Kell már a suli. Minél többet vagyok emberek között, annál többet színészkedem, és minél többet játszom azt, hogy jól vagyok, annál több lesz azokból a pillanatokból, amikor (ha csak egy villanásnyi időre is, de) tényleg jól érzem magam. Nem akarok egyedül lenni. Elegem van a gondolatokból. Menekülök saját magam elől. Nem akarok azzal az emberrel beszélgetni, ott belül. Nem akarom, hogy a szememre hányja a hibáimat. Nem akarom, hogy emlékeztessen. Nem akarom, hogy arra kényszerítsek, érezzek... Nem akarok érezni. Üres akarok lenni, teljesen üres. Mert amikor már végleg nincs semmi, akkor egyszer csak - legeslegutoljára - megszűnik a fájdalom is. De erről akkor már ne tudunk. Mert akkor már tudat sincs... Nem akarom azt, hogy én, nem akarom azt, hogy élet, nem akarom azt, hogy vagyok. És egyre többet használom az "akarom" szót. Nem jó. Ahogy egyre mélyebbre süllyed az emberekbe vetett hitem, úgy süllyedek én is, érzem. Feneketlen az emberi rossz tengere. Képtelenség a felszínen maradni. Nem lehetsz jó. Egyedül nem. Csak a szerelem képes jobbá tenni az embert és a világot. Amint elkezdünk nem szeretni vagy épp ellenkezőleg, minket nem szeretnek, elkezdünk süllyedni... Akkor megszűnik a lebegés, már nem tudunk ellenállni az erőnek, ami egyre csak húz lefelé... És egyszer csak azt vesszük észre, hogy megváltoztunk. Már mi magunk is látjuk. De nem tudunk változtatni. Ahhoz már késő...