"Megijeszt a tudat, hogy az a fiú -aki, esküszöm, különleges volt!- pontosan ugyanolyanná vált, mint a többi..."

Nem hittem volna, hogy valaha ekkorát fogok benned csalódni. Nincs nagy betű. Az annak az embernek szólt, akit én ismertem. Ezt a mostanit nem ismerem.
Nem ismerlek.
Elképesztően rosszul esik, hogy még egy rohadt magyarázatot sem kapok. Hogy ennyit sem érdemlek meg azok a hosszú és gyönyörű hónapok után. Azt hittem, ennél sokkal többet jelent neked, ami köztünk volt. Hát, tévedtem.

Ha pedig komolyan, tényleg azt hitted, hogy te eltiltasz valamitől, én meg be fogom tartani, na akkor tényleg nem ismersz. Normális hangnemben kellene beszélni, nem hiszem, hogy akár csak egyszer is bunkó lettem volna - nemhogy ennyiszer és ennyire... Ki nem állhatom, ha megmondják nekem, mit csináljak. Ezt Te is nagyon jól tudod.

Nem tudom, mit vártál. Hogy majd visszaszólok neked és hisztit rendezek? Akkor megint csak nem ismersz. Lehet, hogy rohadtul megsértettél, de nem leszek akkora egy geci, hogy én ugyanígy viselkedjek.

Az az ember, akit én ismertem... csodálkozom, hogy tűnhetett el ennyi idő alatt. Az, aki sohasem volt indokolatlanul bunkó, még hogyha volt rá indoka, akkor sem. Be-beszólogatott az embereknek, de komolyan nem bántott senkit. Az az ember nem csak hogy szerethető volt, de nem is lehetett mást. Nem lehetett nem szeretni. Az az ember önzetlen volt.
Az az ember hiányzik...