Nem bírom... Újra és újra előtörnek az emlékek, az érzések és a megmagyarázhatatlan remények, amiket már nem is értem, mi éltet. De ott vannak. Könyörtelenül jelen vannak. Két hónapja nem hagynak nyugtot, nem szűnnek, még csak nem is csillapodnak. Pedig Te éppen mindent megteszel, amivel el lehetne tüntetni ezeket a dolgokat. Ott bántasz, ahol érsz, hagyod, hogy óriásikat csalódjak Benned, bunkó és önző vagy - és mégsem tudlak nem szeretni. Pedig már ez is elég volna.
Szenvedek. Két hónapja nincsen életem. Azt hiszem, tudom, ki vagyok. Úgy érzem, magamra találtam. Aztán, mint egy ébredés, egy rettenetes és kiábrándító ébredés, rájövök, hogy fogalmam sincsen, ki is vagyok. Mit keresek ebben a világban? Mit akarok az életemtől? Mi is az, amit az életemnek hívok? Mi célból jöttem a világra? Van-e értelme a létezésemnek?
Ki vagyok én?
Keserű szájízzel írom le ezeket. Borzasztó belegondolni. Nem tudok létezni. Nélküled nem... Egyszerűen nem megy, bárhogyan is próbálom.
Kérlek, gyere vissza hozzám. Elmondhatatlanul hiányzol. Szeretni akarlak és megadni Neked mindent.
Szeretlek. És ezt nem tudja kiölni belőlem semmi. Megpróbáltam hazudni önmagamnak is, másoknak is. Nem megy, tudod?!
Nem lázadok. Most nem. Megnyugodtam. Le kellett ezt végre írnom. Nem tudok magamnak hazudni.
Szükségem van Rád.
Legszívesebben megírnám ezt Neked. De bebizonyítottad, hogy nem számítok már Neked. Hiába fáj, és hiába tudlak ezért gyűlölni - nagyon is jól emlékszem arra az Énedre, akit én szerettem. Hiába döntöttél úgy, hogy ez már nem Te vagy. Saját magadat nem tudod elásni. Megpróbálhatod. De egy idő után úgyis rájössz, hogy nem tudsz hazudni. Önmagadnak semmiképpen. Lehet, hogy nem leszel már belém soha többé szerelmes. Lehet, hogy még csak beszélni se fogunk többé. De a szívemnek van egy olyan része, ami nem felejt. Ez a rész mindig Hozzád fog húzni.
Mindig...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése