Úgy szeretném, ha itt lennél és megoszthatnám Veled az élményeim, az érzéseim és a gondolataim... és mindent - mint mindig. Elmesélném, hogy képzeld, sikerült, úristen, nagyon sokat változtam itt belül. Elmondanám, hogy még mindig bármit megtennék Érted - de tudom, hogy hol a határ, hol kell azt érezni, hogy már Rajtad lógok. Nem beszélnék olyanokról, akikről marhára nem kellene. Te itt lennél nekem- és több kívánságom már nem lenne. Illetve, dehogynem... Ember vagyok én is... Lennének kívánságaim. De tudnám, hogy mind várhat. Hogy nekem már az is elég, ha velem vagy.

De látod, nem vagy velem...

Elmesélném, hogy találkoztam ma Roxyval, hazatekertünk a tóról, beszélgettünk, hogy megyek kedden lovagolni Kecelre, hogy kimentem a tanyára és Pista bácsi épp indult és ott voltam több mint egy órán át és csak néztem a tájat és simogattam és csutakoltam a lovakat; hogy a legkisebb csikó beleharapott a tenyerembe; hogy hazafelé majd' egy órát beszélgettem apu munkatársával meg a feleségével, miközben néztük a két kislányt meg a két kiscicát játszani...
Elmesélném, hogy mennyire hiányzol. Hogy végig Rád gondoltam - mégis csak kétszer ejtettem ki a neved...
Elmesélném, hogy látod, rájöttem, hogy van életem, és ezt szeretném is élni, mégpedig úgy, hogy a lehető legtöbbet hozzam ki belőle. És mindenfélét csináltam ma délután is. Nem csak egy telefont néztem. Mert tudtam, hogy sohasem fogja már kiírni, hogy Kicsim...

És rájöttem, hogy ezt sokkal előbb is ugyanígy meg tudtam volna tenni. Miért nem tettem meg? Miért nem volt akkor ennyi eszem? Talán most nem egy elektronikus kütyüt bámulnák, és gépelnék összeráncolt szemöldökkel és sírásra görbülő szájjal - hanem nevetve mesélném Neked mindezt. Te pedig beszólnál a lovakra, aztán mesélnél, és beszélgetnénk. És érezném, hogy igen, velem vagy - bennem vagy. És az enyém vagy.

De nem vagy az...