Lecseréltem végre a háttérképemet a telefonon. Hónapokig volt ugyanaz. Muszáj lesz változtatni, muszáj lesz valahogy - legalább részben - túllépni... Nem lehet. Hülyeség olyasvalakit szeretni, akit soha nem kaphatok (már) meg. Hülyeség olyasvalakire várni, aki sohasem fog (vissza)jönni.
Már nem remélek semmit, ha látom, hogy írtál vagy fent vagy valahol - épp ellenkezőleg: görcsbe rándult a gyomrom, mikor láttam, hogy hetek óta először ismét írtál. Előre féltem tőle, most épp mit fogok olvasni, most épp mit fogok kapni, most épp mire kell hogy számítsak. De semmi nem volt - szerencsére. Csak egy udvariaskodó üzenetváltás egy teljesen hétköznapi dologról. Ide jutottunk. Pontosan ide.
Most akkor hány ugrás hátra? Ki tudja azt megszámolni?

Megismersz valakit. Megszereted. Megtudod milyen az, amikor tiszta szívből szeret. Aztán (hogy önhibából, vagy sem, az nem ide tartozik, de) elveszíted. Eltelik az idő. Sok minden történik. Elúszik a barátság is, míg végül ott állsz teljesen egyedül - és rájössz, hogy fogalmad sincs róla, milyen ember is Ő. Nem ismered.
Nem csak Te változol a fájdalom hatására. Erős volt a szerelem. Nagyon sok dolgot megváltoztatott. Ő sem tud változás nélkül továbblépni. De arra nem számítottál, hogy teljesen idegen lesz számodra. Pedig ez történt.

Nem sajnálkozom. Nem sírok. Nem fáj. Egyszerűen annyit mondok: ez van.

Te csináltad ezt... Vajon tudatában vagy, mit tettél?