,,A zene az örökkévalóság idejében jár, mint az élet a regényekben, míg szól. De alighogy elhallgat, a botrány érzése fogja el az embert, mintha leöntötték volna hideg vízzel, vagy öltözetlenül lepték volna meg."
Borisz Leonyidovics Paszternak

´Kifényesítheted cipőd, viselhetsz öltönyt,Fésülheted a hajad, és lehetsz nagyon csinos,Elrejtheted arcod egy mosoly mögött.Csak egy dolgot nem titkolhatsz el:Azt, amikor belül összeroppansz.´

"Nagyobbat nem is tévedhettem volna. Azt hittem, elég lesz mosolyognom meg bólogatnom, úgy csinálnom, mintha minden rendben lenne. Volt egy tervem. Meg akartam változni, új életet kezdeni, a múlt nélkül, a fájdalom nélkül, valaki igazival. De ez nem olyan könnyű. A rossz dolgok veled maradnak. Követnek. Nem tudsz megszökni előlük, bármennyire is szeretnél. Csak azt teheted, hogy felkészülsz a jóra, hogy amikor az megtalál, megragadod, mert szükséged van rá. Szükségem van rá."

Rátaláltam arra, amit én sohasem tudtam volna leírni...
Talán ez történt. Talán csak a képzelet furcsa játéka. Talán csak álom. Csak képzelgés. Remény... Vágy...

,,Emberek között, akik egyszer szerették egymást, s aztán elmentek egymástól, marad valamilyen kegyetlen, minden írott szerződésnél és ünnepélyes eskünél keményebb kötés, mely ellen nem tudnak vétkezni, akkor sem, ha akarnak."
- Márai Sándor -

˝Vannak emberek, akiket nem lehet elfelejteni. Akik hagynak a lelkünkben egy fájó lenyomatot. Tátongó sebet, aminek a sajgását elnyomhatja ugyan az élet további folyása - a nevetés, a virágillat, a napfény, a finom ételek, a kedves emberek, akik körülvesznek... de mélyen, a lélekben az a seb sosem heged be. Sosem.˝

,,Nincs rosszabb, mint megpróbálni elfelejteni valakit, amikor tudjuk, hogy igazából sohasem fog sikerülni."

"A szeretet nem múlhat el - megmarad. Ezért van az, hogy senkit sem lehet megvigasztalni, ha elveszti azt, akit szeret. Minden vigasz erőtlen és hamis. Főleg az a mondat, hogy "az idő majd begyógyítja a sebedet". Nem igaz. Ez nem olyan seb, ami gyógyul. A fájdalom érzése idővel csökkenhet, de a széttépettség érzése megmarad."

Megint új bejegyzés kerül a fejléc alá... Mert ezt találtam és mert gyönyörű...

,,Én nem szeretem az álmokat. Becsapnak, elhitetik velem azt mi nincs.Az álmaimban minden lehetséges, minden valóra válik. De sajnos túl élethűen. Néha elhiszem, hogy az a való, és a szívem, érzem... boldog,egy pillanat alatt megváltozik minden. S már már az álombeli önmagam lesz ha csak pár órára is a valós énem. S mikor már minden sikerülne,eltűnt az összes fájdalom a szívemből, s tervezném a jövőt, hirtelen tör rám az ébredés. Szemem könnyes lesz, a torkom össze szorul a fájdalomtól. Minden ami szép volt, s jó, meg sem történt. Csupán egy képvolt, egy elképzelt világ. Pedig olyan valósnak tűnt, oly tisztán éreztem az élet szépségét... Én inkább nem álmodok többé. Mert fáj az ébredés."

Mielőtt leveszem a blog fejléce alól, megörökítem bejegyzésben is ezt a mellbevágóan igaz idézetet... Még régi blogról hoztam át... muszáj mindig újítani. Mert az ember változik. :)
A gond csak az, hogy vannak dolgok, amiken nem tud változtatni...

Az, hogy túlteszed magad rajta, nem jelenti azt, hogy elfelejted, nem jelenti azt, hogy hűtlen leszel az érzéseidhez, csak annyit jelent, hogy tűrhető szintre csökkented a fájdalmad, egy olyan szintre, ami nem tesz tönkre. Tudom, hogy pillanatnyilag elképzelhetetlen, hogy túltedd magad rajta. Lehetetlen. Felfoghatatlan. Elképzelhetetlen. Nem akarsz túl lenni rajta. Miért is akarnál? Nem maradt neked más, csak ez. Nem kellenek a kedves szavak, nem érdekel, mit gondolnak vagy mondanak mások, nem akarod tudni, hogy ők mit éreztek, amikor elvesztettek valakit. Ők nem te vagy, igaz? Ők nem érzik azt, amit te. Az egyetlen dolog, amit akarsz, az, amit nem kaphatsz meg. Elment. Sosem jön vissza. Senki sem tudja, milyen érzés. Senki sem tudja, milyen az, kinyújtani a kezed, és megérinteni valakit, aki nincs ott és soha nem is lesz. Senki sem ismeri ezt a betölthetetlen űrt. Senki, csak te.

Kevin Brooks

"Mert az emberrel nemcsak történnek a dolgok... Az ember csinálja is azt, ami történik vele. Csinálja, hívja magához, nem engedi el azt, aminek meg kell történni. Ilyen az ember. Akkor is megteszi, ha rögtön, első pillanattól érzi és tudja, hogy amit tesz, végzetes. Tartják egymást, az ember és a sorsa, idézik és alkotják egymást. Nem igaz, hogy a végzet vakon lép életünkbe, nem. A végzet az ajtón át lép be, melyet mi tártunk fel, s magunk előtt tessékeltük a végzetet. Nincs ember, aki elég erős és okos ahhoz, hogy elhárítsa szóval vagy cselekedettel azt a balsorsot, amely vastörvénnyel következik lényéből, jelleméből."

(Márai Sándor)