"Love was when I loved you,
One true time I hold you" ...

Annyira nincs rendben ez az egész világ, hogy csak élek és álmodom az életet. Idealizálom a világom, elképzelem, hogy jó lehet, hogy jó lesz... És közben tudom, hogy csak egy kép. Egy buta, ostoba kis álomkép. Annyira vágyom rá, hogy valaki meghallgasson, hogy csak rám figyeljen, hogy átöleljen, hogy megkérdezze, mi a baj... Hogy komolyan vegyen, nem túlzottan, éppen csak annyira, amennyire kell... Vágyom rá, hogy megértsen és elfogadjon - legalább egy ember. Csak egy legyen, aki nem tűnik el, mikor szükségem lenne rá, aki nem támad hátba, mikor amúgy is védtelen vagyok, aki nem önt le jéghideg vízzel, mikor előtte állok csupaszon, aki nem sebez meg, mikor már egyébként is alig élek, aki nem rúg belém, mikor az utolsó hörgés hagyja el a számat...

És képzelgek... és a képzeletemben élek. A képzeletemben szeretek és szeretnek... A képzeletemben ez még megtörténhet...

Nem szeretem az ébredést... Túl hideg a föld ahhoz, hogy két lábbal álljak rajta... de már letört a szárnyam...

Every night in my dreams I see You, I feel You...





Miért ilyen bonyolult minden... Embereket veszítek el, mert nem vagyok hajlandó akár csak esélyt adni a szívnek, hogy érezzen... Mert félek. Mert nem akarok érezni. Ezzel a boldogtalanságot választom, tudom, de inkább ne legyek boldog, minthogy megint valami rossz történjen. Nem vagyok egy baba, amivel játszhatsz. Törékenyebb vagyok, mint a legfinomabb porcelánbaba... És porcelánba zártam a szívemet is. Döntő pillanatokban ösztönből nem hagyom, hogy meginogjon, hogy bármilyen érzésféleséget produkáljon. Aztán visszanézem magamat, és rájövök, hogy mennyire ösztönösen taszítom el, akik talán szeretnének. De nem baj...
Bonyolult így az egész. És rohadt nehéz. Annyival könnyebb és érthetőbb lenne, ha itt lennél mellettem... Minden könnyebben menne... El tudnám mondani, hogy érzem, ahogy a barátaim meg-megfogyatkoznak, aztán egy-egy pillanatban visszatérnek. De érzem, hogy semmi sem állandó. És tudom, már tudom, hogy a szerelem sem az. És ettől is megfosztom magam. Beburkolóztam, látod... Már csak a Zene az, amin keresztül igazán őszinte vagyok. Amikor játszom, abban benne van a lelkem... Még ha a kéz béna is, de a szív érez - olyankor érez...
Nem tudom, hogyan kell élni egyedül. Még csak most tanulom. Újra kell tanulnom. Mintha elveszítettem volna a látásomat, és most újra kell idézni a tapasztalatokat, és mindent elölről kezdeni. És hiába van melletted ideig-óráig valaki, aki segít - éjjel, elalvás előtt, csak te vagy. Te és a fájdalom - az elvesztés, a magány, amivel egyedül kell megbirkóznod, mert más nem segíthet...
Hát így érzem most magam. Hiányzik a szeretet...

Találok néha idézeteket, amik egyszerűen megfognak, és átérzem őket. Ez szerencsére nem azt jelenti, hogy én is olyan szomorúnak és bánatosnak érzem magam, mint a hangulata. Legalábbis nem mindig...

Lényeg a lényeg, most jó.

De attól még átérzem. Borzasztóan átérzem...

"Addig vagy boldog, amíg van, aki szeret, aki a bajban megfogja a kezed és hogy milyen fontos is volt neked, csak akkor tudod, ha nincs már veled."

...mert nagyon igaz. Hogy mit jelent a boldogság maga, az benne van. Csak ki kell hámoznod a szavak mögül és elgondolkodnod rajta. Neked mit jelent a boldogság. És mitől lesz őszinte, szívből jövő mosoly az arcodon... Ugye érted.

Ez így nem megy... Az elmúlt hónapok idegőrlése valahogy most kezd kijönni rajtam egészségileg...
Ha eltekintünk a saját hülyeségeim okozta dolgoktól, akkor marad a suli és a család. És ha belegondolok, tavaly nyelvvizsga előtt is körülbelül akkora volt a hajtás, mint az elmúlt másfél hónapban. És mégsem voltam kikészülve. Pedig hányszor kérdezték, hogy hogy a fenébe tudsz így tanulni?! Hát hogy ne tudtam volna, mikor az ágy másik szélén ott gyakorolt a Kedvesem... Ott volt mellettem, akit szerettem. És ez már elég volt, hogy legyen erőm csinálni. És nem idegeskedtem, le voltam nyugodva. Most nincs senki, aki bátorítana, nyugtatna,szeretne, hajtana előre - nem is tudom, minek csinálom igazából... Tudom, hogy továbbtanulás, jövő, nagybetűs Élet és miegymás... De ha nincs, ami hajtson... Áh, nemtom.
Szóval most el kéne kezdeni rendbe rakni a szervezetem, pedig még csak ezek után jön a java...
Most komolyan: ez az egész év erről fog szólni? ...

Árnyék fény nélkül
Mondat szó nélkül
Tenger víz nélkül
Ennyi vagyok nélküled én

Lány álmok nélkül...

Dallam hang nélkül
Felhő szél nélkül
Erdő fák nélkül
Ez lettem nélküled én

Nő a férfi nélkül...

Nézz rám, ismerj rám
Némán szavak nélkül is értem már

Hisz' ismerlek. Hisz' ismersz...

Hogy Te is hiszel a mesékben
Hiszel ugyanúgy még talán
Ugye tudod mit ígértél,
Hogy mindig rám találsz
Felismersz még, ha álmodban látsz

Hát hol vagy most? Miért nem vagy itt? Hol máshol lenne helyed... ugyan hol?

Minden nap fáradt lánggal ég Nélküled
Egyedül meddig bírom még
Minden nap várom hova sodor a szél,
De úgysem hiszem el
Hogy igazán itt felejtettél
Amíg jót ígérsz
Te jót remélsz
Hát lépj ki álmomból
Ahol régen élsz

És nem hagysz nyugodni, nem hagysz egy pillanatra sem...

Jöjj el álmomból
Jöjj el vágyamból
Minden sóhajból
Angyal akit nem láttam még

Testem és lelkem csak Téged vár...

Minden harcomban, minden vad szóban
Minden arcomban ott vagy és csak tőled lesz szép

Minden álomban, minden pillanatban, minden gondolatban...

Nézz rám, ismerj rám
Némán,szavak nélkül is értem már

Mindenhol érezlek...

Hát legyen aki megvéd
Hát legyen aki rád vigyáz
Hát legyen aki elkísér
Aki érted mond imát
És mindig rád talál
Bármerre jársz....

Remélem, van...

Délután az egyik lány ezt énekelte... Szerencsére nem kiemelkedően jól. Így is alig tudtam elfojtani a könnyeket...




Nálad aludtam... Emlékszem a pontos dátumra is, de ez most lényegtelen. Együtt aludtunk, aztán mentél dolgozni én meg elkísértelek. Barátnőm stúdiózott. És mikor ezt a dalt énekelte, Te a széken ültél a keverő mögött, én meg melletted a földön, és a fejemet az öledbe hajtva hallgattam, és közben könnyes lett a szemem... És énekeltem Neked néhány sorát... Még a farmerod tapintását is érzem az arcomon, látom a szemedet, ahogy rám nézel - csak az érzés az, ami csak egy halovány emlék... az érzés, hogy tartozom valakihez... az érzés, hogy Hozzád tartozom...


,,Néha féltem, hogyha nagyon megnéztél egy csinos lányt,
de elfeledtem mindent, úgy öleltél éjjel át..."

itt az éjjel és te nem vagy már velem...

Cserháti Zsuzsa: Egy elfelejtett dal

visszahoz egy régi perc
megidéz egy fénykép
míg csak élnem kell
sose lesz másképp
ugyanaz a fájdalom
ugyanaz az érzés
az a búcsú szó
amivel elmész

nem számít
hogy hány év messzeség
az a perc ma sem múlt el még

teli voltunk élettel
szabad volt a szívünk
és én úgy hittem
sose kell félnünk
hova lett a boldogság
hova a sok álom
és ami nincsen már
miért kell
hogy fájjon

nem számít, hogy
hány év messzeség
az a perc ma sem múlt el még

itt az éjjel
és te nem vagy már velem
hogy fogd a két kezem
úgy mint régen
és ha hívlak
tudom senki nem felel
csak egy elfelejtett dal
sír a szélben

visszahoz egy régi perc
megidéz egy fénykép
amíg csak élnem kell
sose lesz másképp

nem számít
hogy hány év messzeség
az a perc ma sem múlt el még

itt az éjjel
és te nem vagy már velem
hogy fogd a két kezem
úgy mint régen
és ha hívlak
tudom senki nem felel
csak egy elfelejtett dal
sír a szélben

hány év múlt el
és még mennyi kell ahhoz
hogy újra kezdjem el

itt az éjjel
és te nem vagy már velem
hogy fogd a két kezem
úgy mint régen
és ha hívlak
tudom senki nem felel
csak egy elfelejtett dal
sír a szélben

az egész dalszöveget kiemelhetném...

Árnyék fény nélkül
Mondat szó nélkül
Tenger víz nélkül
Ennyi vagyok nélküled én

Dallam hang nélkül
Felhő szél nélkül
Erdő fák nélkül
Ez lettem nélküled én

Nézz rám, ismerj rám
Némán szavak nélkül is értem már

Hogy Te is hiszel a mesékben
Hiszel ugyanúgy még talán
Ugye tudod mit ígértél,
Hogy mindig rám találsz
Felismersz még, ha álmodban látsz

Minden nap fáradt lánggal ég Nélküled
Egyedül meddig bírom még
Minden nap várom hova sodor a szél,
De úgysem hiszem el
Hogy igazán itt felejtettél
Amíg jót igérsz
Te jót remélsz
Hát lépj ki álmomból
Ahol régen élsz

Jöjj el álmomból
Jöjj el vágyamból
Minden sóhajból
Angyal akit nem láttam még

Minden harcomban, minden vad szóban
Minden arcomban ott vagy és csak tőled lesz szép

Nézz rám, ismerj rám
Némán,szavak nélkül is értem már

Hát legyen aki megvéd
Hát legyen aki rád vigyáz
Hát legyen aki elkísér
Aki érted mond imát
És mindig rád talál
Bármerre jársz....

Minden nap fáradt........

"...de ha nincs miért meghalnod, úgy miért élsz..."

Két napja jár a fejemben ez az egyetlen kis dalszövegrészlet, a hozzá tartozó dallammal és megborzongtató férfihanggal... Elgondolkodtat... :/

"...de ha nincs miért meghalnod, úgy miért élsz..."

...100...

Lassan eljutok oda, hogy már nem remélek. És ez mindennél rosszabb... A lelkem meghasadt, elhagyott szívem vérzik és elapadtak a könnyeim, kiszáradt a torkom, nem tudok már üvölteni sem - csendben kell viselni, hogy fáj... Mérhetetlen düh, csalódottság és tehetetlenség, amit érzek... És valamiféle lemondás - ez új. Mint a halálos beteg, aki tudja, hogy talán már holnap meghalhat, talán már az is csoda, hogy eddig élt, hogy most itt van és hallhatja a szavakat. Amik megpecsételik sorsát. És ő csak akkor, a legutolsó pillanatban döbben rá, hogy még nem is élt... Hogy még annyi mindent kell megtennie, még annyi érzést nem érzett, annyi pillanat van, amit meg kellene élnie, olyan sok dolog, amit el kellett volna mondani valakinek - de már nem teheti. Semmi esélye, hogy átélje, hogy érezze, és talán már elmondani sem tudja, amit addig elmulasztott... Talán nem is csekélység. Talán életeket tehetett volna jobbá, talán a világot változtatta volna meg - de az is lehet, hogy csak egy mosolyt csalt volna valaki arcára, csak egy szívet melegített volna fel... de már sohasem fog. És talán már nem lesz olyan mosoly azon az arcon, talán már nem fog úgy örülni az a szív - de már túl késő...
Túl késő...


Negyed éve, hogy elváltak útjaink. De a szívem még mindig nálad van... Remélem, már nem sokáig...

Gondolkoztam ma azon, amit még a múltkor mondtak néhányan: hogy nem láttak június óta őszintén mosolyogni...
Jobban belegondolva, én sem éreztem magam boldognak azóta. Ma ültem az osztályteremben, néztem ki a fejemből, de a képzelet teljesen más képeket vetített elém, mint a valóság...
Eszembe jutott, mikor feljöttél az osztályba. Először fordított napon, valami sütit kerestem neked, azt hiszem. Aztán feljöttél, és nézegettük a falon a plakátokat. Vizsgáztattalak, hogy na, tudod-e milyen gitár van a képen, amin a csajszi takarja a márkát? (Már meg sem lepődtem, hogy tudtad...) Meg ilyen hasonló hülyeségek. Aztán meg a bajai felvételid után jöttél be, a gyulai videó werkfilmjét néztük meg Ádám laptopján. Meg hülyültünk, of korsz. :) Amikor valamit beszóltam neked, régi jó szokásod szerint még meg is haraptad a karomat. Meg felvettél a hátadra, szintén szokás szerint... Annyira természetes volt ez akkor... ugyanúgy, mint a hozzá járó nevetés... Hiányzik már az az érzés, amikor őszintén tudtam nevetni, és teljes szívből, nem csak fizikailag...
Itthon további képek ugrottak be... Mikor fordított nap után szaladtam Hozzád, és az egész napos szaladgálás után végre a lépcsőn is felértem, és benyitottam, és köszöntem, és hanyattvágtam magam az előszobában, kimerülten, grillezéstől büdösen, de - mosolyogva. A köszönésemre kiszóltál a szobából, hogy rögtön jössz, én meg mondtam, hogy nyugi, ráérsz... Aztán kijöttél, megcsókoltál, megjegyezted, hogy de jó kis füstös cigánylány vagyok, aztán felkapartál a padlóról. :)

Olyan jó volt, hogy létezett egy hely a világon, ahol megnyugodhattam. Ahol önmagam lehettem. Ahol megszűntek a problémák, csillapodtak a fájdalmak, ahol nem volt aggodalom és idegeskedés... Már akkor áthangolódtam a mindennapokról a szerelemre, mikor az egész napos várakozás után végre kiléptem a suli ajtaján és elindultam feléd... Volt, hogy az összes járókelő véleményét letojva futottam, szó szerint futottam Hozzád... Ha tudtam, kijátszottam a csengőt, felmentem a lépcsőn, és beestem kipirultan, lihegve, de boldogan - még mennyire boldogan... És tudtam, hogy megérkeztem. És bár mindig maradtam volna még, de nem bánkódtam, ha aztán haza kellett indulni, mert vittem magammal az érzést, hogy helyem van a világban. Van helyem a világban, mert van, aki szeret, mert van, akit szerethetek.


Természetesen semmi jelentősége ennek a bejegyzésnek. Csak egy eszmefuttatás. Csak mesélem... Nem, nem hiányzol. Áh, dehogy...

A nő az a lény, akit szerelemre teremtettek...

aztamindenit...

Te visszamennél szívesen
De már nem tudod hová
Minden emlék idegen
Sok régi kép, ami nem hasonlít rád
Egy álmos szerető
Egy majdnem szenvedély
S te nem hiszed már,lehet elég időd
Hogy a pillanatnak élj
Az ami volt, egy szomorú emlék

Hát szabadítsd fel a szíved és szállj
Érezd, hogy újra égni kell
A szavakon túl más szemmel látsz
Hogy nem gyengít félelem
De benned még ég az a tűz
De ha nincs miért meghalnod, úgy miért élsz
Engedd el, ami nem kell

Néha visszatér még ugyanúgy
Egy régi félelem
Semmi nem hajt igazán
Ha elhiszed, hogy túl vagy mindenen
Rég nem volt szélvihar a néma tengeren
Mert összetörhet, s te félsz nem élnéd túl
Ha a szíved védtelen
De félig él, az aki nem mer

Hát szabadítsd fel a szíved és szállj
Érezd, hogy újra égni kell
A szavakon túl más szemmel látsz
Hogy nem gyengít félelem
Mert benned még ég az a tűz
De ha nincs miért meghalnod, úgy miért élsz
Engedd el, ami nem kell

Én sem látom, hogy mit tennék másként, ha újra kezdhetném
Eltévedtem párszor, de nem bánom már, lehet, újra megtenném
Ami volt, marad a múlt, egy régi emlék

A szívedben érzed
Hogy van még mért élned
A tűz újra éled
És újból megéget
De nem kell, hogy félj
Nem kell, több szó
Engedd, hogy fájjon
Engedd, így jó
A szíved újra érzed, hogy szabadon száll

Ez egy ilyen nap...



Száll, repül a szélben sok régi szenvedély,
Őszi levél a folyóban, a tenger fenekén.
Nagy kaland az ÉLET, születünk, elmegyünk.
Sírva jövünk a világra, a végén tán nevetünk.

Nézd, ott egy kis fűszál, talán az vagyok én.
Egy apró kis vessző a költészet tengerén.
Kicsiny szellő fúj el, vagy jön egy nagy vihar,
Vajon ki az, ki tudja, hogy mi meddig tart.

Rám nevet a végtelen,
Itt ülök a fényben.
Sok tévedésemet elfújta már régen.

Száll, repül a szélben sok régi szenvedély,
Nézd, ott egy kis fűszál, talán az vagyok én.
Nagy kaland az ÉLET, születünk, elmegyünk.
Vajon ki az, ki tudja, hogy hová érkezünk.

Rám nevet a végtelen, itt ülök a fényben,
Sok tévedésemet elfújta már régen.
Izzott a nyár, vagy hó esett, nappal volt és éjjel
Jó tudni van, ki megbocsájt, szelíd szeretetével.

Odaléptem a pianínóhoz. Álltam és néztem rajta a dolgokat. Aztán... nem.
Elfordultam, mentem pár lépést.
Aztán vissza.
Megfogtam egy kis papírdobozt. Grog tea, nyami. Aztán: nem.
Visszatettem.
Levettem a karcsú kis törött vázát. Végigsimítottam a törés mentén, gyönyörű sima volt a törés mentén. Egy karcolást sem szereztem. Nem bánthat engem - hiszen a múltam része. Nem ellenség - hozzám tartozik. Végigsimítottam a karcsú, vékony üveget. A derekán egy dróttal átfűzve - mintha csak öv lenne -, azon pedig egy üveg szívecske. Emiatt a kis forma miatt hoztad el nekem, már ki tudja, honnan.
El fogom csomagolni, végre dobozokba rakom. Ezt is és a legtöbb tárgyat is. Nem mindet - ennyi erővel a szívemet is hibernálhatnám... De azért valamennyit elrakok végre.
Nem vagy az életem része, minek ragaszkodjam a tárgyaidhoz...
Nem mondom azt, hogy csak apró kis hülyeségek. Az a díszüveges Norbi-féle méz nem csak egy finom anyag szép csomagolásban. Nem, az egy emlék őrzője. Az emlékeknek nincs testük - de bele tudnak költözni tárgyakba. Ez is egy ilyen kis tárgy. Az a fránya cigis doboz se csak egy doboz, dehogy. Még most is belemosolyogtam az emlékbe, amit őriz. :) És a kis csokimikulás, és a tea, és ez és az...
Nem akarok már rágódni. A régi énem egy sötét kamrába zárva veri az ajtót, és dühöng, lázad, hogy mi folyik már itt. Mi az, hogy még mindig egy emberen rágódom, mikor annyi más lehetőségem lenne. Miért nem adok esélyt senkinek, miért nem keresek én is esélyeket... De erős az a lakat a zárkája ajtaján. Egyre gyengül, de még tart, még erősen tart.
Utálok ilyen hülye kis szánalmas idióta lenni... Basszus, valaki rázzon már fel! ...de még én sem tudom magamat. Jaj... Buta, buta, buta lány...

Úgy érzem magam néha, mint Coelho Esthere... Várok valakire, akit szeretek, hogy majd rámtalál. Csak vannak alapvető különbségek. Áthidalhatatlanok.
Szóval aztán mindig felébredek a saját magam álmodta tündérmeséből, és rájövök, hogy nem, nem vagyok Esther. Nincs kire várnom, mert nincs, aki rájöjjön, hogy mégis szeret, és megkeressen és rám találjon. Tudom,igen, tényleg tudom, hogy nincsen. Csak a lelkemnek nem szólt erről senki sem...

Hmm... Nem tudom már én se, mit csinálok. Úgy szeretnék dolgokat. De közben mégsem. Tudom, hogy tilos, szigorúan tilos vágynom dolgokra, emberekre, érzésekre... Tilos emlékezni és emlékeket felidézni... Nem akarom. Tényleg.
Szánalmas, amit csinálok. Egyenesen röhejes. De annyira nem megy máshogy... Nem tudok, képtelen vagyok változtatni. Már nem kereslek rögeszmésen mindenhol, nem lesem a dolgaidat olyan sűrűn, de... A fejemből nem tudlak kiűzni. Hiányzol, annyira hiányzol - még mindig... Szándékosan próbálom hanyagolni az ilyen bugyuta bejegyzéseket... De ha egyszer ez van bennem. Hogyha egyszer muszáj leírnom...

Szétfeszít belül a vívódás. Küzdök a lelkemmel, harcolok a gondolataimmal. De nem, nekik nem tudok parancsolni. Az arcomnak megparancsolhatom, hogy nevessen, a tudatomat kényszeríthetem, hogy minden másra figyeljen... de a szívem, a lelkem és a bennük lévő emlékek valami sokkal magasabb rendű dolgok, minthogy azokat én akarattal befolyásoljam. Hát akkor mi a fenét csináljak?!

Azt hiszem, most kell elővennem - a sok-sok Paulo Coelho és minden egyéb után - Márait...

Van valami, ami mélyebb a puszta emlékeknél. Valamiféle lelki beivódás, ami sokkal több annál, hogy meg tudjuk fogalmazni. Még az okait vagy a "tüneteit" se... Megszokás, kötődés, két lélek elszakíthatatlan köteléke... csak szavak. Felszínesek és üresek. Jobb híján tudatalattinak hívjuk ezt a jelenséget, amikor annyira belédivódott egy dolog, érzés vagy éppen egy ember, hogy erős akarat és tudatosság kell az elfojtásához. Hogy ép eszednél maradj.
Kinyújtod a kezed valaki után, de csak a semmit érinted, akire vársz, már rég csak az emlékeidben él... Van erre valami idézetféle is, talán megkeresem. Azért szeretek idézni, mert amiből már idézet lesz, az már egy olyan mondat, ami szívünk legbelsejéből fakad. Van, aki egész életében egyszer tud egy ilyen mondatot mondani. A szívet leírni borzasztó nehéz. Épp azért, mert a szavak csak valami felszínes dolgok. Sohasem fogjuk tudni szavakkal kifejezni, kik vagyunk és mit érzünk...
Megtaláltam. Természetesen egyik kedvenc íróm mondta...

,,Egy napon felébredtem, és észrevettem, hogy hiányzik. Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted. Kinyújtod a kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. Minden a helyén van az életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami."


Mióta nem vagy velem, először aludtam valakivel. Nem, nem feküdtünk le és semmi személyes nem volt közöttünk. Még csak ölelés se.
Aztán két nap múlva barátok mesélnek, akik a szobában voltak... És úgy elásnám magamat... Vagy inkább a "tudatalattimat".
Ugyanis sikerült beszélnem álmomban. De ha csak ez lenne... Felriadtam, majd hozzábújtam Ákoshoz, miközben az Ő nevét mondogattam és az Ákos hátát simogattam... Kérdeztem, hogy miért nem ébresztettek fel, azt mondták, hogy addigra abbahagytam. Szerencsére Ákos nem ébredt fel. De basszus...
És a durva az, hogy nem azt szégyellem, hogy ez a két ember tud róla. Mert ők ismernek és a barátaim. Hanem saját magam előtt nem tudok elszámolni ezzel. Mi a franc volt ez?! De senki nem válaszol, onnan belülről... Egész hétvégén beszélgettem egy-két baráttal... Nem tudok továbblépni. Továbbra sem. Egy hülye vicc, hogy már jó úton haladok, mert ez csak a felszínes, buta álca. Aminek néha már én is bedőlök. Aztán közben meg...
A fenébe az egésszel.
Nem tudom leírni, mit éreztem, mikor ezt úgy közölték velem... Egy csomó szót tudok írni, de még csak a közelében se lesz az érzésnek: megdöbbentem, mellbevágott, szíven ütött, és még egy csomó szebbnél szebb és válogatottabb kifejezés van... de annyira felesleges írni.
És aki nem is tud az egészről semmit, csak éppen felnőtt nő és borzasztó jó emberismerő, azt mondja nekem, szedjem össze magam. Én próbálom, annyira próbálom, tényleg... Mondta, hogy beszélgessek, és ha kell, ott van ő is. Megköszöntem, mert tényleg aranyos, de hogyha egyszer... áh,mindegy. A hétvégén beszéltem erről eleget. Felkavart rendesen. De hogy jutottam-e akár csak egy kicsivel is előrébb... Nem tudom.

Hangulat II.

Ilyen esős napokon még nehezebb... Egy hajszál választ el attól, hogy alámerüljek az emlékek birodalmába, ahová húznak az érzelmek, és tudom, hogy minden, amit addig elértem, semmivé lenne odalent. Borzasztó nagy akaraterő kell, hogy ne kezdjelek el hiányolni. Látod, azért csak nem bírtam ki, hogy ne "Neked" írjam ezt is. Nem megy minden egyszerre. :)



Presser Gábor: Nem szólnak a csillagok

Most nem szólnak a csillagok, a messzeség most nem ragyog, s a közelség csak úgy segít, ha érzed, hogy megérint.

Most nem szólnak a csillagok, az árnyékok most túl nagyok, az antennákról víz csorog, felhők, ne sírjatok!

Míg a távolság az ablakát bezárja, míg az éjszaka az új nap fényét várja,
Nézünk egymásra, és válaszolni nem tudok, mert nincsenek jó kérdések, és nem szólnak a csillagok.

"A sors dönti el, hogy kihez ad hozzá, és hogy kit vesz el tőled... Már csak a ropogásokat hallod, a szíved ezer apró darabra tört. Talán így kellett lennie. Ha az eszedre hallgatsz, az volt a helyes, mert teljesen mások vagytok. Más életkor, más város, más célok, más légkör, más múlt, más jövő, de vágytok egymásra. A szívetek egymásért kalapál, boldogok vagytok együtt, de ez hosszú távon elég? Tudnátok élni egymásért és egymásnak? Hoznátok áldozatokat egymásért? És a legfontosabb: megérné? Nem tudod, csak abban vagy biztos, hogy beleszerettél, és hogy akarod úgy ahogy van mindenestől, bármilyen nehéz lesz, akarod, de neki több vesztenivalója van. A szíve szerint veled lenne, de az esze ellenkezik. De ő, bármilyen nehéz is, az eszére hallgat....Nem tehetsz ellene semmit. Nem öregedhetsz tíz évet, nem végezhetsz el három iskolát, nem vehetsz házat, autót, nem szerezhetsz tapasztalatot. Nem teheted. Pedig megtennéd érte. Érte mindent. Neki mindez megvan. De neked meglesz? Nem tudod ...mit hoz a sors. Talán egyszer valahol, valamikor, és lesz még egy csók és még egy ölelés. Ennyi, vagy talán több? Nem is sejtheted. Csak az időre vársz, hogy az majd segít, és eldönt mindent. De még mindig fáj. Látnod kell. Senki sem tudhatja körülötted, hogy megveszel érte, csak kopognak széthullt szíved darabjai, és csak a remény marad. A remény, hogy egyszer csörög a telefon, ő hív, vagy jön egy sms, egy e-mail, hogy 'hiányzol', hogy egyszer láthatod még úgy, hogy nincs ott senki más, csak te és ő. És akkor elmondhatod azt, amit eddig nem, hogy fontos, hogy érte élsz, hogy mindent megadnál neki amit csak kér. Vagy nem is mondanál semmit, csak a szemébe néznél mélyen, igazán, s talán egy pillanatra eldöntené a sorsotokat, rájönnél, hogy akar-e még, hogy van-e még remény, hogy élhetsz-e érte, vagy el kell felejtened örökre. Most a szíved darabjait keresed, össze akarod rakni, hogy újra tudj örülni. Ő egy érintéssel összerakna, de nem csörög a telefon, nem jön az sms. A remény marad csak, a türelem. Csak lopva figyeled. Hiszen a sors dönti el, hogy kihez ad hozzá, és hogy kit vesz el tőled. Így te is a sorsra bízod.. Úgyis ő dönti el.."

Szükségem van Rád... Nem megy, Nélküled nem... Nem, nem és nem... Képtelen vagyok. Kell a támogatásod, kell a biztatásod, azt szeretném, hogy mellettem legyél és elkapj, ha elesnék. Mert nem tudok talpon maradni. Elfogyott az erő. Nincs már bennem semmi. Nem tudom, mi tart még mindig életben...