Hmm... az gáz, ha a volt barátom jelenlegi barátnőjének a húga is idősebb nálam? :P
-.-'

Kell már a suli. Minél többet vagyok emberek között, annál többet színészkedem, és minél többet játszom azt, hogy jól vagyok, annál több lesz azokból a pillanatokból, amikor (ha csak egy villanásnyi időre is, de) tényleg jól érzem magam. Nem akarok egyedül lenni. Elegem van a gondolatokból. Menekülök saját magam elől. Nem akarok azzal az emberrel beszélgetni, ott belül. Nem akarom, hogy a szememre hányja a hibáimat. Nem akarom, hogy emlékeztessen. Nem akarom, hogy arra kényszerítsek, érezzek... Nem akarok érezni. Üres akarok lenni, teljesen üres. Mert amikor már végleg nincs semmi, akkor egyszer csak - legeslegutoljára - megszűnik a fájdalom is. De erről akkor már ne tudunk. Mert akkor már tudat sincs... Nem akarom azt, hogy én, nem akarom azt, hogy élet, nem akarom azt, hogy vagyok. És egyre többet használom az "akarom" szót. Nem jó. Ahogy egyre mélyebbre süllyed az emberekbe vetett hitem, úgy süllyedek én is, érzem. Feneketlen az emberi rossz tengere. Képtelenség a felszínen maradni. Nem lehetsz jó. Egyedül nem. Csak a szerelem képes jobbá tenni az embert és a világot. Amint elkezdünk nem szeretni vagy épp ellenkezőleg, minket nem szeretnek, elkezdünk süllyedni... Akkor megszűnik a lebegés, már nem tudunk ellenállni az erőnek, ami egyre csak húz lefelé... És egyszer csak azt vesszük észre, hogy megváltoztunk. Már mi magunk is látjuk. De nem tudunk változtatni. Ahhoz már késő...

Néha úgy érzem, reménytelen az egész... Mi értelme van nap mint nap felkelni, élni és létezni, mosolyogni az egészhez, miközben belül sötét, hideg üresség van... Ami egyre jobban szétterjed bennem... A világ arcába nevetek, hogy "jól vagyok!"... De már azt sem tudom, kit akarok ezzel inkább becsapni. Magamat nem tudom, az biztos. Másokat már egyre jobban. Gyakorlat teszi a mestert...
Elegem van. Naplót sem írok már. Az utolsó két bejegyzés nyaralás alatt két éjszakai szenvedés terméke, előtte csak ennyi: 2010. 07. 06-án, kedden szakítottunk...
Amikor van életem, nem vagyok internetfüggő, ritkábban blogolok és naplót írok. Most nincsen. Semmim sincsen. Életem? Volt...
Ez már csak valami értelmetlen kábulat a világ zűrzavarában. Már meg sem próbálom megérteni. Csak szédülök...

Megint. Tegnap is, ma is... Nem akarom. Miért?!
Utálom. Utálok Veled álmodni...

Tegnap olyan voltál, mint a valóságban is - hideg és közönyös velem szemben.
Ma viszont... Basszus. Sokkal rosszabb jót álmodni. Mikor a tudatalattim még álmomban sem hagy békén...
Hiányzol. Nagyon. A szerelmed nélkül élni még könnyebben tudnék, mint a barátságod nélkül. Basszus, és még egy rohadt magyarázatot sem érdemlek?!?! Marhára köszönöm.


Nem álmodni utálok. Sokkal inkább - ébredni...

"A szeretet nem múlhat el - megmarad. Ezért van az, hogy senkit sem lehet megvigasztalni, ha elveszti azt, akit szeret. Minden vigasz erőtlen és hamis. Főleg az a mondat, hogy "az idő majd begyógyítja a sebedet". Nem igaz. Ez nem olyan seb, ami gyógyul. A fájdalom érzése idővel csökkenhet, de a széttépettség érzése megmarad."

Egy nap majd visszanézel, és azt mondod: a fenébe, ez a lány tényleg igazán szeretett....

Miért kell ilyen gecinek lenni?! Mert csak egy ex vagyok? Na mindegy... Vagy azon dolgozol, hogy utáljalak, mert te utálsz? Hát nagyszerű. Nem illik a képbe az egyszer rendes vagy (mint mindig mindenkivel), máskor meg önző és rettentő bunkó...

Leszarlak lassan nagy ívben, úgyis úgy néz ki, hogy ez a célod a folyamatos cseszegetéssel és egyébbel... Minek legyek valakivel normális, ha most szemét? Az sajnos már kevés indok, hogy régen mindig az volt...

Hiányzik az az ember, aki - úgy látszik, hogy (sajnos) csak - voltál...

Blue Foundation: Eyes On Fire

ahh-ahh-ahh-ahh-ahh-ahh
ahh-ahh-ahh-ahh-ahh-ahh
ahh-ahh-ahh-ahh-ahh-ahh
ahh-ahh-ahh-ahh-ahh-ahh
I’ll seek you out,
Flay you alive
One more word and you won’t survive
And I’m not scared of your stolen power
I see right through you any hour

I won’t soothe your pain
I won’t ease your strain
You’ll be waiting in vain
I got nothing for you to gain

I’m taking it slow
Feeding my flame
Shuffling the cards of your game
And just in time
In the right place
Suddenly I will play my ace

I won’t soothe your pain (ahh-ahh-ahh-ahh)
I won’t ease your strain
(ahh-ahh-ahh-ahh)
You’ll be waiting in vain
(ahh-ahh-ahh-ahh)
I got nothing for you to gain

Eyes on fire
Your spine is ablaze
Felling any foe with my gaze

And just in time
In the right place
Steadily emerging with grace

ahh-ahh-ahh-ahh-ahh-ahh-ahh-ahh-ahh-ahh,felling any foe with my gaze
ahh-ahh-ahh-ahh-ahh-ahh-ahh-ahh-ahh-ahh, steadily emerging with grace
ahh-ahh-ahh-ahh-ahh-ahh-ahh-ahh-ahh-ahh, felling any foe with my gaze
ahh-ahh-ahh-ahh-ahh-ahh-ahh-ahh-ahh-ahh, Steadily emerging with grace

Evanescence: My immortal

I'm so tired of being here
Suppressed by all my childish fears
And if you have to leave
I wish that you would just leave
'Cause your presence still lingers here
And it won't leave me alone

These wounds won't seem to heal
This pain is just too real
There's just too much that time cannot erase

When you cried I'd wipe away all of your tears
When you'd scream I'd fight away all of your fears
And I held your hand through all of these years
But you still have
All of me

You used to captivate me
By your resonating life
Now I'm bound by the life you've left behind
Your face it haunts
My once pleasant dreams
Your voice it chased away
All the sanity in me

I've tried so hard to tell myself that you're gone
But though you're still with me
I've been alone all along

Bikini: A világ végén

Már nem számít mi volt a múltad
Már nem számít, megtanultad
Már nem csábíthat semmi se jóra
Hogy vagy, vagy nem az mindegy

Ahogy állnak a dolgok és ülnek ütések
És szenvedések a szenvedélyek
Hajnal van és kibírhatatlan,
Hogy vagy, vagy nem az mindegy

Mikor magára ránt egy világváros
Ahogy kibérli álmod az álomgyáros
És megfesti képed, hogy kép a képben
Sétálj magaddal kéz a kézben

Ahogy mássá válsz egy más világban
Nagyon hideg van mielőtt másvilág van
Az angyal se kérdi, hogy merre jártál,
Hogy vagy, vagy nem az mindegy

A világ végén, Télapó alszik a hóban
A világ végén, újság alatt a metróban
A világ végén, bárcsak sohase látnám
A világ végén, megfagy a lábnyom a járdán

És most zene. Sok.

Nem vagyok jól. Rosszul vagyok. Nagyon rosszul. Visszavonhatatlan dolgok, visszahozhatatlan érzések, elmúlt napok... Csomó dolog, amire későn jöttem rá. Változások, amik túl későn jöttek - amikor már mindegy.
Nem tudok egy helyben ülni. Annyira felkavar minden... Két óra vezetés és a próbaterem kipakolása után hazaértem, kipakoltam a mosogatógépből, összeszedtem a megszáradt ruhákat, kiteregettem a vizeseket, összepakoltam a fenti fürdőszobában, kiselejteztem két fiókot, most meg az öcsém szobájában pakolom a könyveket két szekrényen...
Mikor már könyveket pakolok, ott már gondolkodnivaló van. Amikor érzem, hogy gondolkodnom kell, önkéntelenül is belekezdek tipikus dolgokba. Ilyen a könyvek pakolászása is... Nem tudok megnyugodni. Egyszerre több száz dolgot csinálnék. Futnék. Mit futnék, rohangálnék. És ordítanék. Teli torokból. Ehelyett csendben vagyok, és érzem, hogy szétrepeszti a szívemet a nyugtalanság, hogy az idegeim pattanásig feszültek... És nem lesz vége. Nem fognak megnyugodni. Nincs az a hang, amely lenyugtassa őket. Nincs az a kar, ami átölelne. Nincs az a kéz, ami megsimogatna. Nincs az a száj, ami puszit adna a homlokomra. Nincs az a szempár, amiben elveszhetnék. Nincs az a szív, ami az enyémmel dobogna. ,,Nekem senkim sincsen"...

Megöl a múlt. Felemésztenek az emlékek...

Az írás kell, hogy végre felszakadjon belőlem az elfojtott sírás... És a zene csak szól. Rólam szól a dal. Minden dalban ott vagyok. Belőlem szól.

Képtelen vagyok élni Nélküled... A szerelmed nélkül...

Szívem húrjain sír a gitár... A bús zongora kalapácsai lelkemben ütnek... Minden szívdobbanás egy ütés a lábdobon. Testem dala ez. Könyörtelenül diktálja a tempót a szív...

"Egész életemben emlékezni fogok rád, és te is emlékezni fogsz rám. Akárcsak az alkonyatra, az ablakot verő esőre és mindarra, ami mindig a miénk marad, mert soha nem birtokolhatjuk."
/Paulo Coelho: Brida/

Annyira rossz azt érezni, hogy olyan dolgokban változtam meg, amikben mindig is szerettem volna - és nem ment. Amiket kértél. Amikkel könnyebb lett volna megoldani a dolgokat. Tudom, hogy egy óriási lépéssel közelebb vagyok ahhoz a Nikihez, aki sokkal szimpatikusabb lenne Neked. Nem mondom azt, hogy akit szerettél volna. Mert nem akartál megváltoztatni. Én szerettem volna a kedvedért változni - de nem ment. És tudom, hogy most mennyivel jobban passzolnánk, ha újra kezdhetném...
Az elvesztésed kellett, hogy még jobb legyek Neked?!

Hol van ebben a logika, bakker...

Elkezdtem nézni egy filmet... Körülbelül egy órát tudtam megnézni belőle, aztán kikapcsoltam az egészet a fenébe... Annyira ismerős volt...
Egy lány. 16 éves. Gimnáziumba jár, nagy tervekkel egy nagy egyetemre... Zenész. Csellózik. Édesapja ezt csak hobbinak tartja. Megjelenik az életében egy férfi. Egy Férfi. Aki nem 16 éves, nem gimnáziumba jár és nem a szülei tartják el. Ez a férfi megmutatja neki az életet, és a lány azt érzi, hogy ragyog mellette, az élete, ami addig fakó és szürke volt, most ragyogó színekkel van tele. A Férfi érti a zenét. A Férfi érti őt. De ami a legfontosabb - a Férfi szereti...

Képtelen vagyok nézni. A lány nem illik a férfi életébe, egyszerűen nem. Fiatal, tapasztalatlan, és hiába okos, egy csomó dolgot kell még tanulnia, mire oda jut, ahova a szerelme. A lány félelmetesen naiv. Nem akarom tudni a film végét. Vagy levonja a tanulságot, vagy egy olyan happy end-et kínál, ami az Életben csak keveseknek adatik meg...
Nem akarom tudni.

Sokszor fogom még idézni ezt a verset...illetve, megpróbálom minél kevesebbszer.Egyik kedvenc.

ELŐHANG EGY "MONODRÁMÁHOZ"

Ilonának

Kérdeztek volna magzat-koromban...
Ó, tudtam, tudtam én!
Üvöltöttem: nem kell a világ! goromba!
nem ringat és nem ápol, –
ellenemre van!

És mégis itt vagyok.
A fejem rég kemény
s tüdőm erősödött csak,
hogy annyit bőgtem én.

A vörheny és a kanyaró
vörös hullámai mind partradobtak.
Egyszer el akart nyelni, -
aztán kiköpött a tó...

S a szív, a máj, a szárnyas két tüdő,
a lucskos és rejtelmes gépezet
hogy szolgál... ó miért? S a bimbózó virág –
nem nyílik még húsomban most a rák.

Születtem. Itt vagyok.
Felnőttem. S mire?
Igértek néked valamit?
kérdeztem egyszer én
magamban még süldőkoromban.
S mindjárt feleltem is:
Nem. Senki semmit nem igért.
S ha nem igért, a senki tudta mért.

Szellőtől fényes csúcsra röpít fel a vágy
s lenn vár a gőzt lehelő iszap.
A hallgatag növények szerelme emberibb.

A madár tudja tán, hogy mi a szabadság,
mikor fölszáll a szél alá
és ring az ég hullámain.

A hegyek tudják, hogy mi a méltóság,
hajnalban, alkonyatkor is,
a lomhán elheverő hegyek...

Hegy lettem volna, vagy növény, madár...
vigasztaló, pillangó gondolat,
tünő istenkedés. Ma már
az alkotás is rámszakad.

Kérdeztek engem? Számbavettek.
Ó, a szám... a hűvös és közömbös!
Nem érdeklem, nem gyűlöl, nem szeret,
csak – megfojt.

Nézd, én vagyok. Nem egy, nem kettő,
nem három és nem százhuszonhárom.
Egyedül vagyok a világon.

Én én vagyok.
S te nem vagy te, s nem vagy ő sem.
Gép vagy. Hiába sziszegsz. Én csináltalak.
Én vagyok. S általam te. Hiába sziszegsz.
Én vagyok. Szétszedlek és te nem vagy,
nem kapsz több olajat, túl nagyra nőttél.
S szolgálni fogsz, hiába sziszegsz!

Én én vagyok. Én én vagyok. Én én.
S te nem vagy te s nem vagy ő sem.
Pénz vagy. Hiába sziszegsz!

Én én vagyok, én én vagyok,
megőrülök,
én én vagyok, én én...
megcsúszom a végén!
Én én vagyok magamnak,
s neked én te vagyok.
S te én vagy magadnak,
két külön hatalom.
S ketten mi vagyunk.
De csak ha vállalom.

Ó, hadd leljem meg végre honnomat!
segíts, vigasztaló, pillangó gondolat!

Még csönd van, csönd, de a vihar már lehell,
érett gyümölcsök inganak az ágakon.
A lepkét könnyű szél sodorja, száll.
Érik bennem, kering a halál.

Ring a gyümölcs, lehull, ha megérik.
Füstölg a halál. Élni szeretnék.
Lélek vagyok. Arkangyalok égi haragja
ég bennem, riaszt a világ.

Sűrű erdő kerít, porfelhőben a távoli nyáj.
Porfelhőben a nyáj. Porkoszorús katonák.
Dögölj meg, dögölj meg, dögölj meg hát világ.

Ringass emlékkel teli föld.
Takarj be! védj, villámmal teli ég!
Emelj fel emlék!

Lélek vagyok. Élni szeretnék!

1941 tavasza
Radnóti Miklós

Aki az egész világot jelentette...
Akiért bármit megtettem volna...
Akivel az egész életet megálmodtuk...
Aki mindent tudott rólam...

Hogy tudnám elengedni?!
Tényleg lehetségesnek kellene tartanom, hogy ne fájjon, ami most történik? Áh, hülyeség.
Rohadtul fáj, hogy elmész. Még jobban, hogy a barátnőddel. Semmi közöm hozzátok. A csaj még azt is elintézte, hogy ezentúl beszélőviszonyban se legyünk... Csak gratulálni tudok neki. Te meg hagyod magad irányítani... Mindegy, a ti dolgotok. Miért nem tudom már felfogni, hogy semmi közöm?!

Talán titkon még várok Rád... Az ész tudja, vagy legalább sejti, hogy hiába: soha nem leszel már az enyém. De a szív... A szívnek szüksége van a reményre. Nem fogadja el, amit az ész mond. Reménykedik, és addig képes várni, amíg ez a remény él. Addig él a szívem is, míg van benne remény. Arra mindig szükség van. Anélkül nem létezünk. Amikor tényleg mindent feladunk, csak akkor tűnik el szívünkből a remény - és akkor megszűnik dobogni. Nem dübörög a vér az erekben. Az utolsó szusszanással megszabadulunk az emlékeinktől, amik reményt keltettek, és a vágyaktól, amit a remény szült. Szemünk üressé válik - már lelkünk sincsen. És akkor azt mondják: halottak vagyunk. Pedig sokszor csak a remény halt meg a szívben. Erre pedig nincs gyógyszer. Lélegeztethetnek géppel, lehet tökéletes az agyműködésed - elvileg. De ha nincs szíved, és nincs lelked, nem élsz te sem. Létezhetsz. De nem élsz.

Ebben hiszek. :)

,,Az életben minden csata azt a célt szolgálja, hogy tanuljunk belőle valamit, még az is, amelyiket elveszítjük."

Mikor lettél ennyire önző? Nem tudom. De nagyon zavar. Csalódtál bennem július végén, ugye? Hát most én is benned. Szombaton is, és 10 perccel ezelőtt szintén.
Hogy hagyhatod, hogy egy csaj megváltoztasson?! Pontosítok: hogy ennyire megváltoztasson...
Csaba azt mondta, visszatért a régi éned... Nagyon remélem, hogy megint téved veled kapcsolatban... Nagyot csalódnék - elsősorban nem benned. Inkább barátnődben.

De nekem ehhez megint csak semmi, az égegyadta világon semmi közöm nincsen.
Nem akarom, hogy elszúrd az életed.

Sajnálom, hogy nem sikerült a barátság. Köszönöm, L.!

"Nem a haverod vagyok, hanem az apád. Asszem ezt már múltkor is megbeszéltük."
Persze, csak lehet, hogy más az elképzelésünk az "apa" szó jelentéséről. Összetéveszted a "nevelőtiszt" vagy a "diktátor" fogalmával. Soha nem fogsz ezen elgondolkozni. Csak adod a sértődöttet - mert ez a génjeinkben van. De ha nagyon akarnánk, tudnánk rajta változtatni. Néha próbálkozom. Néha te is. De egyikünk sem akarja igazán, ugye? Nem tudsz elfogadni. Nem tudod megérteni, hogy felnövök, és már nem a te pici lányod vagyok, már nem oda megyek és azt csinálok, amit mondasz. Már nem te mondod meg, hogy hova menjek - hanem én informállak róla, hogy hol leszek. Bár általában le sem szarod.
Az apaság és az apai szeretet nem abban kellene, hogy megnyilvánuljon, hogy néha azt pénzt, ha kérek, vagy hogy hozol ezt-azt. Elsősorban nem ebben kellene. De nálunk csak ez van meg. És hiába tudom, hogy szeretsz. És hiába tudom, hogy azért viselkedsz így, mert egyszerűen nem tudod feldolgozni a bennem és körülöttem zajló változásokat - attól még nagyon szarul esik.

Én nem vagyok senkinek a bábja.


Én nem vagyok senkinek a bábja.


Én nem vagyok senkinek a bábja.


Én nem vagyok senkinek a bábja.




...és Te?

És tényleg érzem, hogy minél többet beszélek, annál könnyebb semmit sem mondani. Semmit nem elárulni (szép magyar nyelv...dupla tagadás...), szóval semmit nem elárulni abból, ami bennem zajlik. Amit érzek, amit igazán gondolok. Úgy zárkózom be, hogy közben azt hiszik, megnyílok. Ezért jobb - és tényleg jobb -, mikor találkozunk Vele... Mert muszáj úgy beszélni - bár önkéntelenül is ezt tesszük -, mintha nem lenne még annyi közünk egymáshoz...

Nem tudom ezt elmagyarázni. Lehet, hogy igazatok van. Lehet, hogy így csak nehezebben fogom elfelejteni, lehet, hogy ez az érzéseimen nem változtat - de így könnyebb.

Néhány nap múlva úgyis minimálisra csökken az esélye, hogy összefussunk a városban...

Tudod, néha egy kicsit szeretném, ha olvasnád még a blogot. Nem zavarna, most sem zavarna, hogy mindent tudsz rólam - természetesen nem emiatt szüneteltetem a másikat.

Eszedbe jutok-e? Gondolsz-e időnként rám?

Belinkelsz egy-egy zenét... Amit imádok. A csengőhangom is volt sokáig. Vajon ez eszedbe jut-e, mikor meghallgatod? Ráadásul éppen ez a verzió volt felrakva a telómra.

Vagy ez már eszedbe sem jut? Netán nem is emlékszel már rá?

Nem törölhettél ki az emlékezetedből. De van más - biztosan halványult. Csak én merengek itt folyamatosan. Mint a nagyon idős asszonyok, akiknek az élet már a hátuk mögött van. Tudom, hogy előttem van. De vannak olyan részei az életnek - amik már kérlelhetetlenül mögöttem... és nem tudom, lesznek-e még valaha ilyen élményeim...

,,Meg akarom érteni a szerelmet. Tudom, hogy akkor éltem igazán, amikor szerettem, és azt is tudom, hogy most semmi olyan nincs az életemben, ami lelkesítene. De a szerelem olyan szörnyű: nap mint nap látom, hogy szenvednek a barátnőim, és nem akarom, hogy velem is ez történjen. Ők, akik azelőtt kinevettek az ártatlanságom miatt, most folyton azt kérdezik, hogy tudok ilyen jól uralkodni a férfiakon. Ilyenkor csak mosolygok, és nem felelek, mert tudom, hogy a gyógyír még rosszabb, mint a fájdalom: egyszerűen nem leszek szerelmes." Paulo Coelho: Tizenegy perc

Úgy szeretném, ha itt lennél és megoszthatnám Veled az élményeim, az érzéseim és a gondolataim... és mindent - mint mindig. Elmesélném, hogy képzeld, sikerült, úristen, nagyon sokat változtam itt belül. Elmondanám, hogy még mindig bármit megtennék Érted - de tudom, hogy hol a határ, hol kell azt érezni, hogy már Rajtad lógok. Nem beszélnék olyanokról, akikről marhára nem kellene. Te itt lennél nekem- és több kívánságom már nem lenne. Illetve, dehogynem... Ember vagyok én is... Lennének kívánságaim. De tudnám, hogy mind várhat. Hogy nekem már az is elég, ha velem vagy.

De látod, nem vagy velem...

Elmesélném, hogy találkoztam ma Roxyval, hazatekertünk a tóról, beszélgettünk, hogy megyek kedden lovagolni Kecelre, hogy kimentem a tanyára és Pista bácsi épp indult és ott voltam több mint egy órán át és csak néztem a tájat és simogattam és csutakoltam a lovakat; hogy a legkisebb csikó beleharapott a tenyerembe; hogy hazafelé majd' egy órát beszélgettem apu munkatársával meg a feleségével, miközben néztük a két kislányt meg a két kiscicát játszani...
Elmesélném, hogy mennyire hiányzol. Hogy végig Rád gondoltam - mégis csak kétszer ejtettem ki a neved...
Elmesélném, hogy látod, rájöttem, hogy van életem, és ezt szeretném is élni, mégpedig úgy, hogy a lehető legtöbbet hozzam ki belőle. És mindenfélét csináltam ma délután is. Nem csak egy telefont néztem. Mert tudtam, hogy sohasem fogja már kiírni, hogy Kicsim...

És rájöttem, hogy ezt sokkal előbb is ugyanígy meg tudtam volna tenni. Miért nem tettem meg? Miért nem volt akkor ennyi eszem? Talán most nem egy elektronikus kütyüt bámulnák, és gépelnék összeráncolt szemöldökkel és sírásra görbülő szájjal - hanem nevetve mesélném Neked mindezt. Te pedig beszólnál a lovakra, aztán mesélnél, és beszélgetnénk. És érezném, hogy igen, velem vagy - bennem vagy. És az enyém vagy.

De nem vagy az...

Néha olyan jó lenne, ha lenne valakim... Akivel nyálas csöpögős szerelmes filmet lehet nézni és hozzábújni és megcsókolni és simogatni és... De akivel vígjátékot, horrort, minden hülyeséget lehet nézni.
Vagy egyszerűen csak hozzábújni. Hogy megsimítsa az arcom... Puszit adjon a buksimra... a homlokomra... a fülem alatti puha mélyedésbe... a nózimra... és egy csókot a számra. Simogassa a vállamat és átöleljen... Végigsimítson a gerincemen, a derekamon és a fenekemen...
Akihez hozzá sem kell érnem, hogy megkívánjon... mert szeret. Aki előtt nem kell szégyenkeznem sohasem - mert úgyis mindent tud rólam. Aki nem szörnyed el, ha reggel piaszagúan, kócosan, gyűrötten, elmosódott sminkben ébredek mellette...

Mégsem kell nekem senki. Nincs szükségem rájuk. Nincs szükségem a pasikra. Egy férfire lenne szükségem - egy bizonyosra... De mivel Őt nem lehet, így mást sem akarok. :/

,,Ha végleg elhagysz, az én életemnek megszűnik az értelme. Ha hagylak elmenni, soha többet nem látlak viszont. De hiába próbálok küzdeni ellene, csak halasztom a halaszthatatlant. Szembeszállok mindennel, hogy még egy percet eltölthessek veled, és ha ez lehetséges, akkor egész életemben érted fogok küzdeni, azért az egyetlen percért, és azért az egy kimondatlan szóért!"

Megint új bejegyzés kerül a fejléc alá... Mert ezt találtam és mert gyönyörű...

,,Én nem szeretem az álmokat. Becsapnak, elhitetik velem azt mi nincs.Az álmaimban minden lehetséges, minden valóra válik. De sajnos túl élethűen. Néha elhiszem, hogy az a való, és a szívem, érzem... boldog,egy pillanat alatt megváltozik minden. S már már az álombeli önmagam lesz ha csak pár órára is a valós énem. S mikor már minden sikerülne,eltűnt az összes fájdalom a szívemből, s tervezném a jövőt, hirtelen tör rám az ébredés. Szemem könnyes lesz, a torkom össze szorul a fájdalomtól. Minden ami szép volt, s jó, meg sem történt. Csupán egy képvolt, egy elképzelt világ. Pedig olyan valósnak tűnt, oly tisztán éreztem az élet szépségét... Én inkább nem álmodok többé. Mert fáj az ébredés."

´Én nem szeretem az álmokat. Becsapnak, elhitetik velem azt mi nincs.Az álmaimban minden lehetséges, minden valóra válik. De sajnos túl élethűen. Néha elhiszem, hogy az a való, és a szívem, érzem... boldog,egy pillanat alatt megváltozik minden. S már már az álombeli önmagam lesz ha csak pár órára is a valós énem. S mikor már minden sikerülne,eltűnt az összes fájdalom a szívemből, s tervezném a jövőt, hirtelen tör rám az ébredés. Szemem könnyes lesz, a torkom össze szorul a fájdalomtól. Minden ami szép volt, s jó, meg sem történt. Csupán egy képvolt, egy elképzelt világ. Pedig olyan valósnak tűnt, oly tisztán éreztem az élet szépségét... Én inkább nem álmodok többé. Mert fáj az ébredés. ´

Film-nagyon-ajánló: Veronika meg akar halni

„Légy, mint a forrás, amely örökké túlcsordul, s ne mint a tó, amelyben mindig ugyanannyi víz van.” Mindig úgy gondoltam, hogy nincs igaza a költőnek: kockázatos dolog túlcsordulni, mert fönnáll a veszély, hogy olyan területeket árasztunk el, ahol a szeretteink élnek, és belefulladnak a szeretetünkbe, megfojtjuk őket a rajongásunkkal. Ezért inkább úgy éltem, mint a tó, és soha nem léptem át a saját határaimat” – írja búcsúlevelében a regény egyik szereplője társainak, az elmegyógyintézetből való gyógyultan távozása során, a brazil író Paulo Coelho: Veronika meg akar halni című regényében.
A 24 éves szép, látszólag kiegyensúlyozott szlovén lány, Veronika egyszer csak úgy dönt, hogy végez magával. Mint vallja, „Az egyik ok: minden olyan egyforma és kiszámítható az életében, és tudta, hogy ha véget ér a fiatalság, jön majd a hanyatlás: az öregedés visszavonhatatlan jelei, a betegségek, a magány. Nem volt értelme tovább élni. A másik ok filozófiai természetű volt: (…) olvasott újságot, nézett tévét, jól tudta, mi folyik a világban. Látta, hogy minden egyre rosszabb, ő pedig nem tehet ez ellen semmit – ezért teljesen haszontalannak érezte magát.”
Veronika a mellett, hogy szép lány, intelligens is, vizsgálja, elemzi a világot, amely körülveszi. Látja, hogy csoportokba verődnek az emberek, falakat emelnek maguk köré, és nem engedik, hogy bármi ismeretlen megzavarja középszerű életüket. Minden tettüket a megszokás diktálja, haszontalan, semmitmondó dolgokban mélyednek el, akkor szórakoznak, amikor felszólítják őket, hogy szórakozzanak. Látja a beszürkült, megkeseredett kisemberek hatalmas táborát. Azt tapasztalja, hogy aki a saját világában él, azt az emberek általában őrültnek tartják, mert a legtöbbje azt hiszi magáról, hogy normálisak, csak azért mert mind egyformák. Arra törekednek, hogy bebizonyítsák, hogy erősek és érzéketlenek, legtöbbször nem tűnve ki semmiben. Veronika is közéjük tartozik. Arra pazarolta energiáit, hogy minden, ami körülveszi, ugyanúgy maradjon. A megszokottság biztonsága. És ahogy időnként lenni szokott, a néhány súlyos elmekórtani esettől eltekintve, az emberek többsége abba őrül bele, hogy megpróbál kitörni a hétköznapok egyformaságából. De Veronika feladja, kiszáll a ringlispílből, nem érdekli már a kitörés sem, a szerinte előre kiszámítható jövőből és az egyforma mindennapokból.
Öngyilkossága nem sikerül, egy elmegyógyintézetben ébred, különös figurák között, mert itt sem csak azok a klasszikus elmekórtani betegek vannak. Mert „bolond az, ki nem képes kifejezni a gondolatait. Mintha idegen országban lennél: mindent látsz, mindent értesz, ami körülötted zajlik, de képtelen vagy kifejezni magad, és nem tudsz segítséget kérni, mert nem érted a nyelvet, amit beszélnek.”
Amint a mű végén kiderül, a pszichiátriai kutatómunkával is foglalkozó főorvos újszerű kezelésének első alanyául szemeli ki Veronikát, annak tudta nélkül. Közli a lánnyal azt a fikciót, hogy az öngyilkossági kísérlete következtében fellépő komában elhalt az egyik szívkamrája és legfeljebb egy hét múlva meg fog halni. Az elképzelés, miszerint ez a kevés idő elég arra, hogy a lány félni kezdjen, hiszen lesz ideje gondolkodni, megérteni, hogy meg fog halni és újragondolni az életét – beválik.
Ezekben a napokban a lány új barátokra talál, új vonásokat, új vágyakat fedez fel magában. Elkezdi kutatni, majd elemezni és megvalósítani az igazi Énjét. Érdekes emberekkel találkozik, megismeri azok sorsát, buktatóikat. Persze, tudjuk, hogy az ember soha nem tanul abból, amit mások mesélnek, mindent magunknak kell átélnünk.
És a nagy megtapasztalás, a várva várt nagy „hangrobbanás”, mint gyakran megesik, egy különös dimenziójú szerelem képében érkezik el. Veronika szeretné megosztani valakivel azt a sok mindent, amit most, az utóbbi napokban értett meg, mivel olyan világok nyílnak meg előtte, amelyeknek a létezéséről nem tudott. Szerelem szövődik közte és egy szkizofréniás fiú között, aki ott csúszott meg a kinti világban, hogy átlépte a határt, ami elválasztja az embert az álmaitól. Újraéled körülöttük és bennük a világ. Megszöknek az intézetből. És mi lesz Veronika sorsa? Ki tudja, talán ugyanaz, mint legtöbbünknek vagy valami merőben más, igazából már nincs jelentősége. A lényeg, hogy megtalálta önmagát, és ami még fontosabb, mindketten egy olyan személyiséget találtak a másikban, aki mellett saját énjüket tudják élni, saját maguk tudnak lenni, tabuk, klisék, sablonok nélkül. Talán ez az egyik legnagyobb üzenete ennek az érdekes regénynek.
A regény fő mondanivalója, talán tanítása, számomra összecseng Szerb Antal: Utas és holdvilág című szintén nagyszerű regényének záró akkordjaival, melynek az utolsó mondata így hangzik: „És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami”.

">

Túl kellene lépnem... Pontosabban: már rég túl kellett volna lépnem... Neki ott az élete, ott egy teljesen más élet, amibe én nem fértem bele és réges rég nemhogy nem én vagyok, de valaki más van benne. Az ő közös életük, közös világuk, és akkora ívben kellene erre tennem...
Ehelyett itt van nálam egy barát, én meg ahelyett, hogy vele nézném a filmet, kis híján elbőgöm magam, mikor meglátom fészbúkon, hogy Ő már az új otthonról tett fel képeket...

Hogy a fenébe tudott rajtam ilyen gyorsan túllépni?! Nem tudom. De eszméletlenül rosszul esik...

,,Van olyan az életben, hogy nem tudjuk, mi köt egy emberhez. Csak azt érezzük, jobb vele, mint nélküle..."

És tehetetlenül nézem, ahogy az egyetlen ember, aki valaha igazán szeretett, most mást ölel, mást csókol, mással beszélget összebújva, biztatja, bátorítja, elmondja neki ami foglalkoztatja... És álmodik és tervez, vele tervez és meg is valósítja ezeket a terveket... És ami nekem csak álom marad, az az ölébe hullik annak a másiknak úgy, hogy talán nincs is tisztában vele, milyen ember áll mellette. Ki az, aki szereti őt és vele van minden nap...

És lesz ez még rosszabb is. Mindig azt hisszük, ennél lentebb már nincsen - pedig dehogynem. Mindig lehet rosszabb - és ez általában be is következik. Nem szabad hinni a vágyaknak, nem szabad bízni a jövőben... Az álmok csalókák, a vágyak nem teljesülnek... és csak akkor szívod meg igazán, ha mégis.

Kegyetlen egy tanítómester ez az élet... Annyi darabra törsz össze, hogy már abban sem lehetsz biztos, tényleg létezel-e... Vagy csak egy álomkép ez a világ és egyszer felébredünk?
És azt hisszük, még egy törés, még egy csalódás, még egy elvesztés, és belehalunk a fájdalomba. Hogy több darabra már tényleg nem törhetünk, mert olyan nincs, hogy a lélek elviselje, hogy ennyi részre szakad - és mégis. Újra és újra összetörünk. Csalódunk, elveszítünk valakit. És nem tehetünk mást, minthogy fogjuk magunkat és talpra állunk - más választásunk nincs. De mindig magunkon viseljük ezeknek a töréseknek az emlékeit... Mindig magunkban hordozzuk az átélt fájdalmat... Soha nem fog csillapodni...

És ahogy nézelődök a neten, elolvasok egy szót és beugrik, hogy igen, megint Vele álmodtam... Viszont most ugyanúgy szenvedtem álmomban is, mint a valóságban. Nem voltunk együtt - de vágytam rá, hogy legalább lássam. Beszéljünk néhány szót... Felébredek - és ugyanaz fogad.
Legalább nem kell akkorát csalódni a világban így... Felemelő. -.-

Kurvára hiányzol, és most már elegem van ebből... Mért nem tud csillapodni már?! Te már réges-rég túlléptél, 10 nap múlva költöztök fel elvileg az új barátnőddel a fővárosba, közös albérletbe... Bár az se lepne meg, ha már ott lennétek. Igazából tök lényegtelen.
De basszus... Te életed az életed, és minden szép és jó, és szerelmes vagy (mert egyébként nem lennél vele...) és tervezel és nem csak álmodod, de éled az álmaidat... Én meg még mindig itt vagyok. Rohadtul fiatal vagyok, és mégse megy... Eddig három emberrel jöhettem volna össze - oké, talán négy. De nem... Nem megy... Mert ugyanúgy szeretlek, mint július 6-án, mikor kidobtál...

,,Nincs annál rosszabb, mikor azt érzed, hogy nem voltál elég jó annak, aki neked az egész világot jelentette."

,,Csak szeretnék egy olyan embert, aki majd fél elveszíteni..."

,,Lesznek nagyszerű és rossz pillanataid. Remélem, te tele leszel jóval. Remélem, látsz majd olyanokat, amin ledöbbensz. Remélem, érzel olyat, amit addig még sosem éreztél. Remélem, találkozol emberekkel, akik másként látják a világot. Remélem, olyan életed lesz, amire majd büszke lehetsz. De ha mégsem, remélem, lesz erőd, hogy újra elkezdd..."

Annyira örülök, hogy 11 hónapja ott, akkor elkezdtünk valamit. Vagyis, akkor vállaltuk (vállaltam) fel...
De áh... Annyi mindent kaptam Tőled. Köszönöm, újra és újra. :)
Nélküled soha nem lettem volna ilyen... de így rájöttem, hogy annyira nem is vagyok én rossz ember, és igenis meg tudok állni a saját lábamon. Látod, mindig ezen erőlködtél, hogy ezt elérd, aztán a szakításunk kellett, hogy mégis ilyen legyek. Rájöttem, hogy nincs szükségem a pasikra, nincs szükségem az újabb és újabb szerelemre - és igenis jól megvagyok egyedül. Ha már Veled nem lehetek...

Eszméletlenül hiányzol! És a rohadt életbe, nagyon elegem van ebből a hiányból, ami folyamatosan kínoz, már egy hónapja és egy hete... Hol erősebben, hol gyengébben...
Úgy ébredni, hogy pár másodpercen belül a veszteséged teljes tudatában vagyok...hát, nem egy leányálom... És olyan régen ébredtem már így, és olyan mellbevágó tud lenni... Rögtön reggel rájönni, hogy na, már megint nem volt értelme felébredned...
Most már lassan megőrülök... És nem értem, Te meg miért csinálod azt, amit csinálsz velem szemben... Azt hiszed, nem veszem észre... De nem érdekel, jó?! Úgy bántasz, ahogy akarsz...
Ha használnád az eszed, és előszednéd az emlékeidből, hogy milyen is vagyok, rájönnél, hogy mekkora képtelenségekkel vádolsz - kimondatlanul is...

Menj a francba...

Annyira fáj...

És annyira aranyos, hogy elhív buliba, de tudom, hogy ha elfogadnám, az egy jelzés lenne, hogy igen, szabad vagyok és meghódítható... Nem akarom, hogy közeledj felém. Csak barátok kellenek most.
De ezt hogy tudnám mondani? ...
Úgy, hogy ne bántsam meg, de ne is legyek bunkó és teljesen elutasító?

A francba, bonyolultak vagytok, fiúk... :)

Megint 13-a lesz... és tudom, hogy ez most rohadtul nehéz lesz...

Ma gondolkodtam hazafelé buszon...
Mielőtt felszálltunk, a sorban kettővel előttem állt egy pár. Megölelték egymást. A csajszi lábujjhegyre állt, hogy puszit tudjon adni a srácnak. Megcsókolták egymást...
Hiányzik, hogy engem is szerelemmel öleljen valaki... Újabban zavar, ha megölelnek. Persze Tőle nem - megbeszéltük, hogy két puszi+ölelés... És az az ölelés nem zavar. Pedig nem szerelem, egyáltalán nem - részéről...
Szeretném, hogy engem is öleljen valaki. Hogy csillogjon a szeme, mikor rám néz. Hogy felnézhessek valakire én is csillogó, reménykedő és imádó szemekkel. Szerelmesen...
Aztán a csajszi elszaladt az út másik felére, és ott próbált integetni a srácnak a buszon... Ismerős volt... Még az utolsó pillanatban is, csak még egyszer egy mosoly, egy puszi, egy integetés, avagy - of korsz - egy grimasz... :) És a csajszinak ragyogtak a szemei. Pedig látszott rajtuk, hogy nem rég óta vannak együtt - nekem legalábbis nem tűnt még túl mélynek a dolog.

Aztán a lényeg - hazafelé út... Agyaltam... Igazából van ez a srác, aki aranyos, és kedves és normális, és nem egy idióta levakarhatatlan (mint az a másik, akivel küzdök egy ideje...), nem, ő tényleg rendes. És jó lenne vele találkozni. Beszélgetni végre valakivel - randizni. Annyira nem is néz ki rosszul.
De esélyt sem tudnék neki adni... És ezzel tökéletesen tisztában vagyok. Nem próbálom becsapni magam, és nem akarom becsapni őt sem...
Mert ő nem Férfi. Igen, így, nagy betűvel. Látom rajta, hogy ugyanolyan esetlen és ugyanúgy fogalma sincs még, mit kezdjen magával, mint ahogy én. Nem akarok egy ugyanilyen embert. Belső tulajdonságait még nem ismerem. Bár igazából mindegy... Nem csak erről van szó... Senkinek sem tudnék esélyt adni...
Te Férfi voltál. Külsőleg is - erős, izmos, még ha - mint minden embernek - Neked is van hibád. És tapasztalt vagy. Értesz a nőkhöz. Testileg-lelkileg egyaránt. De lelkileg csak az érdekel Téged, aki számodra is fontos. Ennek ellenére aki csak kicsit is ismert, Beléd szeretett. :) És ahogy egyre több embert megismerek, persze ismerősökön keresztül, mondják, hogy tudják, mit érzek, hogy beléptem a klubba, akármi... Miért? Mert egyszer/többször/sokszor együtt voltatok Vele? Lehet, hogy ti beleszerettetek - valahogy nem nehéz ezt elképzelni. De sohasem fogjátok megtudni, milyen Ő, amikor szeret valakit. És milyen elveszíteni, sőt, saját hibából eltékozolni a szerelmét...
Úgy szeretett, mint még senki. Megbecsült. Tiszteletben tartott. Megbízott bennem. És én is számíthattam Rá, de még mennyire!

Aztán nem becsültem meg, nem vigyáztam Rá eléggé...

Az voltál, akire szükségem volt mindig is - mintha akkor lettem volna teljes, mikor teljesen megismertük egymást. Pedig az elején még annyira szerelmes sem voltam - abban sem voltam biztos, jó ötlet-e ez az egész... Annyi mindent hallottam, tudtam Rólad... De nem ismertelek.
Aztán megismertelek és - hálás voltam az egész világnak, amiért nekem adott Téged.

Az érzéssel, amit adtál nekem, nem lehet versenyezni...
És amíg nem tudom csillapítani az érzéseket magamban, és valamennyire félrerakni az emlékeket (nem tudom,a halványítani jó szó-e), addig butaság lenne bárkinek azt hazudni, azt sejtetni, hogy lehet esélye, hogy lehet velem bármi... Még egy pár hetes kis akármit sem akarok... Semmit.

Ott vannak az emlékeim. Nekem ez elég...

egy számomra nagyon kedves Radnóti-vers...

Radnóti Miklós: Tétova óda

Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet ujra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ,
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
hűs tenyeredben.

1943. május 26.

Mielőtt leveszem a blog fejléce alól, megörökítem bejegyzésben is ezt a mellbevágóan igaz idézetet... Még régi blogról hoztam át... muszáj mindig újítani. Mert az ember változik. :)
A gond csak az, hogy vannak dolgok, amiken nem tud változtatni...

Az, hogy túlteszed magad rajta, nem jelenti azt, hogy elfelejted, nem jelenti azt, hogy hűtlen leszel az érzéseidhez, csak annyit jelent, hogy tűrhető szintre csökkented a fájdalmad, egy olyan szintre, ami nem tesz tönkre. Tudom, hogy pillanatnyilag elképzelhetetlen, hogy túltedd magad rajta. Lehetetlen. Felfoghatatlan. Elképzelhetetlen. Nem akarsz túl lenni rajta. Miért is akarnál? Nem maradt neked más, csak ez. Nem kellenek a kedves szavak, nem érdekel, mit gondolnak vagy mondanak mások, nem akarod tudni, hogy ők mit éreztek, amikor elvesztettek valakit. Ők nem te vagy, igaz? Ők nem érzik azt, amit te. Az egyetlen dolog, amit akarsz, az, amit nem kaphatsz meg. Elment. Sosem jön vissza. Senki sem tudja, milyen érzés. Senki sem tudja, milyen az, kinyújtani a kezed, és megérinteni valakit, aki nincs ott és soha nem is lesz. Senki sem ismeri ezt a betölthetetlen űrt. Senki, csak te.

Kevin Brooks

Ma buszon találkoztam egy ismerőssel, aki Hozzá járt régebben gitár órára. Felszálláskor elbambultam, csak mikor szálltunk le, akkor vettem észre, mosolyogtam, aztán köszöntünk egymásnak. Beszélgettünk pár szót, mondtam, hogy bocsi, hogy csak most vettem észre, elbambultam; meg kérdezte, hova jövök, aztán mondtam, hogy itt lakom; ő meg mondta, hogy barátnőjéhez jön. Aztán megkérdezte, hogy Vele mizujs? ... Én pedig mondtam, hogy nem vagyunk együtt... Tökre elcsodálkozott, és mondta, hogy nem is tudta... Mondom, még elég friss, egy hónapja körülbelül, hogy így van, még sokan kérdeznek rá csak így, hogy mi a helyzet velünk... Kérdezte miért, én pedig a már jól betanult "Így jött ki..."-vel válaszoltam. Diplomatikus... vagy inkább semmit mondó... Na mindegy. Aztán mondta, hogy sajnálja... És látszott az arcán, hogy tényleg.
Azért jól esnek az ilyenek. Mármint... persze, hogy rossz ismételgetni, és folyamatosan emlékezni rá... De ugyanakkor az, hogy tényleg látszik az arcokon a meglepődés, majd a sajnálat... Talán ők is érezték rajtunk, hogy mennyire közel vagyunk egymáshoz, és mennyire biztos volt a kapcsolatunk?

,,De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház."
/Radnóti Miklós/

Ha jól emlékszem, felolvastam ezt a verset Neked (egyébként egyik kedvenc), de nem vagyok benne biztos. Csak azt tudom biztosan, hogy egyszer idéztem belőle. És ez a három sor is benne volt az idézetemben...

,,Már nem vagyok szomorú, mert tudom, hogy ez igazi szerelem volt. És ha egyszer a távoli jövőben találkozunk az új életünkben, boldogan fogok rád mosolyogni, és majd eszembe jut, hogyan hevertünk a fák alatt, miközben megtanultunk szeretni!"


Nem, nem, nem igaz, nem!!!
Vannak napok, amikor ez komolyan úgy érzem, menne... hát, ez nem egy olyan...
Igenis szomorú vagyok, mert elviselhetetlen Nélküled... És mert tudom, hogy tényleg igazi szerelem volt... Mert hiszek benne, hogy nem véletlen találkozunk emberekkel... és rohadtul nem értem, hogy Rajtad miért nem tudok már túl lenni... Ez az érzés nálam marhára példátlan...
És tényleg Veled tanultam meg szeretni... De annyira jó volt ez a lecke, hogy nem tudom elfelejteni...

Hiányzol, pedig már több, mint egy hónap...

...és elsírtam magam.

"Egy idő után megtanulod a finom különbségtételt a kézfogás, és az önfeláldozás között... És megtanulod, hogy a vonzalom nem azonos a szerelemmel, és a társaság a biztonsággal... És kezded megérteni, hogy a csók nem pecsét, és a bók nem esküszó... És hozzászoksz, hogy emelt fővel és nyitott szemmel fogadd a vereséget: a felnőtt méltóságával, nem pedig a gyermek kétségbeesésével... És belejössz, hogy minden tervedet a mára alapozd, mert a holnap talaja túl ingatag ehhez... ...egy idő után kitapasztalod, hogy még a napsugár is éget, ha túl sokáig ér... Műveld hát saját kertecskédet, magad ékesítsd fel lelkedet, ne mástól várd, hogy virágot hozzon neked... És megtanulod, hogy valóban sokat kibírsz... hogy valóban erős vagy... és valóban értékes."

(Shoffstall, Veronica A.)

"Mert az emberrel nemcsak történnek a dolgok... Az ember csinálja is azt, ami történik vele. Csinálja, hívja magához, nem engedi el azt, aminek meg kell történni. Ilyen az ember. Akkor is megteszi, ha rögtön, első pillanattól érzi és tudja, hogy amit tesz, végzetes. Tartják egymást, az ember és a sorsa, idézik és alkotják egymást. Nem igaz, hogy a végzet vakon lép életünkbe, nem. A végzet az ajtón át lép be, melyet mi tártunk fel, s magunk előtt tessékeltük a végzetet. Nincs ember, aki elég erős és okos ahhoz, hogy elhárítsa szóval vagy cselekedettel azt a balsorsot, amely vastörvénnyel következik lényéből, jelleméből."

(Márai Sándor)

Nem tudom elképzelni, hogyan lehet nem szeretni a verseket. Hányféle vers van, hány totál különböző stílus és minden... Na mindegy.

Emlékszem, egyszer - szokás szerint - turkáltam, és a kezembe akadt egy verses könyv. Elkezdtem Neked olvasni. Aztán rájöttem, hogy nem, nem ez kell nekem. Visszamentem, megkerestem anyud könyvespolcán a Radnóti-kötetet, bevittem Hozzád és olvastam belőle... És tudom, hogy tök bénán olvastam, de...benne volt a szívem abban a szerelmes versben.
Aztán olyan jó volt, hogy magadhoz húztál... És rám néztél, és gyönyörű szerelmes szemekkel kinyújtottad a kezed, hogy "gyere ide..." El tudod képzelni, mennyire jó visszagondolni ilyen pillanatokra? Még akkor is, ha esetleg azért húztál magadhoz, mert már nem szerettél volna több verset meghallgatni.:) De akkor, ott és ahogyan magadhoz húztál... Abban a pillanatban a lehető legjobbat tetted... És olyan emléket adtál, amit nem felejtek. Bár már most sem vagyok biztos benne, melyik verset olvastam fel Neked... De a szemedre, a hangodra és a mozdulatodra olyan tisztán emlékszem, mintha egy másodperccel ezelőtt tetted volna. Lehet, hogy nem értetted teljesen, hogy nekem ez a kis vers-felolvasás mit jelent, lehet, hogy nem érted, miért szeretek verset mondani - de nem nevettél és nem viselkedtél idegenül - elfogadtad. Ráadásul annyira jó volt, ahogy viselkedtél. Olyan jó volt odabújni egy olyan vers után... Pedig annyira szarul olvastam fel, komolyan... :) Nekem színpad kell, hogy meg tudjak nyílni versben. De ettől függetlenül.... Áhh...

Olyan jó, hogy Te voltál nekem - és nem más. Jobbat az élettől és a Sorstól nem kaphattam volna Nálad...

behangolva...

Még mindig ráérzek a dolgokra... Régen nagyon sokszor kiakasztottam azzal, hogy még éppen levegőt vett, mikor én már kimondtam, amit akart mondani.
"- Leteszed?
- Baszki, most jutott még csak eszembe ebben a pillanatban. Honnan a fenéből tudtad, hogy mit akarok?!
- Mittudomén. Csak gondoltam."
Nagyon sokszor volt az is, hogy kézbe vettem a telefont, és mielőtt megnyomhattam volna bármit is, kivilágosodott és kiírta, hogy Te hívsz. Te meg csodálkoztál, milyen hamar felvettem. De aztán mikor ingyen beszélősek lettünk, ez valahogy megszűnt.
Egyébként fordítva is megvolt ez az időnkénti megérzés.
"- Szia! Zongiztál?
- Sz...Mi?! Honnan tudod?!"
Szóval, voltak aranyos momentumok. :) Mondhatni, egymásra voltunk hangolódva...

Az igazság az, hogy én még mindig Rád vagyok hangolódva... De még a legjobb zongora is előbb-utóbb elhangolódik. Majdcsak meglesz ez nálam is. Már kezdek amúgy jobban lenni, igaz, a napi (minimum egy) sírás sajna visszajött az elmúlt pár napban - mégis úgy érzem, hogy jobb lesz. Már nem kapcsolok el automatikusan zenéket. Mert bár lehet, hogy Te írtad, de igenis van közöm hozzá - barátok vagyunk.
És nem utolsó sorban - van, amelyiknek a keletkezésénél ott is voltam. Vagy nekem mutattad meg először. Vagy úgy írtad, hogy majd együtt csinálunk belőle számot. Bár, ki tudja, ebből majd még egyszer lehet valami... :)

Hát, üdv az internetes naplóvilágban ismét...
Ez most nincs rejtve, de nem is mondom el fűnek-fának... Aki ráakad, olvassa, aki nem, nem.
Igazából a blognak nincs célja. Nincs semmi különös mondanivalója. És többnyire nem másoknak szól - még akkor sem, ha úgy írom - inkább arra szolgál, hogy kiírjam magamból, ami bennem van. Ez tök jó érzés.
Bár írni nem tudok, de mindig nálam van legalább egy telefon, amibe bepötyöghetem az aktuális gondolataimat, ha éppen agyalok.
Nagyon gagyi, de ez vagyok én. (: