Megint 13-a lesz... és tudom, hogy ez most rohadtul nehéz lesz...

Ma gondolkodtam hazafelé buszon...
Mielőtt felszálltunk, a sorban kettővel előttem állt egy pár. Megölelték egymást. A csajszi lábujjhegyre állt, hogy puszit tudjon adni a srácnak. Megcsókolták egymást...
Hiányzik, hogy engem is szerelemmel öleljen valaki... Újabban zavar, ha megölelnek. Persze Tőle nem - megbeszéltük, hogy két puszi+ölelés... És az az ölelés nem zavar. Pedig nem szerelem, egyáltalán nem - részéről...
Szeretném, hogy engem is öleljen valaki. Hogy csillogjon a szeme, mikor rám néz. Hogy felnézhessek valakire én is csillogó, reménykedő és imádó szemekkel. Szerelmesen...
Aztán a csajszi elszaladt az út másik felére, és ott próbált integetni a srácnak a buszon... Ismerős volt... Még az utolsó pillanatban is, csak még egyszer egy mosoly, egy puszi, egy integetés, avagy - of korsz - egy grimasz... :) És a csajszinak ragyogtak a szemei. Pedig látszott rajtuk, hogy nem rég óta vannak együtt - nekem legalábbis nem tűnt még túl mélynek a dolog.

Aztán a lényeg - hazafelé út... Agyaltam... Igazából van ez a srác, aki aranyos, és kedves és normális, és nem egy idióta levakarhatatlan (mint az a másik, akivel küzdök egy ideje...), nem, ő tényleg rendes. És jó lenne vele találkozni. Beszélgetni végre valakivel - randizni. Annyira nem is néz ki rosszul.
De esélyt sem tudnék neki adni... És ezzel tökéletesen tisztában vagyok. Nem próbálom becsapni magam, és nem akarom becsapni őt sem...
Mert ő nem Férfi. Igen, így, nagy betűvel. Látom rajta, hogy ugyanolyan esetlen és ugyanúgy fogalma sincs még, mit kezdjen magával, mint ahogy én. Nem akarok egy ugyanilyen embert. Belső tulajdonságait még nem ismerem. Bár igazából mindegy... Nem csak erről van szó... Senkinek sem tudnék esélyt adni...
Te Férfi voltál. Külsőleg is - erős, izmos, még ha - mint minden embernek - Neked is van hibád. És tapasztalt vagy. Értesz a nőkhöz. Testileg-lelkileg egyaránt. De lelkileg csak az érdekel Téged, aki számodra is fontos. Ennek ellenére aki csak kicsit is ismert, Beléd szeretett. :) És ahogy egyre több embert megismerek, persze ismerősökön keresztül, mondják, hogy tudják, mit érzek, hogy beléptem a klubba, akármi... Miért? Mert egyszer/többször/sokszor együtt voltatok Vele? Lehet, hogy ti beleszerettetek - valahogy nem nehéz ezt elképzelni. De sohasem fogjátok megtudni, milyen Ő, amikor szeret valakit. És milyen elveszíteni, sőt, saját hibából eltékozolni a szerelmét...
Úgy szeretett, mint még senki. Megbecsült. Tiszteletben tartott. Megbízott bennem. És én is számíthattam Rá, de még mennyire!

Aztán nem becsültem meg, nem vigyáztam Rá eléggé...

Az voltál, akire szükségem volt mindig is - mintha akkor lettem volna teljes, mikor teljesen megismertük egymást. Pedig az elején még annyira szerelmes sem voltam - abban sem voltam biztos, jó ötlet-e ez az egész... Annyi mindent hallottam, tudtam Rólad... De nem ismertelek.
Aztán megismertelek és - hálás voltam az egész világnak, amiért nekem adott Téged.

Az érzéssel, amit adtál nekem, nem lehet versenyezni...
És amíg nem tudom csillapítani az érzéseket magamban, és valamennyire félrerakni az emlékeket (nem tudom,a halványítani jó szó-e), addig butaság lenne bárkinek azt hazudni, azt sejtetni, hogy lehet esélye, hogy lehet velem bármi... Még egy pár hetes kis akármit sem akarok... Semmit.

Ott vannak az emlékeim. Nekem ez elég...