. Egyébként sem szeretem, ha dicsérnek, egyszerűen zavarba hoz. Csak legszívesebben könyörögnék neked, hogy kérlek ne bánts folyton... Élvezted, hogy nem szóltam vissza? Tudod, belefáradtam. Belefáradtam már abba, hogy folyton adjam alád a lovat. Enélkül is találsz rajtam mindig valamit, amibe beleköthetsz. Pedig rohadtul igyekszem, hogy legalább egy kibaszott jó szót kapjak...
Ennyi volt. Nem hisztizem tovább. Neked szólt mindkét darab, amit eljátszottam... Az elsőben a csendes könyörgés. A másodikban pedig a mérhetetlen düh és csalódottság... El tudod képzelni, mennyire fáj?!

a három blogot összevetve ez az 540. bejegyzésem... xD Vicces. :D

Nem tudom, mennyire meglepő, hogy új blog indításán gondolkodom... Csak azért, hogy ne ez legyen a hozzá tartozó mail-cím... De majd meglátjuk. Egyelőre maradok. :D

Előre féltem az írásomat tanárnő kezébe adni. Nagyon is jól tudom, hogy az írásunkban ott van az egész lelkünk, még ha röhögünk is az ilyen feltételezéseken. És én is tudom, mennyit változtam... Ráadásul én is látom a saját írásomon ezt a változást. És tényleg visszajött.
Egy szó ragadt meg bennem: bezárkóztam. Ez látszódik az írásomon. Belegondoltam, hogy vajon tényleg így van-e? És azt hiszem, igen. Igen is meg nem is. Blogon nagyon sok mindennek nyoma van, ami történik körülöttem. De nagyon ritkán beszélek másokkal ezekről. És nem is hiányolom igazából. Pedig régen megőrültem volna, ha nem tudom megbeszélni valakivel a bajaimat. Most csak ha nagyon nem bírom, akkor zaklatok valakit.
...tényleg bezárkóztam volna?
Lehetséges.

Annyira, annyira, annyira örülök... Néha elgondolkodom, hogy meg sem érdemlem azt a sok mindent, amit kapok innen-onnan... Sok oldalról... Annyira... Most tele van a szívem. :) Összejönnek a dolgaim. És ez elmondhatatlanul jó. Köszönöm! :)

Nyelvtan OKTV-m valószínűleg 91%-os, legalábbis ennyire pontozták az itteni tanárok, aztán remélem, hogy nem veszik nagyon le majd a központi értékelésnél, és nem dobják vissza. Örülök, nagyon, nagyon... :)
Itt vagyok egy háromszobás lakásban egyedül, Kiskunhalason, wifi-kapcsolattal és a rokonokkal az alattam lévő lakásban. :)

...és még szalagavatón is beszélhetek, úgy tűnik.

...és még találkoztunk is...

Köszönöm. :)

Nem tudom, nem érdekel, képtelen vagyok foglalkozni vele... és ez mennyi mindenre igaz most...Igaz a sulira, képtelen vagyok koncentrálni a tanulásra, igaz a családra, egyszerűen néha már nem érdekelnek a basztatások és a hatalmi harcok...és igaz ez a magánéletre is, amit nem, nem tudok felfogni, nem tudok átlátni és képtelen vagyok foglalkozni vele... Nem tudom, mit akarok tőled és mit várok el magamtól. A józan paraszti ész vagy az érzések. Jó kérdés. Előbbi felé hajlok. Sajnos... de nem, fogalmam sincsen, minden egy nagy kérdőjel bennem...
Ennyi voltam mostanra, most pedig vissza törihez, amire egyszerűen nem tudok odafigyelni, mellette német és latin... elég.

"Fájdalom az, amikor tudod, hogy mit nem szabadna érezned, és mégsem tudsz ellene semmit sem tenni..."

Az óceánjáró zongorista legendája...

„ Az a város.... egyszerűen nem volt vége. Hol van a vége, megmutatod nekem a végét? A kikötőhídon még minden stimmelt, én is jó voltam, a kabátomban elegáns voltam, és éppen leszálltam, ahogy kell. Nem az volt a baj, nem a látvány riasztott vissza Max, hanem amit nem láttam... Megérted? Amit nem láttam... annak a nagy elnyúlt városnak mindene volt, csak vége nem... Nem volt vége, hiába néztem, nem láttam, hol a város vége... A világ vége... Ott a zongora, hmm? Elkezdődik, véget ér... nyolcvannyolc billentyűje van, mindenhol és mindenkinek.. nem lehet végtelen, te vagy végtelen... és a zene, amit a zongorán játszol, az végtelen. Nekem így jó, így tudok élni. Ha kiviszel a partra, akkor egy olyan zongorához ültetsz, aminek millió és millió billentyűje van. Végtelen, ez az igazság Max, végtelen. Nincsenek határai... végtelen számú billentyűn pedig soha nem leszek képes zongorázni... Ez nem az én hangszerem. Isten zongorája... Egek, hát láttad, láttad az utcákat?!! Csak az utcákból több ezer van!! Hogy lehet odalent élni? Hogy választhatsz egyet? Egy nőt? Egy házat? Egy, egydarab földet, ami a tiéd, egy tájat, amit szeretsz. Egy halálnemet? Rád nehezedik a világ, és még azt se tudod, hol lehet a vége? Hát soha nem féltél, hogy összeroppant ez a határtalanság? Szörnyű így élni.... Ezen a hajón születtem... Túlmegy rajtam a világ, de egy úton csak kétezren... Láttam, ahogy itt éltek. Itt éltek az emberek a hajóorr és a tat között... Boldogan játszhattam egy zongorán, ami nem volt végtelen. Ez volt az én életem. Hahhh, a föld, a szárazföld túl nagy hajó. A föld túl szép asszony. Túl hosszú utazás, túl erős parfüm. Egy darab, amit nem tudok eljátszani. Nem szállok le a hajóról, legalább végem lesz valahogy. Úgysem hiányzom senkinek. Kivéve téged, Max... Te tudod egyedül, hogy itt vagyok, mások el sem hiszik. Ideje megszoknod. Bocsáss meg barátom, de én nem szállok le..."

Néztem és csak folytak a könnyek... és csak egy mondat visszhangzott a fejemben: "ki fog engem így szeretni?"... végül mégis elhagytál. Ha nem is akkor, amikor a mondat elhangzott... Hiába nem kellesz már, hiába nem a tiéd már a szívem... Azért mégsem felejt...



Van, amire mindig emlékezni fogok...

egy kis hiszti...

Egy hatalmas töltött kifli és egy nagy bögre forró tea után lassacskán folytatom a tanulást... Félek ettől a holnapi nyelvtan OKTV-től... Bár csak ketten vesszük tényleg komolyan, de nekem ez fontos, ez számít... még ha most a fenébe kívánom is az egészet, még ha a tanárral kibékíthetetlenül összekaptam, még ha nem is akarok később kezdeni a nyelvtannal magával semmit... De ezt szeretem. És tudom, hogy jó vagyok benne. Csak azt is tudom, hogy ez kevés. Ezen felül még baromi sok szorgalom és odaadás kellene. És nem utolsó pillanatban hozzáfogni, mintha nem ez lebegne a szemem előtt hetek óta... De most se megy. Egyszerűen nem tudok koncentrálni. 11-ig csinálom, aztán lefekszem aludni, és így jártam... Annyira buta vagyok...

Dsida Jenő: Az én kérésem

Az ábrándok, mik itt élnek szívemben
Immár tudom, hogy nem maradnak itt
Minden, ami szép, gyorsan tovalebben
Az élet erre lassan megtanít

Mert mi az élet? Percek rohanása
Fagyos viharként száguld mindenik
Mögöttük sír a kertek pusztulása
S a rózsabokrot földig letörik

Illatos szirmok, zöldellő levélkék
A vihar szárnyán mindez elrepül
Aztán ragyoghat, nevethet a kék ég
Ott áll a kert siváran, egyedül

Én sem számítok semmi kegyelemre
Én felettem is végigzúg a szél
Lelkemnek alvó, rózsaszirmos kertje
Jobban megvédve nincs a többinél

Én készen állok minden fájdalomra
Nem hall ajkamról senki sem panaszt
De most szívemnek még egy vágya volna
S ha jó az Isten, meghallgatja azt

Ne vágtassanak szegény rózsakerten
Az összes szelek, mind, egyszerre át
Ne várjon rájok elfásulva lelkem
Ne törjenek le minden rózsafát

Tépjék szirmait egyenként le, lassan
Mind külön fájjon, sajogjon nekem
És mindegyiket nagyon megsirassam
És minden könnyem egy-egy dal legyen

Majd egyszer...

Majd egyszer leírom úgy, hogy csak te értsd... Majd egyszer leírom úgy, hogy biztosan érts... Majd egyszer nem kellenek a metaforák... Majd egyszer tudni fogom, mit kell mondanom... Majd egyszer nem félek kimondani... Majd egyszer a szemedbe merek nézni... Majd... Egyszer...

Ajjj, eljutunk lassan oda, hogy megint függök valakitől, pedig nem akarok... Ugyanígy nem akarok folyton írni, hogy de jó lenne, ha fent lennél végre, meg hogy mikor jössz...


...de nem is kell, mert a mondatom közepén írtál. Most jó :)

...akkor ma éjszaka nem alszunk. Ma éjjel tanulunk. Egyszerűen olyan szinten fel vagyok kavarodva, hogy alvás, mint olyan, egyelőre szóba se jöhet... Utálom a fővárosi áramszolgáltatókat, meséltem már? :D Végre kitálalok valakinek, kész kisregényt írok neked, Viktor, erre a hülye áram keresztbe tesz... Szóval totál össze vagyok zavarodva... Vicces ám, hogy mindig tőled várom a megoldást... Ne haragudj... Ennél csak az viccesebb, hogy általában még látatlanban is értelmesebb tanácsokat adsz, mint amik nekem valaha is eszembe jutnának...

Fenébe már az egész hülye világgal... Lázadó tinédzser leszek és a világfájdalommal a képemen fogom utálni az egészet... :D Jaj, inkább ne... :)

,,Bárcsak elég bátor lennék ahhoz, hogy elsétáljak és elfelejtsek mindent, ami a miénk volt, de nem merek elmenni, mert tudom, hogy nem jönnél utánam, és ez fájna a legjobban."

Te elmentél... Ha nem is elsőre, ha folyton vissza-visszanézve, de végül csak elmentél és otthagytál az emlékekkel... Én még csak most kezdek távolodni Tőled... És borzasztó nehéz... Nem tudom, mit higgyek, Neked miért volt olyan könnyű... Bár ez nem is lényeges. Már nem számítasz. Ami most vagy, az semmiképpen... Én sem számítok a szemedben... Azért ez baromira tud fájni... De már nem. Nem érdekel. Tényleg nem. Őszintén tudtam tegnap nevetni úgy, hogy közben egyszer-egyszer összetalálkozott a tekintetünk. A zene oltalma alatt nem számított, hogy ki vagy... Jól éreztem magam. És cseppet sem bánom, hogy nem beszéltünk két szót sem.

Ennyi volt parányi kis monológom mára... Ennyit a tegnapról, ennyit az eddigi 4 hónapról, ugyanis igen, napra pontosan négy hónapja kísértél ki a buszmegállóba és mentél tovább... Minden értelemben... Akkor a múltaddá tettél... Most már én is Téged...

,,Tudod, volt egyszer valamim. Azt hiszem, egy kincsem. De nem voltam képes felnőni hozzá, értékelni, vigyázni rá.
Vannak olyan dolgok, amiknek a hiányát csak akkor fogod fel, amikor már elveszítetted, vannak közülük, amiket vissza akarnál kapni, vannak amelyekről már lemondtál régen. Van hogy egy embert veszítesz el, azt hiszed újra megtaláltad, rádöbbensz hogy mégsem, csalódsz, sírsz , nevetsz. Nem tudod mit csinálj. Újból megleled. Másmilyen. Te is másképpen nézel rá, ő is rád. Ez így van rendjén. Az emberek változnak, hibáznak, tévednek, de ha tanulnak belőle, megérte.
Olyankor vagy igazán felnőtt, amikor feledni tudod a sérelmeket, és inkább őszintén mosolyogsz a másikra. Ami megtörtént, az a múlt. Ha emészted magad, előbb-utóbb beleőrülsz. Nézz előre...és főleg oldalra! Nézd csak kik állnak melletted! Nem most. Most akárki. De amikor bajban vagy, akkor nyisd ki a szemed. Ne félj segítségért kiáltani, vagy csak suttogni, ha már nincs erőd. Akinek számítasz, az meghallja majd.
Csend van és sötét.
Most csak mi vagyunk itt.
Te és Én.
Mondd el, mi bánt. Én nem nevetlek ki. Hunyd le a szemed.
Mit látsz? Én fényt.
Most jobban érzem a kezed melegét, a szíved is szaporább.
Kire gondolsz?
Elhűltél, a kezed is megremegett.
Félsz talán, hogy bárki beléd lát, megtudja szíved féltett titkát?
Ne félj! Én nem mondom el senkinek.
Most már remélem érted, hogy miről is beszélek..."

már annyit hallgattam próbán 1-1 részletét, hogy csak rákerestem...csodaszép...

Bereczki Zoltán: Hangokba zárva
(Eredeti: Josh Groban - February Song)


Elveszett néhány év,
De végigkísért egy hang, egy név.
Ki voltam még gyermekként,
Vajon hogy néz most rám,
Vajon hogy néz most rám?

Semmi sem jól történt,
Mit álmodtam, porként hullott szét.
De ha bízni tudsz bennem még,
Tán átírhatnám, nem késő tán.

S a zongorán újra szól egy dal,
Hogy hangszerbe zárt szívem él!
Tartozom még egy álommal,
s hangom után talán megfordul a szél.

A hétköznap álarcát
hagytam, hogy végleg rám rakják.
Kilépek az ajtón hát,
ez egy roskadó ház,
S Te a fényben ott vársz.

S a zongorán újra szól egy dal,
Hogy hangszerbe zárt szívem él!
De tartozom még egy álommal,
S hangom után talán megfordul a szél, s fény gyúl mindenhol!

S a zongorán újra szól egy dal,
Hogy hangszerbe zárt szívem él!
De tartozom még egy álommal,
S hangom után talán megfordul a szél.

Elveszett néhány év,
De végigkísért egy hang, egy név.
Ki voltam még gyermekként,
ugye büszke vagy Rám.
Ugye büszke vagy Rám.

"-Szeretsz?
-Nem tudom.
-Miért nem?
-Nem vagyok biztos.
-Kételyek?
-Azok.
-Akkor mit érzel?
-Ez bonyolult. Néha hiányzol, nem bírom, ha nem vagy velem. Szükségem van a jelenlétedre, még ha nem is nézek rád. Néha ellöklek, mert félek. Megijedek tőled, pedig nem bántasz. Néha futnék veled akármeddig, akárhova... csak hogy együtt lehessünk. Néha úgy érzem, nem jó, ha itt vagy, vagy nézel, mert elvársz dolgokat. Lehet, hogy nem tudom megtenni. A szívem megszakad, ha mással látlak, de nem szólok egyetlen szót sem. Csak elsétálok... Néha utálom, ahogy kinézel. De ezt se mondom soha. A lényed kárpótol mindenért. Nem tudok soha haragudni rád úgy igazán. Pedig lehet, olyat tettél, amiért másnak már nem jutna bocsánatomból. Néha ha rád gondolok, sírok, néha nevetek, néha ordítok, aztán megint ott a mosoly az arcomon. Lehetne egyszerű, de nem... ez bonyolult.
-Akkor szeretsz?
-Azt hiszem..."

Nem bírom már... mit is? Nem tudnám megfogalmazni...


Mostanában csak ilyen szösszenetekre telik...

Szeretném érezni azt a tenyért, ami magához szorít és erősen tart, mikor a könnyektől rázkódik testem...
Szeretném érezni azt a kart, ami védelmezőn átölel...
Szeretném érezni a váll puhaságát, a kar izmait, a biztonság illatát...
Szeretném érezni a szerető bőr puhaságát...

Szeretném tudni a védelmező szeretet érzését...

,,Gyűlölöm a szavaidat, a hajadat, s amit érzel,
Gyűlölöm, ahogy vezetsz, azt is, ahogy nézel,
Gyűlölöm cipőd, s ha átjár tekinteted tőre,
Gyűlöletem oly heves, hogy rímet hányok tőle.
Gyűlölöm, gyűlölöm, ha hazudsz, és azt is gyűlölöm, ha nem,
Ha miattad nevetek, vagy ha könnyes lesz a szemem.
Gyűlölöm, ha nem hívsz fel, ha nem nézel felém,
S gyűlölöm, hogy nem gyűlöllek cseppet sem,
Szemernyit sem, nem gyűlöllek én."

Nem szeretnék gondolkodni... Kikapcsolom az agyamat... Nem szeretnék agyalni a mai napon. Egyszerűen jó volt. Jól estek dolgok, jól esett néhány ember társasága és csak úgy egyszerűen jól éreztem magam. Nem merek miért-eken gondolkodni. Abból jó még nem sült ki. :)

Legszívesebben gúnyosan nevetnék magamon... Nevetnék, amiért még ennyi idő után is vagyok olyan buta, hogy Miattad sírjak... Gyűlölök sírni, gyűlölök, gyűlölök... Mégis Te jártál a fejemben egész nap... Mégis azzal zártam a napot, hogy utánad sírtam... Buta, buta, buta lány...