"- Ezért változott át Zahirrá a nő, akit feleségül vettem. A balesetem napjáig meg voltam róla győződve, hogy csak vele lehetek boldog, de nem azért, mert jobban szerettem, mint bármi mást ezen a földön. Hanem mert azt gondoltam, hogy csak ő ért meg, ő ismeri a szokásaimat, a mániáimat, a világnézetemet. Hálás voltam azért, amit értem tett, és úgy éreztem, hogy neki is hálásnak kéne lennie azért, amit én tettem érte. Megszoktam, hogy az ő szemével nézzem a világot.
(...)
- Hát nekem ilyen volt a világ - folytattam. - Esther szépségének a tükre. Ez lenne a szerelem? Vagy ez inkább valami függés?
- Nem tudom. Azt hiszem, hogy a szerelem együtt jár a függéssel." - 207. o.
"Köszönöm, hogy találkoztam Mikhaillal, az epilepsziással, aki hangokat vél hallani. Azért kerestem fel, hogy megtaláljam a feleségemet, és végül valami mást találtam: megláttam, hogy már csak sápadt tükörképe vagyok önmagamnak. Esther még mindig fontos? Azt hiszem, igen, az ő szerelme változtatta meg az életemet annak idején, és most is az ő szerelme változtat meg." - 210. o.
"A balesetem előtt így is cselekedtem volna. De a személyes történetem mosanra már elveszítette a jelentőségét. Többé nem is volt már történet, újra legenda lett belőle, keresés, kaland, kettős utazás: befelé önmagamba és kifelé önmagamból. Visszatértem abba az időbe, amikor minden folyton változásban volt körülöttem, és azt kívántam, bárcsak így maradna életem végéig (eszembe jutott, mit mondtam a sírfeliratomról: "meghalt, míg élet"). Magammal viszem a múltban szerzett tapasztalataimat, amelyek abban segítenek, hogy gyorsan és pontosan reagáljak, de nem fogok állandóan arra gondolni, milyen leckéket tanultam. Képzelj el egy harcost, aki az ütközet kellős közepén elkezd gondolkodni, hogy melyik technikát alkalmazza. Egy szempillantás alatt meghalna." - 247. o.
"- A lázadás korában születtünk. Mindenünket neki szenteltük, lelkesedtünk, kockára tettük az életünket és a fiatalságunkat, és most egyszer csak megtorpanunk: a kezdeti lelkesedés átadja a helyét a valódi kihívásoknak: a fáradtságnak, az unalomnak, a saját képességeinkben való kételkedésnek. Kénytelenek vagyunk szembenézni a magánnyal, az ismeretlennel, a váratlan meglepetésekkel, és amikor már sokadszorra esünk el úgy, hogy senki nem segít fölkelni, föltesszük magunkban a kérdést, hogy valóban megéri-e ennyit szenvedni ezért az ügyért." - 249. o.
"- Ahogy azt is tudod, hogy ezek a búcsú pillanatai.
- Most felidézhetnénk azt az időszakot, amikor megismertük egymást: egy férfi, akinek darabokra tört a szíve egy nő miatt, aki elhagyta, és egy nő, aki őrülten szerelmes valakibe, aki mellette lakik. Most elismételhetném azt, amit egyszer már mondtam: a végsőkig harcolni fogok. De nem teszem. Harcoltam, és vesztettem. Begyógyítom a sebeimet, aztán továbbállok.
- Én is harcoltam, én is vesztettem. (...)
- Mindennap szenvedek, tudsz róla? Már hónapok óta szenvedek, igyekszem kimutatni, mennyire szeretlek, mennyire más minden, amikor velem vagy. És még mindig szenvedek, de most azt mondom: elég. Befejeztem. Elfáradtam. Azon a zágrábi éjszakán leeresztettem a kardom, és azt mondtam magamban: jöjjön, aminek jönnie kell. Üssenek ki, terüljek el a földön, nem bánom, majd rendbe jövök egyszer.
- Majd találsz valaki mást.
- Biztosan: fiatal vagyok, szép, okos és kívánatos. De soha többé nem élhetem át azt, amit veled éltem át.
- Találsz helyette mást, új érzéseket. És tudd meg, akkor is, ha nem hiszed el, hogy szerettelek, amíg együtt voltunk.
- Ebben biztos vagyok, de ez cseppet sem enyhíti a fájdalmamat. Menjünk holnap két külön taxival: utálom a búcsúzkodást, kiváltképpen repülőtereken és pályaudvarokon." - 274. o.
Tudom, hogy hátrafordultál többször is. Láttam, hogy nézel hátra, aztán hogy ne ess hasra, előrefordulsz, de pár másodperc múlva megint hátra... Aztán egyszer elkaptuk egymás tekintetét, és többet nem fordultál hátra. Elsétáltál az új életedbe, amiben én már nem vagyok. Engem pedig ott hagytál.
Egyedül - a semmivel...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése