Olyan, mintha bizonyítani akartam volna. Nemcsak Neked, hanem magamnak is. Bár, tegyük hozzá, elsősorban Neked (főleg az elején).
Látod, csak sikerült. Amit Veled, főleg a Te biztatásodra kezdtem el, aztán végül egyedül maradtam, mire befejeztem. De sikerült - Nélküled is.

Ha nem akarunk belefulladni az önsajnálatba, ha tényleg talpra akarunk állni, még akkor is, ha tudjuk, hogy semmi értelme - szükségünk van a célokra és a tervekre. Ha úgy érzed, nincs értelme az életednek, töltsd meg célokkal. Asszem...
Nincs semmi, amiért élnék. Csak élek bele a világba. Nincs senki, akinek a világot jelenteném, és senki, aki az én világom lehetne. Nem tartozom senkihez. Egyedül vagyok. Csak sodródok, spontán élek bele a világba, és keresem önmagamat. Fogalmam sincs, most ki vagyok. Fogalmam sincs, miért élek. Nem tudom, mit keresek, mit kedvelek, mit szeretek, mit miért csinálok.
De itt vagyok.

És örülök, hogy néha teljesen lehetetlennek tűnnek a kitűzött célok. Örülök, mert tudom, hogy ameddig szinte bele fogok pusztulni, hogy elérjem a céljaimat, addig is teszek valamit. Nincs szükségem Rád.
Egyedül vagyok, teljesen egyedül. De akkor is vagyok. És nincs szükségem arra, hogy mellettem álljon valaki és én függjek tőle - pedig tudom, hogy ez az egy dolog tesz igazán boldoggá. Nem kell most senki.

Szeretném végre megtudni, ki vagyok.
Szeretném véghezvinni a terveimet.
Nem érdekel, ha összeroskadok a terhek alatt.
Van egy életem.
Amibe - most - nem kell senki.