,,Bárcsak elég bátor lennék ahhoz, hogy elsétáljak és elfelejtsek mindent, ami a miénk volt, de nem merek elmenni, mert tudom, hogy nem jönnél utánam, és ez fájna a legjobban."

Te elmentél... Ha nem is elsőre, ha folyton vissza-visszanézve, de végül csak elmentél és otthagytál az emlékekkel... Én még csak most kezdek távolodni Tőled... És borzasztó nehéz... Nem tudom, mit higgyek, Neked miért volt olyan könnyű... Bár ez nem is lényeges. Már nem számítasz. Ami most vagy, az semmiképpen... Én sem számítok a szemedben... Azért ez baromira tud fájni... De már nem. Nem érdekel. Tényleg nem. Őszintén tudtam tegnap nevetni úgy, hogy közben egyszer-egyszer összetalálkozott a tekintetünk. A zene oltalma alatt nem számított, hogy ki vagy... Jól éreztem magam. És cseppet sem bánom, hogy nem beszéltünk két szót sem.

Ennyi volt parányi kis monológom mára... Ennyit a tegnapról, ennyit az eddigi 4 hónapról, ugyanis igen, napra pontosan négy hónapja kísértél ki a buszmegállóba és mentél tovább... Minden értelemben... Akkor a múltaddá tettél... Most már én is Téged...