Üres vagyok, totálisan üres... Fogtam a szívemet, bebugyoláltam a lelkemmel és beleraktam egy papírdobozba - az összes emlékemmel együtt. Ott hever az a sok semmiség, ami mind-mind egy felejthetetlen emléket őriz. Ha megkérdeznék, hogy lettem az, aki vagyok, csak rámutatnék a dobozra... Természetesen nem raktam bele mindent. Csak azokat, amiket már régen el kellett volna... Még a naplóm is ott hever. Képtelen vagyok kinyitni. Tőled kaptam, a Veled együtt töltött időről írtam bele, életem eddigi legszebb időszakáról... Ránézni sem tudok...
Úgy érzem magam, mintha kifosztottak volna. Mint akinek elvették az emlékeit. Nem olyan ez, mint az amnézia. Az édes, gondtalan, mert nem tudja, mit veszített. Én pontosan tudom.
Feszít a mellkasom belül, fizikailag fáj. Szétfeszít az a hatalmas űr, ami ott keletkezett. De nem foglalkozom vele. Csak hallgatom a zenét, amit Veled együtt kezdtünk el megtanulni, és nem foglalkozom az ürességgel. Meg fogok tanulni együtt élni vele. Nem akarom megtölteni semmivel. Elég. Egy időre ennyi volt az életnek ezen része. Most kicsit más.
Búcsúzom... búcsúzom Tőled végleg. Hiányozni fognak az emlékek. Hiányozni fog a nevetés. Hiányozni fog a valakihez tartozás érzése. Hiányozni fog a személyiséged, hiányozni fog a varázsod, amivel magadhoz láncoltál minden pillanatban. Hiányozni fog a nevetésed, ami mindig boldogabbá tett, hiányozni fog a szemed csillogása, ami egy gyönyörű léleknek a tükre volt. És végül a legfontosabb: hiányozni fog a Zene, amit Tőled kaptam. Ami Benned él mindig. Kicsit mindig csodálni foglak, gyermeki naivitással.
Köszönöm, hogy az enyém voltál és én a Tiéd lehettem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése