Dsida Jenő: Az én kérésem

Az ábrándok, mik itt élnek szívemben
Immár tudom, hogy nem maradnak itt
Minden, ami szép, gyorsan tovalebben
Az élet erre lassan megtanít

Mert mi az élet? Percek rohanása
Fagyos viharként száguld mindenik
Mögöttük sír a kertek pusztulása
S a rózsabokrot földig letörik

Illatos szirmok, zöldellő levélkék
A vihar szárnyán mindez elrepül
Aztán ragyoghat, nevethet a kék ég
Ott áll a kert siváran, egyedül

Én sem számítok semmi kegyelemre
Én felettem is végigzúg a szél
Lelkemnek alvó, rózsaszirmos kertje
Jobban megvédve nincs a többinél

Én készen állok minden fájdalomra
Nem hall ajkamról senki sem panaszt
De most szívemnek még egy vágya volna
S ha jó az Isten, meghallgatja azt

Ne vágtassanak szegény rózsakerten
Az összes szelek, mind, egyszerre át
Ne várjon rájok elfásulva lelkem
Ne törjenek le minden rózsafát

Tépjék szirmait egyenként le, lassan
Mind külön fájjon, sajogjon nekem
És mindegyiket nagyon megsirassam
És minden könnyem egy-egy dal legyen

...

Vajon milyen érzés lehet orvosként tudnod, hogy az idős úr, aki előtted áll, halálra van ítélve? Ha megműtöd, igen nagy valószínűséggel leáll a szíve a megterhelés miatt és a kezeid között hal meg, ha nem teszel semmit, a kór fog vele végezni - itt már nincs más szereped, csak a kínjainak enyhítése...

Vajon milyen érzés lehet orvosként megmondanod ezt a családjának?

Vajon milyen érzés lehet a gyerekeinek látni, ahogy a férfit, aki felnevelte őket, aki példaképük volt, most teljesen maga alá gyűri a betegség?

Vajon milyen érzés lehet a legfiatalabb gyermekének tudni, hogy a most még csak pár hetes csecsemő fia sohasem fogja ismerni azt az embert, aki az apjából embert nevelt?

Vajon milyen érzés lehet, hogy ha akarod, ha nem, itt fogod hagyni ezt a világot... És tudod, hogy nem előbb vagy utóbb... Hogy nincs vagy... és nincs utóbb... Nem tudod irányítani a sorsodat, persze senki sem. De neked nincs választásod. Nincs az édes tudatlanság. A könyörtelen tények vannak, összemázolt papírmasék és sötét fekete betűk látszólag logikátlan egymásutánja, és egy szempár, ami mindezt érti, és nem mosolyog, nem kacsint és nem biztat... Nincs választásod. Nincs semmid. Életed fonala véges, és egyre keskenyedik. És nem tudod elengedni a múltat. Nem tudod elfogadni, hogy az élet a porba taszított, és lépten-nyomon megaláz. Nem tudod elfogadni a szereped - lehetetlen. Emberből vagy - van büszkeséged. Nem tudod elviselni, egyszerűen nem engedi a méltóságod, hogy egy botra támaszkodva lépkedj, hogy mások fürdessenek, hogy fogják a kezed és vezessenek - hiszen férfi vagy. Mindig is te voltál az erős. A fiaid tisztelnek... És most... Egy asszony karja az, ami elkap, különben összeesnél. Ebbe nem lehet beletörődni... A Sors tudja csak igazán megalázni az embert, semmi más...

Csak egy sors van, ami talán még ennél is rosszabb... Nem kezdem úgy, hogy vajon... Nem szeretném átélni az előzőeket sem... de ezt le sem merem írni, hogy vajon... Kegyetlen, kegyetlen világ... Mindent, amit kapunk, meg kell becsülni, mert legalább annyit fogunk elveszíteni is... Nem szeretném tudni, mit él át egy asszony...
A férfi, aki közel fél évszázada melletted volt mindig, akivel együtt álmodtad az életet, majd együtt éltétek az álmaitokat, aki mindent tud rólad... Aki mellett a lányból nő lett, majd a nőből asszony... Óriási álmok, gyönyörű tervek, és nagyon sok bonyodalom, amit együtt, vállvetve oldottatok meg... A semmiből megteremtettétek, amire szükség volt, és elindítottatok az életbe öt gyermeket...
És ez a férfi most ott van melletted, halvány kis árnyéke a múltjának, és rád van szorulva, és mindenedet odaadnád, ha csak egy kicsit tudnál könnyíteni a bajain... Mégis tudod, minden egyes tizedmásodpercben, hogy hamarosan egyedül maradsz... és senki nem fogja megkérdezni, hogy menni fog-e egyedül...



Néha elgondolkozom, mennyi mindent nem tudunk eléggé megbecsülni, amíg van... Mennyi minden van, amire túl későn jövünk rá... Mennyi érték, amiről aztán kiderül, hogy semmit nem ér. És csak akkor jövünk rá, hogy csak az fontos, ami ősidők óta megadatik nekünk, embereknek. És sohasem tudjuk eléggé értékelni...
Szeretet, család, egészség...

Igen, Viktor, tényleg olyan szokásos nikis, érzelmileg túlfűtött vagyok. Végre megint. Hogy mire nem képes az icipici unokaöcsim látványa, és egy Rachmanyinov-darab... Jaj, amit én természetesen nem játszok. Merthogy meg lett tiltva... :$ Hát de na. Ami egyszerű, az nem kihívás, ami nem kihívás, az nem tud felpörgetni, ami nem tud felpörgetni, az unalmas... Szóval volt zongoratanárom határozott kérése ellenére csak letöltöttem a kottáját.


De csak a középrészt tanulom meg... Egyszer már borzasztó lassú tempóban, de két kézzel sikerült végigjátszani. És áááh, ilyenkor érzem,hogy semmi más nem kell a világon, csak egy zongora és két - a mostaninál sokkal ügyesebb - kéz... :) Annyira imádom a Zenét... "Az egyetlen dolog, ami tuti nem csal meg" - hát ja, Dávid, igazad volt. Egyetértek.
Semmi más nem kell, csak legyen Zene... és akkor minden könnyebb. Akkor szép a világ és érzem, hogy élek, érzem, hogy van bennem tűz, hogy van bennem valami, ami hajt előre... Mindig, mindig, mindig... Legszívesebben csak ezt csinálnám életem végéig. :)


(1:17-tól 2:20-ig... Ezt próbálgatom most... :D)

Ez egy ilyen nap...



Száll, repül a szélben sok régi szenvedély,
Őszi levél a folyóban, a tenger fenekén.
Nagy kaland az ÉLET, születünk, elmegyünk.
Sírva jövünk a világra, a végén tán nevetünk.

Nézd, ott egy kis fűszál, talán az vagyok én.
Egy apró kis vessző a költészet tengerén.
Kicsiny szellő fúj el, vagy jön egy nagy vihar,
Vajon ki az, ki tudja, hogy mi meddig tart.

Rám nevet a végtelen,
Itt ülök a fényben.
Sok tévedésemet elfújta már régen.

Száll, repül a szélben sok régi szenvedély,
Nézd, ott egy kis fűszál, talán az vagyok én.
Nagy kaland az ÉLET, születünk, elmegyünk.
Vajon ki az, ki tudja, hogy hová érkezünk.

Rám nevet a végtelen, itt ülök a fényben,
Sok tévedésemet elfújta már régen.
Izzott a nyár, vagy hó esett, nappal volt és éjjel
Jó tudni van, ki megbocsájt, szelíd szeretetével.

Rátaláltam arra, amit én sohasem tudtam volna leírni...
Talán ez történt. Talán csak a képzelet furcsa játéka. Talán csak álom. Csak képzelgés. Remény... Vágy...

,,Emberek között, akik egyszer szerették egymást, s aztán elmentek egymástól, marad valamilyen kegyetlen, minden írott szerződésnél és ünnepélyes eskünél keményebb kötés, mely ellen nem tudnak vétkezni, akkor sem, ha akarnak."
- Márai Sándor -

,,Hová tűnt az álom nappalaimból?
Éjjel álmodom még - de éjjel minden csempész álmodik.
Az a másik álom, a nappali, mely végigkísért utcán és szalonon, műhelyen és tömegen, az igazi, az a derengő és eszmélő álom, az autóbuszon, jegyváltás közben vagy a fák alatt, egy kerti úton, az a szédülés, mikor átmentem egyik szobából a másikba, az a cél, tárgy és kép nélkül való eszmélés, hogy élek, két semmi között, ez a makacs álom az életről: hová tűnt?"

Hmm... Nem tudom már én se, mit csinálok. Úgy szeretnék dolgokat. De közben mégsem. Tudom, hogy tilos, szigorúan tilos vágynom dolgokra, emberekre, érzésekre... Tilos emlékezni és emlékeket felidézni... Nem akarom. Tényleg.
Szánalmas, amit csinálok. Egyenesen röhejes. De annyira nem megy máshogy... Nem tudok, képtelen vagyok változtatni. Már nem kereslek rögeszmésen mindenhol, nem lesem a dolgaidat olyan sűrűn, de... A fejemből nem tudlak kiűzni. Hiányzol, annyira hiányzol - még mindig... Szándékosan próbálom hanyagolni az ilyen bugyuta bejegyzéseket... De ha egyszer ez van bennem. Hogyha egyszer muszáj leírnom...

Szétfeszít belül a vívódás. Küzdök a lelkemmel, harcolok a gondolataimmal. De nem, nekik nem tudok parancsolni. Az arcomnak megparancsolhatom, hogy nevessen, a tudatomat kényszeríthetem, hogy minden másra figyeljen... de a szívem, a lelkem és a bennük lévő emlékek valami sokkal magasabb rendű dolgok, minthogy azokat én akarattal befolyásoljam. Hát akkor mi a fenét csináljak?!

Azt hiszem, most kell elővennem - a sok-sok Paulo Coelho és minden egyéb után - Márait...

Amikor jön egy komolyabb kiborulás, kicsi mindig magába néz az ember. És bár azt hittem, már mindet kiírtam magamból, de nem, még van ott egy csomó keserűség, egy nagy kupac csalódottság, az egyik sarokban eldugva. Ott van mélyen, és nem tudom száműzni. És újra és újra előjönnek, képtelen a lelkem hagyni, hogy megporosodjon. Képtelenség, hogy egy egyszerű mozdulattal kiseperjem onnan. Nagyon sok mindent hagytál bennem. Úgy szeretnék megszabadulni a rossz emlékektől, mikor elvesztettelek, és mikor jóval később végleg megszakadt közöttünk a kapcsolat. Nem tudom, egyszerűen nem tudom elviselni, ha egy emberrel haragban kell lennem. Ez összefügg a naivitásommal és a simulékonyságommal (kétszínűségemmel?)... Most nem(csak) mint a társam hiányzol, hanem úgy is, mint a barátom.
Bár a szülőkkel vitázásokkal már az agyadra mentem szerintem... Pedig akkor még kevésbé mertem "behisztizni", mint most, mert akkor volt veszíteni valóm. És nem mertem visszaszólni, mert tudtam, hogy könnyedén eljátszhatom azt a keveset is, amit kiharcoltál, kiharcoltunk náluk. Most nem tudnak mivel zsarolni, így aztán kiállok magamért, és igenis hisztizek, ha a józan érvek hatástalanok... A hiszti is, viszont legalább nem hódolok be. Hmm... Hogy lehet valaki ennyire hisztis és számító?! Jesszus.
De a lényeg, hogy nagyon sokáig kell még takarítanom szívemnek abban a bizonyos legbelső és legfontosabb szobácskájában, mire végre rend lesz. Akkor majd papírdobozba lesznek elcsomagolva megtisztítva ezek a rossz élmények. Mígnem eljön az ideje a tatarozásnak, és akkor eldobom őket magamtól. Csak a szép emlékek fognak ragyogni az üvegvitrinben, ami körülfut a szobán. Mindig lesznek újabb és újabb papírdobozok a vitrinek tetején, bennük súlyos csalódások. De egyre több üvegpolcot töltenek meg csillogva a szép emlékek, azok a bizonyos felejthetetlenek...
Ez a szoba az, ahol igazán én vagyok. Ott vannak elraktározva azok, amik alapjában határozzák meg a lelkemet. Ami most még sebes, szakadozott, csúnya. De majd, ha eltűnnek a fájdalmak... Akkor ragyogni fog. Tiszta lesz és őszinte - mintha most születtem volna.

Úgy érzem, egy csomó dolog van bennem, amit nem tudok magamban tartani, muszáj lenne kiadnom. De nincs meg az a mondat, ami segítene elkezdeni, hogy kiírjam magamból. Nem is tudom pontosan megfogalmazni, mi az, ami bennem van. De már szétfeszít.
Tele vagyok érzelmekkel. De nem is tudnám pontosan megmondani, mik ezek.
És közben üresnek érzem magam. Mintha semmi nem lenne belül, csak a fájó, hideg, sötét üresség.

Tele vagyok valamivel, ami maga a tökéletes üresség. És nem tudok megszabadulni tőled...

Fogalmam sincs, mi ez. Nem tudom, nem értem, nem látom...


Az elmúlt két napban azt érzem, hogy érzékenyebb vagyok, mint bármikor. Mintha valaki kinyitott volna. Vagy mintha a lelkemet nem takarná semmi. Csupasz, meztelen vagyok. Nem tudom megvédeni magam. Jön egy fuvallat, és én már reszketek. És mikor jön az eső, és jön a jégeső... Fázom és fáj, de nem tudok semmit sem tenni. Összehúzom csupasz testemet és didergem, reszketek, ahogy bőrömet felsebzik a jégdarabok.
Pont ez történik most a lelkemmel.
Miért, hogyan, és meddig tart, nem tudom...

Hangulat

Presser: Bolond világ

Megszólalnak elkésve a hangjaim,
mint egy régi orgonán,
jó így, vagy mégsem az, mindegy már.
Kottám persze nincs, már elveszett,
fenn, a padláson talán,
úgyis még másról szólt
s kint a farsang tovább tart,
én nem bánom a zajt,
mert annyi csendet eltakart.

Bolond világ, amit nézünk,
bolond világ
bolond, bolond,
s az áhított csodát,
mint papírglóriát,
csak sodorja a szél tovább.

Bolond világ, amit élünk,
bolond világ,
bolond, bolond
s a papírtrombiták
jól megmosolyogják
az aranysípok sóhaját.

Lezárlak. Lassan most már végleg. Nem hiszem, hogy a hiányod okozta sebek valaha is behegednének. Vagy ha mégis, akkor sok-sok időnek kell eltelnie hozzá... Viszont beleuntam, hogy mindig a sebeimet nyalogassam.
17 éves vagyok, előttem van még minden. Nincs szükségem egy vágyálomra, egy olyan ember képére, aki már csak a múltban létezik. Nem felejtek - de nem leszek az emlékeim rabja. Itt vagyok, világ! :)

Neked.

Kicseszett szeptember 13...

Most valami lezárul. Lakat kerül rá. Ha nem is tűnik el már sohasem, de eltüntetem, elzárom agyam legmélyebb zugába, és hagyom megporosodni.

Nem bántam meg semmit. Életem eddigi legszebb időszaka éppen egy éve kezdődött el. Elmondhatatlanul hálás vagyok. Nem volt senki az életemben, akitől ennyit kaptam volna, és aki mellett ennyit változtam volna. Nyíltabb vagyok, milliószor nyíltabb, mint azelőtt, magabiztosabb és optimistább. Érzem, hogy van talaj a lábam alatt, hogy vannak körülöttem emberek, hogy van miért élni. Tudod, Te voltál az értelme az egésznek. És ahelyett, hogy azóta eltemettem volna magamat, sokkal stabilabban állok a világban, mint bármikor.
Én még soha senkitől nem kaptam ilyen érzelmeket... Megdöbbentő, mennyit adtál: tiszteletet, megbecsülést, féltést... Nem szeretett még így senki. De ezt mindig is tudtam. Viszont mostanában nagyon sokat gondolkodtam... Kivételes ember vagy. Óriási szívvel és lélekkel. Borzasztó érzékeny és gyönyörű lélekkel.
"Kinek szép a lelkében az ének..." A Tiédben gyönyörű.
Soha nem éreztem még azt,hogy valaki tisztelne. Márpedig Te éppen ezt tetted. Megbecsülted, amit csináltam. Támogattál, bátorítottál. Mellettem álltál, amikor senki másra nem számíthattam. Te voltál ott akkor is, mikor összetörtem. Az egyetlen voltál, aki mellett meg tudtam nyugodni. Biztonságban éreztem magam. Mert nem csak tudtam, hanem éreztem is azt, hogy szeretsz. És mint egy kis gyereklány, úgy éreztem, ha velem vagy, nem érhet semmi rossz.
Elhitetted velem, hogy bármit el tudok érni, ha nagyon akarom. Biztattál, nagyon sokszor. Továbblökdöstél, mikor már feladtam, mikor vissza akartam fordulni és otthagyni mindent, amit addig csináltam. Támogattál, és Te is kikérted a véleményem mindennel kapcsolatban. Számítottál rám, épp úgy, ahogyan én.

A legfontosabb azonban, hogy megmutattad nekem azt a két dolgot, ami az életben a legfontosabb: a szerelmet és a zenét.
Nem fogom ezeket elfelejteni sohasem. Lehetsz most már bármilyen, nem számít, hogyan viselkedsz. Az emlékeimben élő éned mindig ott lesz a ládikában, a szívem legbelső rejtett zugában.
Már nem küzdök, hogy elfelejtselek. Anélkül is tudok tovább élni.



Köszönöm.

Nem hajítottam el magamtól a Tőled kapott, Hozzád kötődő, stb. dolgokat. Még csak el sem pakoltam őket. A zenekaros pólódban alszok a plüss kacsával, amit Tőled kaptam. A zongorámon ott a közös képünk, az ajándékok. Azt a telefont használom, amit a húgodtól kaptam kölcsön, azzal a SIM-kártyával, amit felesben együtt vettünk. Te vagy a háttérképem azóta, mióta az egyik utolsó Welcome-bulin, amin még a barátnődként voltam ott, lefényképeztelek beálláskor az egyik kedvenc ingedben (amiben tegnap is voltál...) azzal a gitárral, ami a kedvencem volt (és amin nagyon ritkán játszottál, de mióta nem vagyunk együtt, szinte csak azon láttalak játszani).
Nem is szeretnék még változtatni ezeken a dolgokon. A pénztárcámban ott a stúdiós névjegykártyátok, a pengetők között ott van az a kettő is, amit Tőled kaptam. Játszom a dalokat, amiket Te mutattál, amiket a suliban tanultatok, és adtál róla kottát. Játszom azt a számot is, amit együtt kezdtünk el megtanulni. Nagyon sok jazz-t hallgatok, még akkor sem hallgattam ennyit, amikor együtt voltunk. Nézem a Hangmestert, nCore-ozok, szedem le a filmeket, amiket már egyedül nézek meg... Folyamatosan Rólad beszélek...
Kegyetlen a felismerés, amit bár mindig tudtam, de most óriási erővel tör rám: nem fogok soha senkit így szeretni. Nem fogok soha senkinek így megnyílni. Rettenetes szó ez: soha... Borzalmas kimondani... Soha nem leszek már ugyanaz az ember.
De Téged sem fog soha senki így szeretni. Ezt Te is tudod, mindig tudtad. Szakításkor is. Még ki is mondtad.
Mindig emlékezni fogok Rád, és mindenre, amit Tőled kaptam, Veled éltem át. Ha akarnám, se tudnám kitörölni az emlékezetemből. Általad lettem az, aki vagyok. És tudom, hogy most magamra találtam. Ennyit már senki nem fog rajtam változtatni, mint Te. Nem tudnálak kitörölni az emlékezetemből, mert az emlékek már beleíródtak a vonásaimba, a mozdulataimba, a gesztusaimba és a szavaimba. Elkezdek írni, és látom a betűket, amik némelyike mintha a Tiéd lenne... Megpróbáltam máshogy, de egyszerűen nem állt kézre. Már bennem vagy. Kitörölhetetlenül. És Te sem fogsz soha tudni kitörölni az emlékezetedből. Éveket tölthetsz el egy lány mellett, őt szeretve - de teljesen nem fogsz elfelejteni sohasem. Ebben majdnem teljesen biztos vagyok. Megsemmisülnék, ha az ellenkezője történnék.

De nem fogom eltemetni magam. Egyre többet gondolkodom. Tudod, szeretnék egy kapcsolatot. Nem arra törekszem, hogy akár csak megközelítse azt, ami köztünk volt, dehogy! Hogyan is kívánhatnám? :) Viszont nő vagyok. ,,Szeretnék valakit, aki majd fél elveszíteni..." Szeretnék egy kapcsolatot. Tudom, hogy nem leszek túlságosan szerelmes. Először biztos nem. De vágyom rá, hogy valaki mellettem legyen. Szükségem van az érintésekre és a szerető pillantásokra. Ezt szeretném.

Nem az emlékeimben élve reménytelenül várni Rád...

Kell már a suli. Minél többet vagyok emberek között, annál többet színészkedem, és minél többet játszom azt, hogy jól vagyok, annál több lesz azokból a pillanatokból, amikor (ha csak egy villanásnyi időre is, de) tényleg jól érzem magam. Nem akarok egyedül lenni. Elegem van a gondolatokból. Menekülök saját magam elől. Nem akarok azzal az emberrel beszélgetni, ott belül. Nem akarom, hogy a szememre hányja a hibáimat. Nem akarom, hogy emlékeztessen. Nem akarom, hogy arra kényszerítsek, érezzek... Nem akarok érezni. Üres akarok lenni, teljesen üres. Mert amikor már végleg nincs semmi, akkor egyszer csak - legeslegutoljára - megszűnik a fájdalom is. De erről akkor már ne tudunk. Mert akkor már tudat sincs... Nem akarom azt, hogy én, nem akarom azt, hogy élet, nem akarom azt, hogy vagyok. És egyre többet használom az "akarom" szót. Nem jó. Ahogy egyre mélyebbre süllyed az emberekbe vetett hitem, úgy süllyedek én is, érzem. Feneketlen az emberi rossz tengere. Képtelenség a felszínen maradni. Nem lehetsz jó. Egyedül nem. Csak a szerelem képes jobbá tenni az embert és a világot. Amint elkezdünk nem szeretni vagy épp ellenkezőleg, minket nem szeretnek, elkezdünk süllyedni... Akkor megszűnik a lebegés, már nem tudunk ellenállni az erőnek, ami egyre csak húz lefelé... És egyszer csak azt vesszük észre, hogy megváltoztunk. Már mi magunk is látjuk. De nem tudunk változtatni. Ahhoz már késő...

"A szeretet nem múlhat el - megmarad. Ezért van az, hogy senkit sem lehet megvigasztalni, ha elveszti azt, akit szeret. Minden vigasz erőtlen és hamis. Főleg az a mondat, hogy "az idő majd begyógyítja a sebedet". Nem igaz. Ez nem olyan seb, ami gyógyul. A fájdalom érzése idővel csökkenhet, de a széttépettség érzése megmarad."

Bikini: A világ végén

Már nem számít mi volt a múltad
Már nem számít, megtanultad
Már nem csábíthat semmi se jóra
Hogy vagy, vagy nem az mindegy

Ahogy állnak a dolgok és ülnek ütések
És szenvedések a szenvedélyek
Hajnal van és kibírhatatlan,
Hogy vagy, vagy nem az mindegy

Mikor magára ránt egy világváros
Ahogy kibérli álmod az álomgyáros
És megfesti képed, hogy kép a képben
Sétálj magaddal kéz a kézben

Ahogy mássá válsz egy más világban
Nagyon hideg van mielőtt másvilág van
Az angyal se kérdi, hogy merre jártál,
Hogy vagy, vagy nem az mindegy

A világ végén, Télapó alszik a hóban
A világ végén, újság alatt a metróban
A világ végén, bárcsak sohase látnám
A világ végén, megfagy a lábnyom a járdán

Talán titkon még várok Rád... Az ész tudja, vagy legalább sejti, hogy hiába: soha nem leszel már az enyém. De a szív... A szívnek szüksége van a reményre. Nem fogadja el, amit az ész mond. Reménykedik, és addig képes várni, amíg ez a remény él. Addig él a szívem is, míg van benne remény. Arra mindig szükség van. Anélkül nem létezünk. Amikor tényleg mindent feladunk, csak akkor tűnik el szívünkből a remény - és akkor megszűnik dobogni. Nem dübörög a vér az erekben. Az utolsó szusszanással megszabadulunk az emlékeinktől, amik reményt keltettek, és a vágyaktól, amit a remény szült. Szemünk üressé válik - már lelkünk sincsen. És akkor azt mondják: halottak vagyunk. Pedig sokszor csak a remény halt meg a szívben. Erre pedig nincs gyógyszer. Lélegeztethetnek géppel, lehet tökéletes az agyműködésed - elvileg. De ha nincs szíved, és nincs lelked, nem élsz te sem. Létezhetsz. De nem élsz.

Ebben hiszek. :)

,,Az életben minden csata azt a célt szolgálja, hogy tanuljunk belőle valamit, még az is, amelyiket elveszítjük."

´Én nem szeretem az álmokat. Becsapnak, elhitetik velem azt mi nincs.Az álmaimban minden lehetséges, minden valóra válik. De sajnos túl élethűen. Néha elhiszem, hogy az a való, és a szívem, érzem... boldog,egy pillanat alatt megváltozik minden. S már már az álombeli önmagam lesz ha csak pár órára is a valós énem. S mikor már minden sikerülne,eltűnt az összes fájdalom a szívemből, s tervezném a jövőt, hirtelen tör rám az ébredés. Szemem könnyes lesz, a torkom össze szorul a fájdalomtól. Minden ami szép volt, s jó, meg sem történt. Csupán egy képvolt, egy elképzelt világ. Pedig olyan valósnak tűnt, oly tisztán éreztem az élet szépségét... Én inkább nem álmodok többé. Mert fáj az ébredés. ´