Nézem az illedelmes, mögöttes tartalomtól és érzelemtől mentes szavakat, és el-elmélázok... Hogy egy éve milyen teli szívvel ejtettem ki szavakat, milyen tiszta és összeforrt lélekkel... Már sosem lesz egy darab, túl sok a repedés. De nem ez a lényeg. Tudod, mit gondolok? Hogy olyan emberekkel vállalsz közösséget, akik csak futólag, látásból, a nevedet ismeri. Ez még nem is lenne gond, persze, oké, normál. De tudod, majd' egy évig megosztod valakivel nem csak a terveid, vágyaid, mindennapi dolgaid, az ágyadat, de az életed és egész lényedet - aztán pedig még azt is letagadod, hogy ismered. Ez az, ami nem frankó, látod. Mindig a legutolsó döfést fájlalja az ember a leginkább. Az az utolsó rúgás, a legutolsó fordítás a késsel a már amúgy is régen halálos sebet kapott szívben... Nem semmi azért. Miközben ott van az előtte lévő ember is, akiről már én is ódákat tudnék zengeni...

Minek adjuk oda az egész lényünket valakinek, minek tárjuk fel legsebezhetőbb pontunkat, miért tartjuk céltáblának legbelsőbb érzéseinket, amikor ennyit kapunk később. Nem csak addig kell valakit megbecsülni, ameddig megosztod vele az ágyad. Csak én látom annyira naivan a világot, hogy úgy érzem, akkor is ember valaki, hogyha elválnak az útjai tőle? Nem értem. Biztos bennem van a hiba.
Meg tudtam bocsátani annak az embernek is, akinél jobban még senki nem bántott és alázott meg. Sőt, még szóba is állunk, és olyan haverféleségem. És nem érzem gáznak. Mert a múlt egy dolog. Mindenki hibázik, van, amit sohasem felejtünk, de emberek vagyunk. Akkor is ember, ha velem időnként egy szemétláda volt.

És te még ezt sem mondhatod. Talán épp az volt a gond eddig, hogy midnig odaadtam magamat teljes valómban annak, akit szerettem.

Én máshogy élni nem tudok.


Boldog születésnapot...